Yvette az íróasztala felett
gubbasztott, és úgy tűnt, nagyon bele van merülve valamibe.
– Mit csinálsz? – battyogtam
oda hozzá kíváncsian.
– Jósolok magamnak.
– Juj! – kaptam a fejemet az
ajtó felé. – Tedd el gyorsan! Még az hiányzik, hogy meglássák!
– Nyugodj már le! Senki sem
fogja meglátni. Jósoljak neked? – nézett fel rám a kártyalapok felől.
– Nem hiszek az ilyesmiben.
– Ó, Catie! Élj már egy
kicsit! – felkapkodta az asztalról a lapokat, és összekeverte őket, majd
lehajította elém a paklit. – Tessék! Emeld háromba! Bal kézzel! – szólt rám,
mert reflexből a jobb kezemmel nyúltam a lapok után.
Még egyszer az ajtó felé sandítottam,
majd remegő kézzel gyorsan háromba emeltem a paklit.
– Hm… – pakolgatta a
lapokat, olyan arccal, mintha valamiféle nagymester lett volna. – Szerelmes
leszel, Catie. Micsoda váratlan fordulat. Sosem gondoltam volna rólad.
– Ugyan már! – fordultam el
tőle pironkodva.
– Belép az életedbe egy
éjsötét-szemű, hollóhajú férfi, akit már korábbról ismersz. Szexi – motyogta
magának. – Magas, szálkás és jó a hátsója. Pénzes. Nyami! A szerszám is jó, ha
engem kérdezel – pillantott fel rám egy kacér mosollyal a képén.
– Egek, Yvette! – pirultam
el. – Nem ismerek férfiakat. Ilyet pedig főleg nem.
– Elwood! – ejtette ki a
nevemet zsivány mosollyal az arcán. – Ezt az oldaladat jól titkoltad, te kis
perverz dög… – kacagott fel.
– Nem vagyok perverz! És a
férfiak hidegen hagynak – vontam meg a vállamat.
– Úgy tűnik, ez a jövőben
változni fog. A nem is olyan távoli jövőben.
Na
persze!
– Hol szedted te össze ezt
az Adoniszt? – pakolta a kártyákat megállás nélkül. – Régről ismered. Ez nem
friss ismeretség. A pasas odáig meg vissza van érted. Hm, te mákos…
– Ez egy hülyeség! Senki
sincs értem odáig.
– Én a helyedben megnézném,
kivel állok szóba. Meg fogod bánni. De nem tiszta a kép. Több srácot is látok
körülötted. Te hány férfival hetyegsz? – nézett rám olyan szemekkel, mintha azt
sem tudná, hogy ki vagyok, és meglepődne rajta, hogy a szobában állok.
– Eggyel sem! És fekete hajú
pasit még csak hírből sem ismerek.
– Hát, a kártya ezt mutatja. Itt pedig van egy nagy
törés, látod? – kocogtatta meg az egyik, félelmetesen kinéző lapot. – Mintha
meghalnál. Vagy még inkább, megszületnél. Nem értem teljesen – járatta végig a
mutatóujját a kártyákon. – Szent Iván éjszakáján valami történni fog veled.
Valami, ami megváltoztat mindent.
– Most direkt nézel
hülyének, igaz?
– A neve D-vel fog kezdődni,
ha érdekel – mondta válaszként.
– Na, jó! – nevettem fel. –
Komolyan, ezt mégis miből látod? – bámultam a még töretlen
cigánykártya-lapokra.
– Megérzés – csapta össze a
kártyákat vigyorogva.
– Megint szívtál, igaz? –
vontam össze a szemöldökömet rosszallóan.
– Ami azt illeti, igen –
közölte a legnagyobb természetességgel. – De attól még látom, amit látok. Be
fog jönni, nyugi! – paskolta meg a kézfejemet.
– Képzelődsz! – fordítottam
neki hátat.
Nem firtatta a dolgot, hála
a magasságosnak.
Én meg a szerelem, egy
sötét hajú ismerőssel. Meg Szent Iván éjszaka… Hogyne már! Lehet, magának
jósolt. Inkább, mint nekem.
