Új regény, 3. fejezet. :)

Három

Az elkövetkezendő napokban le sem szakadtam Caden-ről. Valamiért úgy éreztem, hogy kialakulófélben van kettőnk között egy olyan különleges kapocs, amit még sosem tapasztaltam. Nem olyan volt, mint ami a szüleimhez fűzött, elválaszthatatlanul. Az amolyan szent egység volt, mi voltunk maga a Szentháromság. De nem is olyan, mint ami Kyle-al kötött össze. Kyle és köztem amolyan gyermekszerelem volt. Vad, őrült és bohókás. Csapongó és tomboló, hatalmas hegyekkel és mély szakadékokkal tarkítva. Caden és köztem viszont valami egészen más kezdett kialakulni. Olyan volt, mintha egy rugóra járna az agyunk. Persze, nem volt így, de valami miatt mégis így éreztem. Talán a hasonló sors, a hasonló érdeklődési kör, na meg egyértelműen a vérségi kapcsolat megnyilatkozása lehetett a dolog. Nem tudtam, de olyan közel éreztem őt magamhoz, hogy ha sorrendbe kellett volna állítanom az életemben lévő embereket, Caden maga alá gyűrte volna Kyle-t, és minden barátomat.

– Tessék parancsolni! – vágtattam ki Caden szobájából a porszívóval a hónom alatt.

– Vége már? – nyüszített, a füleire tapasztott kezekkel, a folyosón toporogva.  

– Ó, Caden! – csóváltam meg a fejemet lesajnálóan. – Ne idegesíts már!

– Annyira utálom! – nyivákolt tovább.

– Fejezd be! – húztam rá a fenekére. – Nem lennél már gyermek!

– De! – rázta a fejét hevesen, és még volt képe lebiggyeszteni az alsó ajkát, hogy valóban úgy hasson, mint egy taknyos óvodás. – Megversz, rám szólsz, nevelsz, és még gondozol is. Ergo, gyerek vagyok.

– Ilyen alapon kutya is lehetnél – vontam meg a vállamat.

– Olyan kedves vagy, Rory, hogy kedvem lenne körbecsókolgatni a rózsás arcocskádat – morgolódott úgy, mint egy durcás kisgyerek.

Néha már-már tényleg kezdtem úgy érezni, hogy az anyja vagyok. Szerintem azon sem lepődtem volna meg, ha egyik reggel arra kelek, hogy rákéredzkedett a mellemre, és én hülye még hagyom is neki, hogy bőszen szopizza a semmit, miközben elenged egy-egy gügyögést, én pedig cukin simogatom a kis kobakját. Mondjuk, amilyen durván rápörögtem a róla való gondoskodásra, az sem volt kizárt, hogy előbb-utóbb megindul a tejem, aztán tényleg szoptathatom száz éves koráig.

– Inkább csókolgasd a seggem! – kacsintottam rá, miközben arrébb trappoltam a porszívóval, hogy biztos, ami biztos, a fürdőszobában is kiporszívózzam a kallódó haj- és szőrszálakat.

– Nagyot néznél, ha megtenném! – szólt utánam.

Nem válaszoltam. Inkább bedugtam a porszívót a konnektorba, hogy hangosan bődüljön fel a motor. A vállam felett egy pillanatra hátra néztem. Caden olyan világfájdalmas képpel iszkolt be a szobába, és vágta be maga mögött az ajtót, hogy nem tudtam nem nevetni.

Egyre többet nevettetett meg. Olyan észrevétlenül és könnyedén csinálta, hogy szerintem még neki sem tűnt fel, nekem pedig végképp nem. Olyan volt, mintha akaratlanul pumpálta volna belém az élni akarást. Mintha adott volna az életerejéből nekem, aminek hatására az övé nem csökkent, sokkal inkább hatványozódott. Olyan ötletekkel állt elő napról napra, sőt, volt, hogy óráról órára, hogy azt hittem, felmászok a falra, mint egy pók, hogy egy ilyen bravúros mutatvánnyal tisztelegjek a kreativitása előtt, amit szerintem én hoztam ki belőle. Legalábbis, ő ezt állította, én pedig hittem neki.

– Rory! – csapta össze a kezeit mellettem.

Úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemben lévő, félig elmosott tányért, ami hangosan csattant a mosogató alján. Caden szerencséje, hogy nem tört ripityára, mert biztosan a fejébe húztam volna a kezem ügyébe kerülő első fazekat, hogy egy merőkanállal megcsapkodjam, hogy egész nap kongjon tőle a feje.

– Eszednél vagy? – vágtam a képébe a mosogatóhabot. Vicces pamacs-orra lett tőle.

– Te lány vagy – seperte le az orráról a habot.

– Ideje volt észrevenned – töröltem meg a kezeimet egy konyharuhával, hogy csípőre vághassam őket. – Úgy tűnik, nagyon jól megy nekem ez a ruhában mutatkozás. Szerintem estére ledobom.

– Ha jólesik, virágszálam, csak tedd! – vonta meg a vállát. – Na, szóval! Rajzolsz nekem olyan pasikat, amit a lányok szeretnek?

– Jaj, Caden! – húztam el az orromat lesajnálóan. – Ha pasikra akarsz recskázni, arra ott a net.

– Csak egyszer! – ragadta meg a kezeimet. – Csak egyszer hallgatnál végig anélkül, hogy belém tiporsz.

Felnevettem.

– Minek az neked?

– Ügyködök egy projekten. Reklám.

– Mit kellene eladni?

– Ne nevess ki! – mondta pironkodva.

– Miért nevetnélek? Nem te vagy a megrendelő.

– Női játékszereket – piszmogta az orra alatt.

– Mi van?

– Hát, tudod… – mondta lesütött szemekkel.

– Szexuális segédeszközöket? – kérdeztem lazán.

Nem is értettem, mit irul-pirul. Mindenki használ olyanokat.

– Ja…

– És hogy jössz te a képbe?

– A pasas, aki az egész hóbelevancot üzemelteti, azt találta ki, hogy mindegyik „játékszerükhöz” – fintorgott, miközben macskakörmözte a szót – készíttetnek egy „hogyan használd” animációt. Értelemszerűen túl költséges lett volna pornószínészekkel csináltatni a dolgot.

– Ez tök jó ötlet! – bólintottam elismerően. – Néha komoly fejtörést okoz az embernek, hogy rájöjjön, hogyan is működnek ezek a kis masinák.

– Nekem is az lesz, mire összerakom a dolgot – morgolódott magának.  

– Segítsek? – ajánlkoztam.

– Hm, nem kell – vonta meg a vállát. – Ne szenvedj velem! Csak rajzolj nekem jó pasikat! Valahogy nem tudok „szexi fickókat” kreálni. Az agyamat blokkolja valami, ha a „szexi” és a „fickó” szó egymásmellé kerül.

– Egy-kettőre összedobom. Hány fickó kell?

– Három-négy elég lesz. Nem erőltetem meg magamat. Annyira azért nem fizet jól.

– Gyanítom, több rasszból szedegessem össze.

– Hm… – tűnődött el. – Nem is mondasz butaságot. Csináld, ahogy akarod! Művészi szabadság – csapta össze a kezeit vigyorogva.

– Lehetek az egyik csaj?

– Tessék?

– Az egyik csaj az animációban.

– Az arcod?

– Mindenem.

– Ki van csukva! – rázta meg a fejét. – Nem játszunk Jack és Rose-t!

– Menj már, Caden! – húztam el az orromat. – Ilyen perverz még én sem vagyok!

– Miért? – nyögött fel. – Valamennyire az vagy?

– Szóval, megcsinálsz? – kérdeztem ahelyett, hogy válaszoltam volna neki.

– Megcsinállak, Rory – kacagott fel.

– Caden! – förmedtem rá játékosan.

– Jó – kacagott tovább. – Rajzold le magad!  

– És persze téged is.

– Hát engem biztos, hogy nem! – nézett rám olyan szemekkel, mintha hozzáláttam volna felboncolni önmagamat.

– De-de! – vihogtam. – Bokszerben. A fütyköst majd megcsinálod magadnak. De a seggedet lerajzolom!

– Dilis vagy! – csóválta meg a fejét.

– Művészi szabadság – tártam szét a karjaimat, majd hozzáláttam, hogy befejezzem a mosogatást.

Kivételesen nem fordítottam túl nagy figyelmet a tányérokra. Épphogy csak összecsaptam a mosogatást, rohantam is fel a szobámba, előkaptam a rajzcuccaimat, maximumra vettem a rockot, amit általában rajzolás közben (és csak akkor) hallgattam, és kreáltam Cadennek szexi fickókat. Poénból csináltam egy kispöcsűt is. Végül is, biztos van olyan, akinek az a zsánere.

Még csak nem is volt furcsa három hónap után újra ceruzát ragadni a kezembe. Olyan volt, mintha csak aludtam volna egyet, hogy újra visszatérjek egy megkezdett munkámhoz.

Nem vettem félvállról a feladatot. Aprólékosan kidolgoztam a fickók minden testrészét, elölről, hátulról, sőt, még oldalról is megrajzoltam őket. Cadennek egy rossz szava sem lehetett. Úgy éreztem, profi munkát végeztem.

– Parancsolj! – pottyantottam le elé a vázlatfüzetemet. – Megfelel?

A kezébe vette a füzetet, és hosszan szemlélte az aprólékosan kidolgozott karaktereket.

– Wow! Rory! – nézett fel rám elképedve. – Te rohadt tehetséges vagy. Miért nem fejezed be a sulit, és tanulsz tovább a képzőművészetin?

– Mert az három hónappal korábbi Rory álma volt – mondtam szomorkásan, miközben lehuppantam mellé.

– És mit szeretne a mostani Rory? – cirógatta meg az arcomat.

– Családot – válaszoltam keserűen. – Zsibongó házat, esti kártya partikat, közös vacsit, összeülős tévézést. Ilyesmiket.

– Majd lesz – paskolta meg a kézfejemet. – Sok-sok-sok gyerkőcöd lesz, akikről éppen olyan ügyesen fogsz gondoskodni, mint rólam – öltött rám nyelvet. – Addig meg pózolhatok neked kisgatyában, hogy totálisan zavarban érezzem magamat – fordult oda hozzám, hogy rám villantson egy kedves mosolyt.

Fogalmam sincs, mi jött hozzám, de ebben a pillanatban legszívesebben megcsókoltam volna. Olyan közel jártam hozzá, hogy odahajoljak a szívformára hajazó ajkaihoz, hogy ha nem állt volna fel mellőlem, Isten bizony megteszem.

Elszörnyedve rántottam vissza magamat a valóságba, és gyorsan a kezembe kaptam a vázlatfüzetemet, csak, hogy addig se azon járjon az eszem, hogy elment az eszem.

– Oké! – dobta le magáról a pólót Caden. – Csak, hogy tudjál róla, ez baromi ciki. Sosem álltam még modellt senkinek.

– Nekem sem álltak még modellt, úgyhogy egálban vagyunk – küldtem felé egy apró mosolyt, csak, hogy ne érezze magát annyira kellemetlenül. – És nyugodj meg, nem foglak méregetni. Totálisan szakmai szemmel nézek rád.

– Egy profitól ez el is várható – küldött felém egy kacsintást, majd az ajkába harapott, és ledobta magáról a nadrágját.

Nem voltam profi. Legalábbis, nagyon úgy állt a dolog. Úgy legeltettem a testén a szemeimet, mintha életemben először nyílt volna lehetőségem megszemlélni egy jó pasit. Pedig Kyle kifejezetten szemrevaló férfi volt. Magas, szálkás, feszes fenékkel és kívánatos felsőtesttel, de Caden látványa nem az, hogy felülírta, egyenesen elfeledtette velem, hogy Kyle – vagy bármelyik másik férfi – egyáltalán létezik.

Minden egyes megrajzolt vonal, minden egyes satírozás olyan volt, mint valamiféle beteges maszturbáció. Lélekben tényleg azt tettem. Újra és újra kitörtem a rajzceruzám hegyét, olyannyira belefeledkeztem a szemet gyönyörködtető látványba. Belefeledkeztem a csípője ívébe, a kidudorodó izmai látványába. Még a bokája is szexi volt. Na, és a lábfeje… Selymesnek és ápoltnak tűnt, amire legszívesebben rátapickoltam volna.

Anyu mindig azt mondta, hogy először a lábait nézzem meg egy pasinak. Gondosan vegyem szemügyre a cipőjét, és ha van rá lehetőségem, nézzem meg magamnak mezítláb is. Mert az emberek hajlamosak csak a látszatra adni, a lábak pedig valahogy háttérbe szorulnak, mivel nincsenek szem előtt, így tökéletesen alkalmasak arra, hogy felmérjük belőle az illető igényszintjét. Ha hosszúra hagyott, kampós, beszakadozott körmei, vagy gondozatlan, berepedezett sarkai vannak valakinek, az azt jelenti, hogy valójában egy igénytelen fráter, és csak megjátssza magát olyankor, amikor mások látják, a négy fal között viszont lehet, hogy három napig meg sem mossa a hátsófelét, hanem bőszen bűzölög, miközben a mosatlan pöcsét vakargatja, chips zabálás közben. Amit persze belemorzsál az ágyba, aztán még bele is hempereg. Fúj, undorító.

Caden határozottan igényesnek tűnt. Nagyon is annak tűnt. Igényes volt magára, és a környezetére is. Nem igazán kellett utána takarítanom. Sosem csinált mocskot a házban, és még a szennyest is ügyesen szétválogatta. És, ami külön tetszett, sehol nem hagyott maga után szőrszálakat. Utáltam a szőrszálakat. Fúj!

Az ajkamba haraptam, és inkább úgy tettem, mintha rajzolnék, csak hogy addig se vegye észre, hogy igazából a testét elemezgetem, fel-felsandítva a vázlatfüzetem felől.

– Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Meg… megfordulnál?

– Már megint? – kérdezte szórakozottan, miközben hátat fordított nekem.

Csak nem bírtam magammal. Akármennyire küzdöttem önmagammal, képtelen voltam nem felállni az ágyról, és odatipegni hozzá.

– Nem vagyok teljesen elégedett magammal – motyogtam, miközben megérintettem a hátát és végighúztam a bőrén az ujjaimat.

Egészen biztosan nem számíthatott rá, hogy megérintem, mert amint a bőröm találkozott az övével, jól észrevehetően megremegett.

– Ez… khm… ez is a munkafolyamat része? – piszmogta.

– Tapintással olyat is érzékelek, amiket a szem nem képes látni – simítottam végig a gerincén, majd az oldala következett. – Most… öhm… most fordulj meg!

– Ó, nem! – legyintett. – Jó… jó ez így.

– De még finomítanék rajta – kerültem meg, hogy szemben lehessek vele, de azzal a lendülettel fordult is velem, hogy továbbra is a hátát mutassa nekem.

– Most keringőzünk? – kérdeztem értetlenül.  

– Azt mondtad, forduljak meg.

– Maradj így! – parancsoltam rá.

Láttam, hogy moccant a karja, de hátulról nem tudtam belőni, hogy mégis mit csinálhat. Egyértelműen a bokszerében kotorászott.

– Te a gatyádban turkálsz? – kerültem elibe.

– Vágott a bokszer – védekezett egyből. – Már alig bírtam elviselni.

– A bokszerek kényelmetlenek? – kíváncsiskodtam.

– Hú, nagyon – bólogatott hevesen.

– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.

– Ne tudd meg! – ingatta meg a fejét.

– De érdekes – tűnődtem magamnak.

– Ugye?

– Akkor olyasmi lehet, mint a melltartó. Elviselhetetlen – húztam félre az orromat. – Itthon soha nem is hordok. Látszik, hogy nincs rajtam? – düllesztettem ki a mellkasomat.

– Öhm… – pislogott rám nagy, barna szemeivel. – Asszem, én inkább megfordulok – vágott hátraarcot.

– Most szórakozol velem? – kaptam el a felkarját.

– Bepisilek – rántotta el tőlem a karját, és olyan sebesen száguldott ki a szobából, mintha transzformálódott volna egy sugárhajtású repülőgéppé.

Túl sok ideje volt távol ahhoz, hogy egyszerűen csak pisiljen. Hihetetlen volt számomra, hogy képes volt tartogatni a cifrát, pusztán pironkodásból. Elég lett volna csak annyit mondani, hogy ki kell szaladnia az illemhelyiségbe. Ebben semmi ciki sincs.

– Bocsi! – sunnyogott vissza a szobába.

Kisimultnak tűnt. Elég durván kínozhatta már a hasmars, mert olyan megkönnyebbültség áradt a tekintetéből, hogy nem tudtam nem észrevenni.

– Aj, Caden! – fújtam lesajnálóan. – Tudom, mit csináltál.

– Tudod?

Akkorát nyelt, hogy szabályosan hallottam, ahogy becsapódott a nyál a gyomrában.

– Nem értem, mit vagy ezen ennyire kiakadva. Én minden nap szoktam. Van, hogy napjában többször is – nevettem fel.

– Rory! – nyüszített fel. – Kérlek, ne! Ez… ez nekem túl extrém.

– Ó, ne legyél már ilyen prűd! A barátaimmal olyankor szoktunk telefonálni.

– Telefonálni? – kérdezte olyan elkerekedett szemekkel, hogy szerintem egyetlen milliméteren múlt, hogy nem csapódtak ki a szemei a koponyájából. – És… és nyögdécseltek egymásnak a telefonban, meg ilyesmi?

– Nyögdécselni? Te szoktál közben nyögdécselni?

– Hát… előfordul – mondta vöröslő orcákkal.

– Hú, haver! Te aztán szenvedhetsz – tátottam el a számat. – Adjak neked székletlazítót? Van itthon. Várj, hozok! – szökkentem fel az ágyról. – Legközelebb szólj, és adok! A szorulás nem játék! – dorgáltam meg. – És, ha nem múlik, elmegyünk a dokihoz! Foglalok neked időpontot Dr. Donaldnál.

– Mi? – tátogta kábán. – Mi van?

– Nekem semmi – mutattam magamra. – Neked szorulásod! – intettem felé. – De egyet se félj, megoldjuk! – paskoltam meg a karját. – Hozom a bogyót! – vágtattam ki az ajtón.

Hiába állt ellen Caden, csak addig nyüstöltem, hogy két bogyót is leerőltettem a torkán, biztos, ami biztos, majd önelégülten nyugtáztam magamban, hogy kezd helyreállni az emésztése, mert elég sűrűn látogatta az illemhelyiséget.

– Kopp-kopp! – dugtam be a fejemet a szobája ajtaján. – Hogy van a beteg?

– Jaaaj, mi van nálad? – nyöszörgött, a kezemben tartott bögrét fixírozva a szemeivel.

– Egy kis szennalevél tea – tipegtem oda hozzá.

– Könyörgöm, ne! – nyögött fel elkínzottan.

– Na, gyere, ülj fel szépen! – paskoltam meg az ágytámlát. – Ülj csak fel! Úgy-úgy! – bólogattam önelégülten. – Tessék! – nyomtam a kezébe a bögrét. – Hogy van a pocid?

– Jól! – nyüszítette.

– Jaj, megsimizzem neked? – kérdeztem együtt érzően.

– Kérlek, ne! – rázta meg a fejét kétségbeesetten. Nem igazán értettem a reakcióját, de a betegsége számlájára írtam.

– Ha fájt a pocim – kezdtem, miközben megérintettem az alhasát, hogy gyöngéden simogassam a pocakját – anyukám mindig simizte a hasamat. Ugye, milyen jó érzés? – mosolyogtam rá támogatóan.

– Ühüm…

– Nem meleg a tea? – aggodalmaskodtam. Hihetetlen, hogy nem ellenőriztem le, mielőtt a kezébe nyomtam.

– Ü-ü! – rázta meg a fejét.

– Add ide, megfújom neked! – nyúltam a bögre után a szabad kezemmel.

– Nem kell! – kapaszkodott görcsösen a bögrébe.

– Caden! – vontam össze a szemöldökömet úgy, mint egy szigorú édesanya. – Add ide a bögrét!

– Nem! – nyivákolta.

– Add hát ide! – rántottam meg a kezét.

Rossz ötlet volt. A nagy, testes bögre megbillent, és a teljes tartalma a mellkasomon landolt, eláztatva a kis, fehér toppomat, na meg engem. De, legalább megnyugodhattam. Valóban nem volt forró, inkább csak kellemesen meleg.

– Basszus! – fújtam morcosan. – De béna vagyok! Jól vagy, nem égetett meg?

– Téged nem? – cincogta halálra vált képpel.

– Kutya bajom! – legyintettem. – Csak a hátam ne fájna ennyire! Ezer éve nem görnyedtem már a vázlatfüzetem felett. Vissza kell szoknom – kulcsoltam össze az ujjaimat a hátam mögött, és jól kihúztam magamat, hogy kiroppantsam a sajgó gerincemet.

– Jaaaj! Istenem, segíts! – vonyított Caden.

– Ennyire fáj? – pakoltam vissza a kezemet a hasára, hogy tovább folytassam a simogatást. Jaj, de imádtam pesztrálni az embereket. Ezt imádtam a világon a legjobban. Szerintem jobban imádtam, mint a rajzolást. – Hol fáj? Itt? – nyomkodtam az alhasát. – Vagy itt? – csúsztattam arrébb a kezemet. – Puszilgassam meg neked? – hajoltam oda a hasához, hogy apró, pici puszikat adjak a bőrére. Ebben a pillanatban nem néztem rá férfiként, inkább egy szárnyaszegett kismadár volt a szememben, akit meg kell gyógyítani. Gondoltam, jól megpuszilgatom. A szüleim mindig ezt csinálták, ha gyötört a hasfájás. Úgy hívtuk, hogy „gyógy-puszi”.

– Ki kell mennem a mosdóba! – tört ki alólam.

Szabályosan kizuhant az ágyból. Félúton eltaknyolt a padlón, majd esetlenül talpra szökkent, és, mintha csak egy megindított tekegolyó lett volna, végigtarolta a szobát, majd eltűnt a folyosón.

– Csak ügyesen! – kiáltottam utána. – Hm – törölgettem magamat. – Ezért kár volt megfőzni – sopánkodtam félhangosan.