…
– Apuci! – vetődtem bele
apukám karjába, hogy összesírjam a mellkasát.
– Mi történt, kölyök? –
simogatta a hátamat olyan védelmezően, ahogyan csak egy édesapa képes rá.
– Nagyon összevesztünk, és
kizárt – zokogtam, a kabátját markolászva.
– Ülj be anyához! – puszilta
meg a fejem búbját. – Megyek, beszélek a szüleivel.
– Jim! – szólt ki anyu a
kocsiból. – Megbeszéltük, hogy nem szólunk bele a gyerekek dolgába!
– Kizárta a lányunkat az
éjszaka közepén, ezen a lepukkant környéken! – csattant fel apu. – Aurora halálra
is fagyhatott volna!
– De nem így lett. Befelé!
Mindketten! – parancsolt ránk anyu.
– A hadvezér kiadta a
parancsot – mondta apu mosolygós hangon.
Mindig mosolygott, ha anyuról
kellett beszélnie. Sőt, már akkor is, ha csak meg kellett említenie, vagy
egyáltalán arra gondolt, hogy az anyukám létezik, és az övé. Az utóbbi időben
pedig főleg sokat mosolygott. Elég volt csak ránéznie anyura, és a füléig
szaladt a szája széle. Nem értettem, miért, de nyugtáztam magamban, hogy a kapcsolatuk
most éli a második virágkorát. Elvégre, nemsokára lesz egy felnőtt lányuk, aki
egyetemre megy, ők pedig majd naphosszat huncutkodhatnak anélkül, hogy
sorozatosan rájuk nyitnám az ajtót.
– Gyere, kölyök! – paskolta meg
a hátsómat apu. – Azért majd holnap kiütöm azt a kis gyökeret – súgta bele a
fülembe.
– Hallottam! – kotyogott közbe
anyu.
A szüleim jelenléte képes volt
lecsillapítani annyira, hogy felhagyjak a sírással, és bekászálódjak a hátsó
ülésre. Ők valahogy mindig, minden helyzetben képesek voltak megnyugtatni, mert
tudtam, hogy ha mellettem vannak, nem érhet semmiféle baj. Csak rájuk
számíthattam, de ők mellettem voltak mindig, feltétel nélkül. Kérdezősködések,
vádaskodások és okoskodások, „én megmondtam”-ok nélkül. Szerintem a barátaim
közül én voltam az egyetlen ember, aki a szüleit nevezte meg a legfőbb
bizalmasainak és a legjobb barátainak. A barátaim nem értették, hogyan
mondhatok ilyet, én pedig nem értettem, ők hogyan képesek bárkiben is jobban
bízni, bárkire is jobban számítani, a szüleik helyett.
– Kösd be magad! – szólt hátra
anyu a válla felett.
– Nincs kedvem – dünnyögtem.
– Jó, akkor ne kösd be –
hagyta rám. – De ha megbüntetnek, tudod, hogy neked kell kifizetned!
– Mehetsz törölni a kicsi Iwan
seggét – mondta apu, miközben beindította a motort, és kigördült Kyle-ék háza
elől, ahol fél órán át toporogtam, a könnyeimet hullatva.
– Jaaaj! – visítottam bele a
tenyerembe boldogan. – Imádom kicsi Iwant! – lelkendeztem. – Azokat a húsos,
harapnivaló combocskáit. Meg a kis, pufók, gödröcskés pofiját, amibe olyan jó
belecsípni – szellemültem át teljesen.
– Egy-két év, és a kölyök
szülni fog, Sarah – csóválta meg a fejét apu. A hangjából kihallottam, hogy
mosolyog.
– Tisztában vagyok vele – mondta
anyu. – Te hogy gondolod ezt, kisasszony? – fordult hátra hozzám. – Azért a diplomaosztódat
csak megvárod, igaz?
– Nem fogja – kotyogott közbe
apu.
– Jaj, maradj már! – csapott
apu vállára anyu. – Szeded a gyógyszert rendesen, ugye?
– Persze, hogy szedem! –
nyugtattam meg.
– Helyes! – bólogatott anyu
hevesen. – Rendbe vagy alul? Holnap reggel úgy készülj, hogy megyünk a
nőgyógyászatra!
– Mégis minek? – nyivákoltam.
– Mert ha Kyle valóban félrekacsintgat,
akkor veszélyben van az egészséged.
– Ó, anyu! – húztam el az
orromat.
– Nincs apelláta! – emelte a
képembe a mutatóujját. – Ebben nincs! Egy apró kis fertőzés gallyra vághatja az
egész életedet, és talán sosem lehetsz édesanya.
– Anyának igaza van –
helyeselt apu. – Holnap reggel elmentek Dr. Moore-hoz.
– Jó! – fontam össze morcosan
a karjaimat a mellkasomon. – De akkor bejössz velem! – intéztem anyuhoz a
szavaimat.
– Persze, hogy bemegy veled –
mondta apu. – Anyának úgyis muszáj lesz elmenni a napokban. Legalább beviszed
magaddal a kölyköt, hadd örüljön – fordult oda anyuhoz, hogy rámosolyogjon.
– Idő van, Jim?
– Szerintem igen – válaszolta
apu.
Úgy vigyorogtak egymásra,
mintha megnyerték volna a lottót, csak eddig nem kötötték volna az orromra,
hogy multimilliomosok lettünk, most pedig készen állnának rá, hogy közöljék
velem is az örömhírt.
– Kölyök! – nyúlt a kezem után
anyu, hogy összefonja az ujjait az enyémekkel.
Nem értettem, mi van vele. Nagyon
furcsa volt a tekintete. Csak akkor láttam ilyen különösen csillanni a szemeit,
ha elcsíptem, hogy rólam beszél valakinek. És apu is tök fura volt. Olyan
rejtélyesen titokzatos. Nagyon nem vallott rájuk ez a fajta viselkedés.
– Mi van veletek? – járattam a
szemeimet a szüleim között, hol apu sötétségbe vesző profilján, hol anyu
csillogó szemein állomásozva egy-egy pillanat erejéig.
– Aurora! – sandított hátra
apu a válla felett, majd vissza is tapasztotta a szemeit az útra. – Anya és én
szeretnénk neked elmondani valamit. Vagyis, anya szeretné – simított végig anyu
karján. Azon, amelyik még mindig hátra nyúlva pihent, hogy egymás ujjait
szorongathassuk.
– Én? – kérdezte anyu meglepetten.
– Hát persze, hogy te –
bólintott apu.
– Végül is, jogos – ingatta meg
a fejét anyu szórakozottan. – Kicsim! Ugye tudod, hogy apával nagyon szeretünk
téged? – kezdte.
– Persze, hogy tudom – vágtam
rá egyből. – Én is szeretlek titeket.
– És azt is tudod, ugye, hogy
a szeretet nem lesz attól kevesebb, ha több ember is kap belőle?
– Tudom, anya – szorítottam
meg a kezét.
– Huh! – fújt egy nagyot anyu,
hogy aztán felköltözzön egy még sokkal nagyobb mosoly az arcára. – Kölyök…
Csatt! Valami hatalmas erővel
vágódott neki az autónknak. Akármi is volt az, akkorát lökött a Mazdán, hogy
anyukám ujjai szabályosan kiszakadtak az enyémek közül. Összegabalyodott a tér
és az idő, képtelen voltam betájolni, hogy hol vagyok, és mi történik velem. Csak
azt éreztem, hogy hánykolódok, hallottam a hangomat, ahogy visítok, és
hallottam a szüleim riadt sikoltását is, aztán megszűnt létezni a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése