Azt hiszem, jó három hét távollét után adós vagyok azzal, hogy megmagyarázom az eltűnésem okát. Ami igazándiból nem is eltűnés. Ha úgy vesszük, ugyanúgy nektek írok, csak egy kicsit később tudjátok majd elolvasni, és persze, nem részletekben. :)
Bizony-bizony, jól sejtitek... A trilógiám befejező részén dolgozom, gőzerővel. És, amikor azt mondom, hogy gőzerővel, akkor azt komolyan úgy is értem. Napi (legjobb esetben) hat óra alvás, és tizennyolc óra masszív alkotás. És, most térnék át a bejegyzés címére:
Magányosak-e az írók?
Nem, semmiképpen sem dobálóznék efféle drámaian csengő kifejezéssel. Sokkal inkább használnám az elszigetelt szót. Való igaz, hogy mostanában teljes mértékben elszigeteltem magamat. Mintha egy várfalat húztam volna magam köré, jó masszív téglákból, és nem csak a bejárást, de a kijárást sem engedélyezem. Ergo, senki sem jöhet be, és én sem mehetek ki. A barátaim zúgolódnak is, hogy mostanában kicsit hanyagolom őket. (Bevallom, tényleg). De ez az alkotási láz már csak ilyen. És, ha már bekattant az agyam, és teljesen ráfüggtem a regényem befejező részére, akkor meglovagolom ezt a hirtelenjében érkező hullámot, és egyensúlyozok a tetején, amíg csak lehetőségem van rá.
Alkotni - szerintem - egyébként is csak teljes erőbedobással, ráhangolódással és masszív megszállottsággal lehet. Na, nálam ez a szentháromság most tökéletesen összetalálkozott. Néha komolyan úgy érzem, hogy én magam vagyok a flúgos szuperlatívusza. Létezek egy általam kreált világban, míg a való élet, mint egy megkergült gyorsvonat, elzakatol mellettem, én pedig még csak arra sem eszmélek fel, hogy előkotorjak valahonnan egy ruhazsebkendőt, és könnyes szemmel integessek neki. Őszintén? Nem is bánom.
Valamiféle megfoghatatlan, szinte már anyai ösztönhöz hasonló hajtóerő dolgozik a testemben, és az "utódon" kívül semmi másra nem tudok (és nem is akarok) most koncentrálni. Végtére is, ez a trilógia ez én gyermekem. Hogy stílusosan a karácsonynál maradjunk, szűznemzéssel ugyan, de bennem fogant, belőlem táplálkozott, bennem fejlődött, és én hoztam a világra. És milyen büszkén szemlélem az első, ingatag kis lépéseit... Most már tényleg elhiszem anyának azt, hogy minden szülőnek a sajátja a "legszebb". Valóban. Olyan érzetem van, - és ez nem egoizmus - hogy ennél a regénysorozatnál még nem született különlegesebb a világon. És, nem azért, mert annyival jobb lenne, mint a hasonszőrű műfajokban megszületett töménytelen mennyiségű regény (na, jó... de :D), hanem azért, mert ez teljesen az enyém. Olyanra írtam, amilyen regényt mindig is szerettem volna olvasni, de valahogy senki sem tudta tökéletesen visszaadni azt, amit szívesen olvastam volna. Persze, olvastam számtalan jó könyvet, amiket imádtam, de valami mégis hiányzott. Valami megfoghatatlan, valami, ami miatt azt mondtam volna, hogy: HÚ! Hát... mivel ezt nem kaptam meg, megírtam magamnak...
Esküszöm nektek, megkövezhettek, ha nem lesz igazam, de ez az utolsó rész (egyébként az első kettő is, de ez halmozottan) olyan érzelmi hullámvasútként fog száguldani fel-le, fel-le, hogy amint a végére értek, azt fogjátok mondani, hogy: HÚ!
Jobb esetben nem azt, hogy "hú, de szar volt", hanem egyszerűen csak "hú". Amikor nem tudod megfogalmazni, hogy miért, de muszáj "húgatnod".
Olyan beteg humor szövi át még a drámai részeket is, hogy képes vagyok hajnalok hajnalán visítva kacagni az ágyban, miközben írok, vagy éppen visszaolvasom. Anyukám tegnap, bejgli sütés közben már azt is pedzegette, hogy nincs minden rendben a szürkeállományommal. Szépen megköszöntem neki a bókot. Elvégre, a művészek őrültek, nem? :D Így pedig, akaratlanul is művésznek titulált. Mondjuk, annak hív már kisgyermekkorom óta. Említettem már, hogy én csak azért jártam be általánosban fogalmazás órára, hogy a hátsó padban verseket írjak? Olyan fogalmazásokat írtam, már kilenc évesen (más akkor még írni sem tud muhahaha), hogy követendő példaként hordták körbe még a felsőbb osztályokban is. Már akkor is beteg volt az agyam, na. Nincsen ebben semmi furcsa... :D
Szóval, nem, magányos nem vagyok, csak kellőképpen elszigetelt. De egy ilyen kemény, élvhajhászással eltöltött év után úgy gondolom, ez el is várható. :)
PS:
Mondanám, hogy mutatok részleteket a második és harmadik részből, de nem akarok spoiler-ezni. Az olyan meh... :D
NA, JÓ! VÉGTÉRE IS... KARÁCSONY VAN... ITT EGY NYÚLFARKNYI SZÖSSZENET A HARMADIK RÉSZBŐL:
Hát, a nyamvadt kis bérautó közelébe sem járt a Muranónak, már ami a kényelmet és az utastér méretét jelentette. Ráadásul David befoglalta az anyósülést, ami – legalábbis az én nézeteim szerint – alanyi jogon járt volna nekem, mivel az én párom vezetett. Így viszont hátraszorultam Logan és Linda mellé. Pontosabban, Logan mellé, aki nem ismerte a hátsó ülési illemet: nem ülünk szétterpesztett lábakkal.
– Menj már arrébb! – löktem rajta egyet a térdemmel. – Már nem érzem a lábaimat.
– Egész nyugodtan középre jöhetsz! Tudod, milyen kényelmetlen a középső ülés? – morogta.
– Jó! Cseréljünk! – húztam fel magamat, és megkapaszkodtam a két első ülésben, majd átvetettem a lábamat Logan lábain. – Na, siess már! – fújtattam.
– Megesküszöm a Teremtőre, ha most nyomsz egy satut, soha többet egy rossz szavam nem lesz rád, boszorkánymester, és még a nevedet is megtanulom használni! – kacagta David.
