2017. február 13., hétfő

Kézirat

Sziasztok, szirmik! 

Ahogy Catherine mondaná, "bokán fosom magam". Nincs fél órája, hogy elküldtem a kéziratomat a kiadónak. Innen már tényleg nincs visszaút. Igazság szerint, sosem féltem még ennyire. Olyan érzések kavarognak bennem, mintha összedolgoznám azt, amit akkor éreztem, mikor érettségiztem, nyelvvizsgáztam, államvizsgáztam, sőt, hozzá tudnám adni minden főiskolai vizsgámat, minden megmérettetést, amiben életem során részem volt, kiszínezve olyan apróságnak nem nevezhető dolgokkal, mint például az első csókom, vagy az első szeretkezésem, mégsem járna közelében sem annak az érzésnek, amit most érzek. Igazi tériszonyos csaj vagyok, rettegek a csúszómászóktól, a soklábúaktól, félek a mély vízben, sőt, még a repülőgépen is, mégis, egyik érzést sem tudnám ahhoz hasonlítani, mint amin most átmegyek. A szó legszorosabb értelmében RETTEGEK. 

Rettegek attól, hogy hiba maradt a szövegben, hogy megírhattam volna jobbra, ha még dupla ennyi időt szánok rá, attól is tartok, hogy milyen lesz a fogadtatás, félek a negatív kritikáktól, attól pedig egyenesen el vagyok borzadva, hogy mi lesz akkor, ha belebukom és szertefoszlik az álmom, amire jóformán az egész életemet feltettem. Megszámolni sem tudnám, hány ezer munkaórámba kerül(t) ez az egyetlen egy regény, nem beszélve a további kötetekről. Hogy mennyit sírtam és nevettem, amíg írtam, vagy amikor hatszázadjára olvastam újra. Félek, mert nekem tetszik és egyenesen imádom, ugyanakkor azt is tudom, hogy mindenki ízlésvilága más. 

Szóval, jelenleg semmi olyat nem érzek, amit a "büszkeség" vagy az' "izgalom" szavakkal lehetne leírni. Egyszerűen csak rettegek. De, azt nagyon...

Írással kapcsolatos dolgok, amiken kiakadok

Valamilyen különös okból kifolyólag ihletet kaptam ahhoz, hogy elkészítsek egy tíz pontból álló listát, amiben azt taglalom, hogy melyek a...