2016. december 31., szombat

Lassan tényleg vége

Utolsó fejezetek összerakása történik, kérem szépen... Képtelen vagyok elhinni, hogy cirka egy hónap alatt készültem el a harmadik résszel, úgy, hogy az első részt évekig pofozgattam. (A harmadik mégis jobb). 

Emlékszem, mikor egyszer pont Angliában ültem az ágyon, és mivel dolgom felől bármit csinálhattam, gondoltam, hozzányúlok már egy "régi" regényemhez. Hát... akkoriban még nem hittem volna, hogy pár év, és kiforrja magát a történet. :) 

Keserédes ez a helyzet, szirmik, akárhogy is nézem... Hacsak nem halok meg (remélem nem :D), akkor 2017 a Kavargó Rózsaszirmok éve lesz... :) 

2016. december 24., szombat

Mi az az alvás?

Vajúdás van, szirmocskáim, vajúdás... 

Megígértem, hogy őszinte leszek, igaz? Hát, akkor álljon itt elrettentő példaként egy őszinte fotó, se smink, se retus... Bizony, így néz ki egy író zombi-mód eltorzult, karikás szemekkel megspékelt képe 52 óra írás után. 

Nem... Nem hazudok. Valóban így történet az eset... :D 

Nevetni ér! :D 


Karácsony

Sziasztok, szirmik! 

Nagyon-nagyon boldog karácsonyt szeretnék nektek kívánni! Remélem, híztok vagy öt kilót, hogy ne érezzem magam hátrányos helyzetben. Hahaha...



Magányosak-e az írók?

Azt hiszem, jó három hét távollét után adós vagyok azzal, hogy megmagyarázom az eltűnésem okát. Ami igazándiból nem is eltűnés. Ha úgy vesszük, ugyanúgy nektek írok, csak egy kicsit később tudjátok majd elolvasni, és persze, nem részletekben. :) 

Bizony-bizony, jól sejtitek... A trilógiám befejező részén dolgozom, gőzerővel. És, amikor azt mondom, hogy gőzerővel, akkor azt komolyan úgy is értem. Napi (legjobb esetben) hat óra alvás, és tizennyolc óra masszív alkotás. És, most térnék át a bejegyzés címére: 

Magányosak-e az írók? 

Nem, semmiképpen sem dobálóznék efféle drámaian csengő kifejezéssel. Sokkal inkább használnám az elszigetelt szót. Való igaz, hogy mostanában teljes mértékben elszigeteltem magamat. Mintha egy várfalat húztam volna magam köré, jó masszív téglákból, és nem csak a bejárást, de a kijárást sem engedélyezem. Ergo, senki sem jöhet be, és én sem mehetek ki. A barátaim zúgolódnak is, hogy mostanában kicsit hanyagolom őket. (Bevallom, tényleg). De ez az alkotási láz már csak ilyen. És, ha már bekattant az agyam, és teljesen ráfüggtem a regényem befejező részére, akkor meglovagolom ezt a hirtelenjében érkező hullámot, és egyensúlyozok a tetején, amíg csak lehetőségem van rá. 

Alkotni - szerintem - egyébként is csak teljes erőbedobással, ráhangolódással és masszív megszállottsággal lehet. Na, nálam ez a szentháromság most tökéletesen összetalálkozott. Néha komolyan úgy érzem, hogy én magam vagyok a flúgos szuperlatívusza. Létezek egy általam kreált világban, míg a való élet, mint egy megkergült gyorsvonat, elzakatol mellettem, én pedig még csak arra sem eszmélek fel, hogy előkotorjak valahonnan egy ruhazsebkendőt, és könnyes szemmel integessek neki. Őszintén? Nem is bánom. 

Valamiféle megfoghatatlan, szinte már anyai ösztönhöz hasonló hajtóerő dolgozik a testemben, és az "utódon" kívül semmi másra nem tudok (és nem is akarok) most koncentrálni. Végtére is, ez a trilógia ez én gyermekem. Hogy stílusosan a karácsonynál maradjunk, szűznemzéssel ugyan, de bennem fogant, belőlem táplálkozott, bennem fejlődött, és én hoztam a világra. És milyen büszkén szemlélem az első, ingatag kis lépéseit... Most már tényleg elhiszem anyának azt, hogy minden szülőnek a sajátja a "legszebb". Valóban. Olyan érzetem van,  - és ez nem egoizmus - hogy ennél a regénysorozatnál még nem született különlegesebb a világon. És, nem azért, mert annyival jobb lenne, mint a hasonszőrű műfajokban megszületett töménytelen mennyiségű regény (na, jó... de :D), hanem azért, mert ez teljesen az enyém. Olyanra írtam, amilyen regényt mindig is szerettem volna olvasni, de valahogy senki sem tudta tökéletesen visszaadni azt, amit szívesen olvastam volna. Persze, olvastam számtalan jó könyvet, amiket imádtam, de valami mégis hiányzott. Valami megfoghatatlan, valami, ami miatt azt mondtam volna, hogy: HÚ! Hát... mivel ezt nem kaptam meg, megírtam magamnak...

Esküszöm nektek, megkövezhettek, ha nem lesz igazam, de ez az utolsó rész (egyébként az első kettő is, de ez halmozottan) olyan érzelmi hullámvasútként fog száguldani fel-le, fel-le, hogy amint a végére értek, azt fogjátok mondani, hogy: HÚ! 

Jobb esetben nem azt, hogy "hú, de szar volt", hanem egyszerűen csak "hú". Amikor nem tudod megfogalmazni, hogy miért, de muszáj "húgatnod". 

Olyan beteg humor szövi át még a drámai részeket is, hogy képes vagyok hajnalok hajnalán visítva kacagni az ágyban, miközben írok, vagy éppen visszaolvasom. Anyukám tegnap, bejgli sütés közben már azt is pedzegette, hogy nincs minden rendben a szürkeállományommal. Szépen megköszöntem neki a bókot. Elvégre, a művészek őrültek, nem? :D Így pedig, akaratlanul is művésznek titulált. Mondjuk, annak hív már kisgyermekkorom óta. Említettem már, hogy én csak azért jártam be általánosban fogalmazás órára, hogy a hátsó padban verseket írjak? Olyan fogalmazásokat írtam, már kilenc évesen (más akkor még írni sem tud muhahaha), hogy követendő példaként hordták körbe még a felsőbb osztályokban is. Már akkor is beteg volt az agyam, na. Nincsen ebben semmi furcsa... :D 

Szóval, nem, magányos nem vagyok, csak kellőképpen elszigetelt. De egy ilyen kemény, élvhajhászással eltöltött év után úgy gondolom, ez el is várható. :) 

PS: 

Mondanám, hogy mutatok részleteket a második és harmadik részből, de nem akarok spoiler-ezni. Az olyan meh... :D 

NA, JÓ! VÉGTÉRE IS... KARÁCSONY VAN... ITT EGY NYÚLFARKNYI SZÖSSZENET A HARMADIK RÉSZBŐL:

Hát, a nyamvadt kis bérautó közelébe sem járt a Muranónak, már ami a kényelmet és az utastér méretét jelentette. Ráadásul David befoglalta az anyósülést, ami – legalábbis az én nézeteim szerint – alanyi jogon járt volna nekem, mivel az én párom vezetett. Így viszont hátraszorultam Logan és Linda mellé. Pontosabban, Logan mellé, aki nem ismerte a hátsó ülési illemet: nem ülünk szétterpesztett lábakkal. 
– Menj már arrébb! – löktem rajta egyet a térdemmel. – Már nem érzem a lábaimat. 
– Egész nyugodtan középre jöhetsz! Tudod, milyen kényelmetlen a középső ülés? – morogta. 
– Jó! Cseréljünk! – húztam fel magamat, és megkapaszkodtam a két első ülésben, majd átvetettem a lábamat Logan lábain. – Na, siess már! – fújtattam. 
– Megesküszöm a Teremtőre, ha most nyomsz egy satut, soha többet egy rossz szavam nem lesz rád, boszorkánymester, és még a nevedet is megtanulom használni! – kacagta David.


2016. december 1., csütörtök

Ráfüggtem a PS-re


Merész

Ismét elérkeztem egy szexjelenethez, ami merészebb lesz, mint a tőlem megszokottak. Esküszöm az égre, hogy belepirultam és csak úgy merem leírni, ha nem nézek oda. Jaj! 

Nem is írok több mindent, szerintem ez a fej mindent elárul...

Irulok-pirulok-kuncogok...

2016. november 30., szerda

Pozitív szavak

Sziasztok, Szirmik! 

Képzeljétek! Barátnőm - akit eddig nagyrészt kihagytam az egészből - tegnap elolvasta a regényem első fejezetét, és azt a megállapítást tette, hogy "különleges", "nem szokványos" és "biztosan sok mindenkinek tetszeni fog". Hát, lehet ennél szebben kezdeni a napot? :) 

Mondhatnám, hogy "jaj, a barátnőm úgyis csak pozitívan fog nyilatkozni", de nem így van. A borítómat például úgy szedte darabokra, és fikázta szarrá, hogy meg sem tudtam nyikkanni. 

Szóval, még mindig azon eszem az idegem, hogy mi legyen a borítóval, de örömhír, hogy legalább magával a szöveggel kapcsolatban nem kell fájjon a fejem - legalábbis, annyira nem, mintha még egyszer ennyire fájna. :D

Szép napot, szirmik! 

2016. november 29., kedd

Második rész

Előre is elnézést kérek, ha lesznek elgépeléseim, új a laptopom és nincs annyi időm, hogy visszaolvassam, amit írtam, szóval bocsánat az esetleges hibákért.

És, hogy miért nincs időm visszaolvasni? Hát, többnyire azért, mert nem csinálok magamnak. :D Annyira rá vagyok függve a második részre, hogy jóformán ki sem bújtam a szobámból már napok óta. 

És, hogy mit érdemes róla tudni nagy vonalakban? 

Először is, jóval sötétebb lesz, mint az első rész. És, amikor azt mondom, hogy jóval sötétebb, akkor azt komolyan is gondolom. :D Több vér, több dráma, több szenvedés, mindenből, több és jóval mélyebb. Azt is mondhatnám, hogy bedobom a mély vízbe Catherine-t. 

És, hogy mivel lesz még sokkal több benne? PAM-PAM-PAM (Szerintem könnyedén kitalálható). SZEX! Sok-sok szex. Hogy miért? Az ok egészen egyszerű. Annyira rákattant a környezet a témára, hogy kedvezni szeretnék nekik. Mert hát (igen, ezt ilyen kis falusias stílusban kezdtem) tehetném azt, hogy csak szépen utalgatok, meg stb., de az kinek a fantáziáját mozgatná meg? :D Igazából, imádok ilyet írni... Basszus, a vége tényleg az lesz, hogy írok egy szex-könyvet. 

Na, jó, azért nem... De a szexualitás fontos. És, ha ezzel meg lehet fogni az olvasókat, hát nem leszek szűkmarkú. Ugyanakkor, senki ne higgye azt, hogy azon nyomban megkapja a pikáns jeleneteket. Kifejezetten sok ideig húzom a kedves olvasók agyát. Sokkal-sokkal több ideig, mint az első részben. 

Hogy miért? MERT CSAK! 

Így sokkal izgalmasabb. Még nekem is. :) 

Komolyan, imádom visszaolvasni... De írni sem kevésbé. 

És, hogy ez az új laptop milyen álom *.* Pedig, a másik még csak két éves lesz karácsonykor. De hát ez van, kinyírtam. 

És, mivel még nem sikerült word-öt lopnom juuuuuuuj - no para, a másikon eredeti, szóval egyszer már fizettem érte, na - ezért még biztosan üzemben marad a régi. Még úgy is, hogy ki kell póckolni a képernyőt, mert letört. De, legalább működik. Egyelőre....

Ez a poszt most eléggé összeszedetlen, csapongó, és nem íróhoz méltó lett. De, na! Van ilyen is. 

Végül is, én is csak ember lennék, vagy mifene. :P 

2016. november 28., hétfő

2016. november 27., vasárnap

Book no. 2

Hát, ez a nap is elérkezett. Amellett, hogy ma három posztot is fellöktem a blogra és még a social médiára is fordítottam egy kis figyelmet, befejeztem a Kavargó Rózsaszirmok ellenőrzését. Most már tényleg elmondhatom, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy egy (remélhetőleg) hibátlan könyvet tárjak az olvasók elé. 

Mivel azonban még csak késő délutánra jár az idő, úgy döntöttem, hogy elkezdem a második kötet ellenőrzését, meg úgy kompletten az előtördelését, miegymást. Hosszú és keserves útnak nézek elébe újfent, de a fenébe is, minden percét élvezem... :D 

A bőség zavara

Van három borítótervem, amire pontosan ugyanannyi szavazat érkezett eddig. Hmmm... nem valami egyszerű döntés... Azt hiszem, ezúttal anyára fogok hallgatni és a pirosra szavazok. :)


2016. november 26., szombat

Az írók különcök?

Pont most értem el abba az életszakaszba, hogy meg tudom határozni az életem célját, ugyanakkor látom, hogy milyen nehéz út is vezet el addig a célig. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy valaha is átléphetem az áhított célvonalat. 

Ettől függetlenül rendíthetetlenül menetelek előre, sokkal nagyobb szenvedéllyel és elhatározással, mint korábban bármikor is tettem. A kiforrottabb személyiség és a magam mögött tudható 26 év (brrr) nagy segítségemre van abban, hogy valóban az legyek, aki lenni akarok, hovatovább, akinek lennem kell. Mára eljutottam oda, amiről tinédzserkoromban még csak álmodoztam: elkészült egy (több) regényem. 

Habár a 26 év "soknak" tűnik ugyan, ami maga után hozná, hogy a környezetemben komoly és felelősségteljes felnőttként kezelnek, ez közel sincs így. Az írást nem is az írás teszi nehézzé, akinek valóban van tehetsége, könnyedén megbirkózik a feladattal, "különc hobbink" elfogadtatása a környezetünkkel már annál nehezebb. Összeszedtem öt dolgot, amivel találkoztam, mióta írásra adtam a fejemet. 

1.) Nem vesznek komolyan 

A szűk környezetemben a legtöbben nem igazán olvasnak, az pedig, hogy írásra adják a fejüket, teljességgel kizárt. Ez jó is, meg nem is. Elvégre, így kevesebb a konkurencia (muhahahaha), ugyanakkor fogalmuk sincs, hogy mivel jár megírni egy történetet. A legtöbben azt hiszik, hogy annyi az egész, mintha facebook messengeren pakolnám egymás mellé a szavakat, csak kicsit bő lére ereszteném a mondanivalómat, és csiribú-csiribá kész is egy könyv. Ezért, igazából az ismerőseim nagy része nem értékeli, amit létrehoztam, fiatalkori hobbinak gondolják, amit majd megunok és kinövök. Sanszos, hogy nincs igazuk, de az ember mégsem állhat le meggyőzni mindenkit a saját igazáról. 

2.) Érdektelenek 

Mivel a legtöbben megelégszenek azzal, ha üveges tekintettel bámulhatják a tévéképernyőn a Való Világot, nem igazán adatik meg a lehetőség a számomra, hogy az ismerőseim körében érdeklődőkre találjak. Furcsa, de idegen emberek sokkal többen kíváncsiak rám, és a könyvemre. Mondjuk, tegnap megkérdezte egy régi ismerősöm, hogy miről szól a könyvem, de már nem is vettem a fáradtságot, hogy belekezdjek, többnyire úgyis csak illemből és/vagy jópofizásból kérdeznek rá. 

3.) Irigyek és/vagy rosszmájúk 

Olyanok is akadnak, akik puszta irigységből és az ebből fakadó rosszindulatból leszólnak, lehúznak, fikáznák, stb. Mondjuk, hála az égnek én személy szerint még nem kaptam ilyen "kritikát" a szemembe, de egészen biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött igenis beszélnek rólam, és nem feltétlenül jót. Erre csak azt tudom mondani, hogy a negatív reklám is reklám, szóval, ha beszélnek rólam, köszönöm nekik. 

4.) Depressziós alkesznek gondolnak 

Tény és való, hogy az írók - szerény személyem legalábbis egészen biztosan - képesek sokkal mélyebben megélni az érzéseket. Magasabban szárnyalnak, de éppen ezért képesek mélyebbre is süllyedni, sokszor zuhanórepülésben. Ezt nem vitatom. Az is igaz, hogy sok művész (nem csak író) előszeretettel fordul tudatmódosító szerekhez, hogy inspirálódni tudjon. Ez sem újdonság, mindig is így volt ez. Bevallom, velem is előfordult már, hogy házipálinkát szürcsölgettem egy-egy jelenet megírása közben, konkrétan a szexjeleneteknél, mert azokat elég sokáig pironkodva írtam, kellett valami, ami oldja a gátlásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az írók depisek és alkeszok, hovatovább drogosok lennének. Szerintem semmivel sem kétségbeejtőbb az arány, mintha az összlakosságot nézzük. 

5.) Azt hiszik, gazdag leszel 

Tegnap is megkaptam, de úgy általában, ha feljön a téma, mindig, hogy milyen sok pénzem lesz, ha megjelenik a könyvem. Én nem tudom, hogy az emberek honnan szedik ezt a sok baromságot. Tök mindegy, hogy magánkiadónál vagy, vagy hagyományosnál, hacsak nem vagy nemzetközileg elismert bestseller író, sanszos, hogy még egy új laptopot sem tudsz venni a "hatalmas" bevételedből, ami az írásból származik. 

Mindezek ellenére én büszke vagyok magamra, és akkor sem térnék le az általam választott útról, ha maga a Jóisten kényszerítene rá. A nehézségek egyébként az írók legjobb barátai. Ha minden happy, abból nem lehet jó ihletet meríteni. Szomjazzuk a drámát, na.

Szóval, igen. Az írók különcök. De semmivel sem jobban,mint bármelyik másik ember, aki a kezébe merte venni a saját sorsát és a szenvedélyének mer élni, szembeszállva ezzel a mai társadalmi elvárásokkal. 

2016. november 24., csütörtök

A kérdés nem a kiadás, hanem az eladás



Ha megtudják, hogy írtam egy könyvet, az első kérdés mindig a kiadás módjára irányul. Pontosabban arra, hogy nem félek-e attól, hogy senki sem fogja megvenni a könyvemet, miközben beleáldozom a pénzemet (valamiért az időt és energiát mindig kifelejtik). A válasz általában egyszerű: Nem. 

Az, hogy mennyire lesz "kapós" a könyvem, nagyban függ attól, hogy mennyi energiát és időt vagyok hajlandó beleáldozni a terjesztésbe, illetve, hogy milyen platformokon vagyok hajlandó képviseltetni magamat. (PR ÉS MARKETING!!!!)

Csúnya ilyet mondani, de minden írónak (annak is, aki hagyományos kiadó által írja be magát a magyar irodalomtörténetbe) termékként kell tekintenie önmagára. Olyan termékként, amit el kell adni. Nincs ebben semmi különleges. Így csinálták a múltban is, csak az internetes hirdetési lehetőségek helyett az újságok hasábjain, és/vagy szórólapokon hirdették egy-egy könyv megjelenését. Ez az opció egyébként ma is él, szerencsés fordulat, hogy e mellé társult az internet, mint reklámozási felület. 

Eladni azonban még a mai modern reklámozási lehetőségek mellett is nagyon nehéz, noha nem lehetetlen. A mai gondolataim nem a reklámról fognak szólni, sokkal inkább arról, hogy hogyan vágjunk bele a könyvünk eladásába, ha üresebb a zsebünk, mint a politikusok feje. 

Én személy szerint mindenképpen olyan kiadót választanék (így is tettem), amelyik Print on demand (továbbiakban POD) technológiával (is) dolgozik. Ilyen kiadó például az Underground. 

De mi is az a POD? 

Hála a modern technikának, immár lehetőségünk van arra, hogy ne nyomtassuk ki nagy példányszámban a könyveinket, kockáztatva ezzel, hogy elúszik a pénzünk és több száz példány a nyakunkon marad, hanem igény szerinti nyomtatást vegyünk igénybe. Ez lenne a POD. 

A POD technológiával készült könyveket minőségileg olyan hajszálnyi különbség választja el a hagyományos, ofszet nyomással készült példányoktól, hogy az laikus szemmel szinte észrevehetetlen. Előnye még, hogy az ezzel az eljárással megszülető könyvekből nem termelődik felesleg, mivel csak akkor készítenek el egy-egy példányt, ha arra megrendelés érkezik. További előnye, hogy ezek a könyvek éppen ezért még raktárkészletet sem igényelnek. 

Az így elkészült művek árazása fix, függetlenül attól, hogy hány példány kerül belőlük megrendelésre. Az Undergroundnál például egy 300-400 oldalas könyv előállításai költsége 2700 forint, erre jön rá a szerző önmaga által meghatározott haszna, így a POD technológia 100 %-os jutalékos rendszerrel dolgozik. 

Hátránya, hogy ezzel a módszerrel, (hacsak egy könyvterjesztő, vagy a szerző nem rendeli meg a legyártott példányokat) nem lesznek elérhetőek a könyveink a könyvesboltok polcain, mivel - mint ahogyan már említettem - csak akkor kerül legyártásra egy példány, ha arra rendelés érkezik. 

De, hé! Felőlem aztán kihalnának a hagyományos könyvesboltok, dacára annak, hogy jelenleg is három általam rendelt regény kering valahol a Magyar Posta raktárában. Az internetről történő rendelés - főleg a könyv rendelés - szerintem már olyan alap dolognak számít, mint az, hogy netbankon keresztül tudunk utalni. Mondjuk én, személy szerint előszeretettel rendelek az internetről, mert kedvezményesebb, egyszerűbb, kényelmesebb és sokszor gyorsabb is, mint végigjárni a különböző boltokat. Ma például egy új laptoppal ajándékozom meg magamat és egészen biztos, hogy nem fogok érte kibújni a jó meleg házból. 

Szóval, a POD technológia véleményem szerint egy kifejezetten előnyös technikai újdonság, amivel sem a kiadó, sem az író nem kockáztat súlyos összegeket. Ezt a technikát ajánlanám minden olyan embernek, aki nem biztos abban, hogy be tud törni a könyvpiacra, vagy nincs lehetősége töménytelen mennyiségű pénzt belepumpálni az irományába. 

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a POD technikával készült könyvünket a későbbiekben bármikor kérhetjük hagyományos nyomtatással is (az ofszet nyomás olcsóbb egyébként), ha betörtünk a piacra és már kevesebb kockázati tényezővel dolgozunk. (Ilyen nyomást is kérhetünk az Undergroundtól). 

És, hadd említsem még meg egy hatalmas előnyét a POD-nak! Mivel minden példány igény szerint kerül kinyomtatásra, az esetleges hibákat és változtatásokat könnyű szerrel, akármelyik példányon elvégezhetjük. 

Ilyen feltételek mellett nem is olyan riasztó az a fránya eladás, ugye? 

Újságírás szakkal író leszek?

Sokan megkérdezik, hogy "újságírás szakon" (aminek egyáltalán nem ez a hivatalos neve) írókat képeznek-e, és köze lehet-e a végzettségemnek ahhoz, hogy regényírásra adtam a fejemet. A válasz természetesen összetett, de azért megpróbálom kifejteni. 

Szóval, a szak hivatalos megnevezése (a büfészakként elhíresült) kommunikáció- és médiatudomány. Ezen belül lehet különböző szakirányokra szakosodni, melyeket egyeteme válogatja. Nálunk Debrecenben a DRHE-n például PR, valamint Írott- és elektronikus sajtó szakirány közül lehetett választani a harmadik félévben teljesített szigorlatot követően. 

Nem volt kérdés, hogy én a sajtó felé orientálódok, tehát ÍRNI fogok. Legalábbis, elméletileg. Gyakorlatilag azt mondhatnám, hogy az első három félévben olyan durván telenyomták az órarendünket sajtós tárgyakkal, (IMÁDTAM) hogy valóban sikerült elriasztani ezzel azokat, akiknek nem volt jó az íráskészségük és/vagy nem szerettek volna írással foglalkozni. Ennek következtében azonban elég hamar lefutottak az írással kapcsolatos tantárgyak, már ami a kötelező jellegű tárgyakat illeti. Helyükbe jött a választott gyakorlat. (Tippelhettek, én melyiket választottam a sajtó, rádió és televízió közül). 

Szóval, aki csak és kizárólag azért akar erre a szakra menni, hogy egyszer író lehessen, annak azt tudom tanácsolni, hogy kétszer gondolja át, hogy jól választ-e. Az írás ugyanis egy olyan dolog, amit otthon, a szoba rejtekében végzünk (vagy ki hol) de semmiképpen sem kell miatta kapcsolatba kerülnünk más emberekkel. Az újságírás és maga a média viszont extrovertált személyiségeket kíván meg (mindjárt mutatok képeket), ugyanis egy újságírónak nem elég, ha jó íráskészsége van. Agyafúrtnak kell lenni, jól kell tudni kérdezni (alákérdezni), kell hozzá egy nagy adag pofátlanság, és a többi, és a többi. Ugyanannyira jól kell érezned magadat a kamerák előtt, vagy akár a rádióban, mintha a laptopod előtt ülnél, egy megnyitott word dokumentum előtt. 

Természetesen választhatsz magadnak olyan szabadon választható tárgyakat, amelyek az írás felé orientálnak és nálunk kifejezetten erős volt az írói professzori kar, ugyanakkor ahhoz, hogy sikeresen végigcsináld a három éves BA képzést valóban "nagypofájúnak" kell lenned. Nem elég, ha csak jól forgatod a pennát. De, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, megmutatom nektek az utolsó évem tantárgylistáját. (Nem, az egyesek meg kettesek nem a jegyeimet, hanem a tantárgy kreditszámát jelzik). 




Szóval, nem tudom, mennyire látható, de bizony elég sokat voltunk rádiós és tévés gyakorlaton, amihez egyáltalán nem volt elég a jó íráskészség (de elengedhetetlen). Ha viszont úgy érzed, hogy tűzrőlpattant vagy és el tudod képzelni magadat a média világában, akkor csak ajánlani tudom a képzést. 

Egyébként egyáltalán nem nevezném büfé szaknak, nem mellesleg minden hozzáállás kérdése. Én valóban szerettem, amit tanultam és próbáltam belőle a legjobb lenni. (Szerintem ezt a jegyeim is mutatják). 

Tehát, önmagában ez a szak nem fog téged íróvá varázsolni, ahhoz egyébként sem kell főiskolát végezni, ugyanakkor rengeteg mindent lehet tanulni, frappáns ismeretségeket lehet kötni. A szakmában (most az írásra gondolok) olyan elismert emberekkel kerülhetsz kapcsolatba, akikkel egyébként nem, vagy csak nehezen tudnál megismerkedni, ők pedig megfizethetetlen tanácsokkal láthatnak el. (Tapasztalat). 

Egyébként az újságírás (és nem a különböző bulvár-firkászat) egy csodálatos szakma, egy percig sem bántam meg, hogy újságíró lett belőlem.  

2016. november 22., kedd

Második rész

A második rész is megkapta méltán megérdemelt címét. Szerintem elég beszédesre sikerült...

Tippek tőlem, hogy jó íróvá válj

Keresve sem lehetne fontosabb hozzávalót találni az Isten adta tehetségnél ahhoz, hogy jó íróvá válj. Az írás azonban ugyanúgy fejleszthető - és fejlesztendő - mint például az énekhang, vagy a kézügyesség. 
Éppen ezért a kérdés nem lehet az, hogy kell-e fejleszteni, ehelyett arra kell megtaláld a választ, hogy TE személy szerint hogyan tudod a legtöbbet kihozni magadból. 

Rossz hír, hogy erre pontos receptet talán még a legnagyobbak sem tudnak neked adni, tekintve, hogy minden ember más és más, a kreativitás pedig pont egy olyan dolog, amit nem lehet "how to" módon meghatározni. A jó hír ugyanakkor, hogy tippeket, trükköket megannyit lehet találni a különböző szakkönyvekben, vagy az interneten. Mi tehát a teendő? Egyszerűen csak ki kell próbálnod, hogy számodra melyek a leghasználhatóbb és legkifizetődőbb technikák. 

Mi vált be nálam, hogyan fejlesztettem önmagam: 

1.) Olvass!

Klisének tűnhet és egyértelműen mindenhol ezzel kezdik az okítást, de ez a legnagyobb igazság. Önmagában természetesen nem elég, mivel nem válik mindenkiből író, aki sok könyvet olvas, ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz, hogy a képzelőerőd, a szókincsed, alapból a gondolkodásmódod fejlődjön. És egyébként is, szerinted lehetne egy olyan emberből énekes, aki sosem hallgatott zenét? 

2.) Írj sűrűn, ha teheted minden nap! 

Ez természetesen egy olyan dolog, ami nem feltétlenül válik be mindenkinél. Egyesek minden reggelüket azzal kezdik, hogy lejegyzik az álmaikat, mások esténként naplót vezetnek. Megint mások - köztük én is - napi szinten foglalkoznak a regényeikkel, novelláikkal, irományaikkal. Lehet, hogy te személy szerint azok közé az emberek közé tartozol, akiknek szükségük van szünetre, pihenésre.  Az írás nem egyszerű munkafolyamat, könnyen el lehet benne fáradni, ha nem is fizikailag, szellemileg mindenképp. Szóval, ha úgy érzed, hogy zsong a fejed és egy betűt sem tudnál leírni, ne tedd! Lépj ki a komfortzónádból, szerezz élményeket és jönni fog az ihlet! Ugyanakkor, az is elképzelhető, hogy olyan vagy, mint én és jobb szeretsz a magad kis csöndességében töltekezni. Ha képes vagy akár egy rohadó almából is ihletet meríteni, akkor tedd! Nálunk újságíróknál például bevett gyakorlat az oktatás során, hogy egy elénk lerakott tárgyról kell egy kis szösszenetet összerittyentenünk, megadott karakterszámban és meghatározott műfajban. Nehéz, de csak ajánlani tudom. Sokat segíthet a későbbiekben. 

3.) Alkoss magadnak szabályokat! 

Furcsán hangozhat, mivel a kreatív dolgokat pont nem olyannak gondolnánk, amiket szabályok közé lehetne szorítani, ugyanakkor a szabályrendszer mégis elengedhetetlen az alkotásban (is). Gondolj csak Petrarca szonettjeire! A szonett az egyik legkötöttebb versszerkezet, aminek pontos szabályai vannak, ez mégsem szabott gátat annak, hogy máig (méltán) ismert alkotások születhessenek. A szabályokra azért is van szükség, mert legtöbbször nem az ihlettel van problémánk, hanem a lustaságunkkal. Legalábbis, nálam így van. Néha legszívesebben felmondanám egy diktafonra, vagy leíratnám Dragon Dictation programmal, ami a fejemben van, mert a fenének sincs kedve pötyögni. Aztán, valahogy mégis erőt veszek magamon, mert ez nálam egy szabály, amit magamnak alkottam. 

4.) Gondolj a célodra! 

Ha nem találsz magadnak egy megfelelő motivációt hamar ki fogsz égni és belesüppedsz a szürke hétköznapokba. Ezzel alapjában véve nincs baj. Véleményem szerint, ha valaki írónak született, az úgysem fogja feladni az elhatározásait, a többiekért pedig nem kár. Ugyanakkor, a legjobbakkal is előfordulhat egy olyan periódus, amikor nincs kedvük írni. Ebben sokat segíthet, ha kitűzöl magad elé egy célt. Egy olyan célt, amit valóban vágysz, valóban kívánsz. Ne olyat keress, hogy "jó lenne, ha...", azért még soha senki nem törte a nyakát. Egy olyan célt próbálj meg találni magadnak, ami nélkül nem élet az életed, amit, ha nem érnél el, úgy éreznéd, hogy feleslegesen éltél. A kulcsszó a szenvedély. Szenvedélyesen kell akarnod, hogy elérd a célodat, mert ez a szenvedély végig fog hajtani az utadon akkor is, ha nyakig érő mocsárban kell azt megtenned. 

5.) Hidd el, hogy író vagy! 

A hitetlenséged a legnagyobb ellenséged, ez okozhatja számodra a legnagyobb kárt. A legtöbb ember sokkal többre lenne képes, ha nem az önbizalomhiány mocskában fürdőzne. Merd elhinni, hogy okkal kaptad az írás iránti szeretetedet! Az Univerzumban semmi sem történik véletlenül. Ha a Teremtő megajándékozott ezzel a csodás képességgel, ne vond kétségbe az ö akaratát! Higgy magadban! Ha erre nem vagy képes, rögvest add fel! Nincs értelme évekig húzni az idődet, hogy a saját, általad teremtett fantomoktól megriadva visszatáncolj a célegyenesből. 

6.) Szeresd, amit csinálsz! 

Gyakorta mondja az egyik előolvasóm, hogy rajongok a saját könyveimért. És (kapaszkodj meg!) ez így is van. Végtére is, ki szeresse őket, ha nem én? Leld örömöd és élvezeted abban, ahogyan a karaktereket formálod, ahogy a világot felépíted, ahogy újra és újra átírod a történetet és világra hozol egy egyedi alkotást, amit előtted még senki nem tett meg és senki nem is fog. Ez a TE szellemi terméked, a TE gyermeked. Az ember pedig szereti a gyermekeit. Persze, ahogy korábban is említettem, lesz olyan, hogy nem lesz kedved leülni a számítógép elé és pötyögni, lesz olyan, hogy besokallsz, de melyik szülő nem fárad néha bele a gyereknevelésbe? Ettől függetlenül még szeretned kell, amit csinálsz, nem is lehet ezt másképp csinálni. Gondolj csak bele! Az általad kreált világ számára te vagy az isten. Nem szeretnél isten lenni? 

7.) Adj időt magadnak! 

Korábban, amikor még tényleg nagyon zöldfülű kezdő voltam, irigykedve olvastam azoknak az embereknek a kommentjeit a különböző blogokon, akik azzal frenkiztek, hogy egy hónap alatt összedobtak egy regényt. Sokszor szegte a kedvemet, hogy nekem nem ment. Én még fél év után is az akkori regényem felénél jártam és még arról sem volt lövésem, hogy mit szeretnék belőle kihozni. Egyszerűen csak írtam, mert kikívánkozott belőlem. Mára már teljesen máshogy gondolom. Ismét a gyermekes példát tudom felhozni. Azzal, hogy világra hozol egy kisbabát, még nem ismered. Akármennyire furcsa, a gyermeked számodra egy teljesen idegen ember, akit hetek, hónapok, évek alatt ismersz meg. Sőt, mondok jobbat. Neki is hetek, hónapok, évek kellenek, hogy megismerhesse önmagát. A regényírás, és maga a regény ugyanilyen. Idő kell ahhoz, hogy megismerd a szereplőidet. Legalábbis, nekem olyanok a karaktereim, mintha valódi emberek lennének. Vannak rejtett képességeik, vannak titkos gondolataik, olyan tulajdonságaik, amelyek még számomra is rejtve maradnak hosszú ideig. Ugyanígy, ahhoz is kell egy bizonyos idő, hogy átlásd a saját történetedet. Nem vitatom, hogy vannak zsenik, akik képesek pár hét alatt világraszólót alkotni, de a legtöbb esetben képtelen vagyok elhinni, hogy akár maga az író tisztában van a saját történetével, ismeri annak minden szegmensét, nem beszélve a különböző személyiségekkel megáldott szereplőkről. Ilyenkor lesz tele a regény egy csomó ellentmondással, a háttérben pedig ott egy író, aki maga sem tudja, hogy merre halad a saját sztorija. 

8.) Ne hallgass a kritikákra! 

Ha másért nem is, ezért a tanácsért biztosan sokan megköveznének, de ismét csak magamból tudok kiindulni. Habár - lekopogom - annak ellenére, hogy  jó pár éve benne vagyok az újságírásban, a "tudsz te ennél jobbat is" kritikánál nem kaptam még "rosszabbat". De - bevallom - nem is igazán keresem a lehetőségeket arra, hogy kritikákkal bombázzanak. Nyilván, ha megjelenik a könyvem és lesz olvasótáborom fogok negatív kritikákat is kapni, ezeknek a kezelését majd nekem is meg kell tanulni. A kritika, hiába mondják, hogy építő jellegű, sok esetben gátat tud szabni a kibontakozásnak. Elveszi az önbizalmadat, és máris üdvözölhetjük az ötödik pontot. A negatív dolgok, amit akárki, akármilyen indíttatásból összehord, sok esetben egy életre beleéghetnek a lelkedbe, visszahúzva ezzel a célod elérésétől. Ráérsz a kritikákkal akkor foglalkozni, amikor már lesz egy olyan önbizalom-bázisod, hogy nyitott szívvel tudd fogadni az ÉPÍTŐ jellegű kritikákat. 

9.) Ne félj megmutatni magadat a világnak! 

Nekem nagy problémám volt elég sokáig, hogy nem mertem kiadni a kezemből az írásaimat. Aztán, amikor újságírótanonc lettem, ez elengedhetetlen volt, mivel ezekre (is) kaptam az osztályzatokat. Később már csak a szűk ismeretségi körömnél okozott problémát, hogy nem szerettem volna, ha tőlem olvasnak. Frusztrált, sőt egyenesen elborzasztott a tudat, hogy például édesanyám egy-egy pikáns jelenetemet olvasgatja. Bevallom, mai napig van olyan, hogy belepirulok, ha beleolvas egy-egy készülő regényembe, a jelenet milyenségétől függetlenül, de mára már úgy hiszem, megtanultam kezelni a "lámpalázat". Hogy hogyan csináltam? A legféltettebb, leginkább pironkodásra okot adó jelenetemet toltam az orra alá, miközben összeszorított fogakkal vártam, hogy a végére érjen. Ha látta a "legdurvábbat" már úgysem érheti meglepetés. (Ó, dehogynem :D ). 

10.) Ha elakadtál, írj kézzel! 

Kézzel? A mai világban? Bizony, sokan elfelejtik, hogy a kézzel való írás milyen fontos is tud lenni. Én például nagyon sok jelenetemet írtam meg kézzel. Konkrétan az olyanokat, amik megkívánták, hogy szépen, már-már merengősen legyenek megalkotva. Nálam legalábbis szükség van erre a technikára. Sokkal szebben és sokkal mélyrehatóbban írok, ha tollat fogok a kezembe és nem a klaviatúrán pötyögök. Tudományosan bizonyított, hogy a kézzel való írás során dominál a jobb agyfélteke. Mivel ilyenkor lényegében rajzolunk, (betűket rajzolunk) a kreativitásért felelős agyféltekénk működésbe lép. Emellett a kézzel való írás lelassítja a gondolatok áramlását, így sokkal jobban tudunk fókuszálni a részletekre. Ha művészibb típus vagy, még a betűírásban is örömedet leled (például én így vagyok vele), a betűk kanyarítása, kunkorítása is sokat segít abban, hogy megformáld a történetedet. Ha eddig még nem tetted, próbáld ki! 

+1.) Hallgass zenét a megfelelő hangulat eléréséhez! 

Az írás és a zene van, hogy kéz a kézben jár, van, hogy kizárják egymást. Én személy szerint a kettő között vagyok. Zenét általában azokhoz a jelenetekhez szoktam hallgatni, amikor sokáig nincs párbeszéd, ugyanakkor egy nagyon érzéki, nagyon felkavaró, nagyon megható (stb) jelenetet kell leírnom. Például előszeretettel alkalmaztam jazz zenét a szexjeleneteimhez, vagy buli jeleneteknél valóban én is meghallgattam az adott számot, amit megemlítettem a könyvben, miközben próbáltam felvenni a hangulatot. (Szerencsére nálam ez könnyen megy). Máskor, főleg a magyarázós, párbeszédes részeknél kifejezetten zavar és ki is veri a gondolatokat a fejemből. Szóval, ismét csak azt tudom mondani, hogy próbáld ki, neked melyik módszer jön be a legjobban! 

Remélem segítettem. Sok sikert és jó írást kívánok! 

Felvállaljam az arcom?

Ha lehet egyáltalán két kategóriába besorolni az írókat, akkor mindenképpen azt mondanám, hogy vannak, akik a névtelenség mögé bújva, álnéven publikálnak, mások büszkén vállalják az arcukat. 
Nagy dilemma, hogy mutassuk-e meg magunkat a (remélhetőleg) nagy közönségnek és engedjük-e be őket a magánszféránkba, vagy alakítsunk ki egy fiktív személyt, az általunk kreált írót, akinek a személyiségjegyeit épp úgy megformáljuk, mintha csak valamelyik karakterünk lenne. 

Én sokáig burkolóztam a névtelenségbe, főleg abból az indíttatásból, hogy (mint, ahogyan azt már korábban kifejtettem) az, hogy valaki elé tárom a fantáziámat olyan, mintha beengedném a hálószobámba, hogy ruha nélkül végigelemezze a testemet. 

Végül, mégis amellett döntöttem, hogy vállalom az arcomat és felvállalom azt, hogy mit csinálok, mit hoztam létre. Bevallom, ez az ismerőseim előtt volt a legnehezebb. Nagyon sokan ferde szemmel néznek egy olyan emberre, aki eltér az átlagtól és azért azt be kell lássuk, hogy a hétköznapokban elég kevés ember vetemedik könyvírásra, még kevesebben vannak azok, akik a megjelentetés mellett döntenek. 

Mikor létrehoztam a facebookon a saját írói profilomat és elkezdtem meghívni az ismerőseimet, egy zabszemet sem lehetett volna bedugni a fenekembe. Attól tartottam, hogy majd ki fognak nevetni, vagy, ami talán még rosszabb, csomó negatív kritikát fogok kapni, ami elveszi a kedvemet és az önbizalmamat. Ennek ellenére úgy határoztam, hogy ha valaha is szeretnék "valakivé" válni ebben a világban, legyen szó írásról, vagy bármi másról, vállalnom kell önmagamat. Végtére is, sosem lesz olyan, hogy a környezetünkben lévő minden embernek megfelelünk, és nem is kell. Minden ember más, és mindenkinek más tetszik. Éppen ez a szép a világban. 

Másrészről sokat nyomott a latban, hogy ha azt szeretném, hogy bárki is elolvassa a szerzeményemet, ismertségre lesz szükségem. Lehet egy írás akármennyire jó, ha nincs olvasóközönsége, megette a fene. Olvasóközönséget építeni pedig először mindenképpen az ismerőseink körében lehet, ami aztán kinövi magát (legalábbis ideális esetben) országos ismertséggé. 

Ezért, elengedhetetlen felvállalni az arcunkat és egyébként is, véleményem szerint az emberek - kíváncsiságukból adódóan - szeretnek belátni a kulisszák mögé és szeretik, ha információkat szereznek egy olyan személyről, akinek az "agymenését" ( :D ) olvassák. 

Szóval, mosolyra fel! Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum azt gondolják, hogy furcsa vagy. És, ahogy David mondta Catherine-nek: "Különcnek lenni jó".

2016. november 20., vasárnap

Mikor az előolvasóm túlkapja... :D


Tündérkeresztanya kerestetik!

De most komolyan... 

Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább és feladom az egészet - persze, erre úgysem lennék képes. Ha valaki azt mondja nekem, 2010 környékén - amikor még csak kis zöldfülű taknyos voltam, aki az asztalfiókjának írogatott - hogy írónak lenni nem csupa móka és kacagás, biztosan szemberöhögtem volna, aztán elküldöm egy moziba, hogy ott vetítsen. Végtére is, mi lehet abban nehéz, hogy valaki szavakat, mondatokat pakol egymás mellé, aztán - az Isten tudja, hogyan - kikerekedik belőle egy történet?

Ebben semmi. Megírni egy történetet - már, ha rendelkezik az ember az ehhez szükséges íráskészséggel - körülbelül olyan egyszerű, mint kicselezni egy csecsemőt fociban. Így, hogy - hála az égnek - már magam mögött tudhatok két regényt és a harmadik is behelyezkedett már a szülőcsatornába, bizton állíthatom, hogy kitalálni a szereplőket, felépíteni a világot, mozgatni a szálakat, stb. talán jó, ha a 10 százalékát kiteszik az egész könyvírás biznisznek. 

"Mert, mi van még?"  - kérdezhetné a laikus, és kérdezi is. Habár, erről csináltam az első videót, de mivel a blogger kisördöge nem szimpatizált a képemmel, megpróbálom röviden összefoglalni, írásban. 

Szóval, amint leütötted az utolsó pontot, megkezdődik az eszeveszett hajsza, amikor önmagaddal futsz versenyt. A tét pedig, hogy kibírod-e ép ésszel, hogy beérj a célba, vagy a hőn áhított célvonal előtt össze csuklasz és feladod. Hála a jó égnek, én még bírom magamat, noha egyszer-egyszer komolyan ahhoz lenne kedvem, hogy kilépjek a versenypályáról, leheveredjek az árnyékba és csak nézzem, ahogy mások rohannak előre, a céljuk felé. 

Ugyanis, amint felteszed az utolsó pontot, nincs vége a feladataidnak. Ekkor kezdődik csak az igazi ihaj-csuhaj. Először is, elkezded átnézni az irományodat. Nem egyszer, nem kétszer, hanem legalább hatvanhétszer. Átírod, kivágsz belőle részeket, beleírsz részeket, átformálod a sztorit, közbeékelsz, magyarázol, elveszel és adsz. Aztán újra átnézed és újra átnézed, hatmilliószor ellenőrzöd, kinyomtatod, átírod, újra kinyomtatod. Idegsokkot kapsz, aztán újra nekiülsz. 
Mindeközben pedig napi szinten veszíted el a hitedet önmagadban, a tehetségedben és úgy konkrétan az egész világban. Végül, valahonnan mégis erőt merítesz és gatyába rázod a regényedet. 

Azt hiszed, nyugodtan hátradőlhetsz és élvezheted a munkád gyümölcsét? Hát, nagyon nem. Gratulálok, eljutottál a regénykiadás harminc százalékához. Lépjünk tovább a következő szintre. 

Szóval, van neked egy - vélhetően - jó regényed, amit szépen meg is formáztál. Hogyan tovább? Természetesen kiadót kell keresned. A hagyományos könyvkiadásról most nem beszélnék, azt teljesen más lapra tartozik. Most értél el tehát oda, hogy a különböző kiadók között keresgélj. Hacsak nem teszel rá nagy ívben és fontos számodra a saját szellemi terméked, akkor bizony apró részletekbe menőig utána fogsz szimatolni a különböző magánkiadóknak. Megnézed a neten a véleményeket, fórumhozzászólásokat, lecsekkolod (legalább százszor) a honlapjuk minden egyes ablakocskáját, megnézed a munkáik minőségét, még azt is, hogy hány követőjük van twitteren, vagy hány lájkot kaptak facebook-on. Sok pénzed, vagy akár az egész munkád bánhatja, ha nem vagy körültekintő és elbagatelizálod a kiadóválasztás kérdését. 

Tegyük fel, hogy kapcsolatba léptél pár kiadóval, meghallgattad az ajánlataikat, majd a számodra legkedvezőbb ajánlat alapján választasz. (Nekem ez az Underground lett). Megvagy a negyven százalékkal. Most a kiadó által előírt formába kell előtördelned a szövegedet, mert nagyon nem mindegy a végleges tördelés szempontjából, hogy milyen külalakkal adod le. Drágíthatja a tördelést, ha nagyon sok utómunka van egy szöveggel. Nekem például ki kellett szednem az összes gondolatjelet, mert automatikus felsorolásra kapcsoltam a word-öt. Így, az elejétől újra kellett szerkeszteni az egészet. (Hogy ti ne essetek ugyanebbe a hibába, kapcsoljátok ki az automatikus felsorolást, helyette használjátok a ctrl és - kombinációt, ha gondolatjelet szeretnétek írni). De ez csak egy apró szegmens, nagyon sok mindenre kell még figyelni, ha igény van rá, később írhatok róla. 

A tördelés után jön a borítóterv (ha kérsz pl. lektorálást, stb, az természetesen egyedi dolog, akkor előbb az készül el, csak aztán tördelik). 
Szóval, a borító. Az UDG-nál választhatsz alap borítót, vagy egyedi (művészi) borítót, aminek a költségei természetesen a csillagos égig rúghatnak. Szóval, ez teljesen rajtad és az elképzeléseden áll. Ha van egy jó grafikus ismerősöd, vagy ismerősödnek ismerőse, akkor elképzelhető, hogy olcsóbban megúszod, de vigyázz (!), mert a borítót csak azután lehet elkészíteni, hogy a pontos könyvméret megállapításra került (ehhez készen kell legyen a tördelés, hogy kijöjjön a végleges oldalszám). Én személy szerint amondó vagyok, hogy igen sokszor a ruha teszi az embert és ez igaz a könyvekre is. Hacsak nincs nagyon nagy neved és nem vagy befutott bestseller író, aki vezeti a TNYT best seller listáját, akkor próbáld meg minél eladhatóbbá varázsolni a könyvedet. Ehhez pedig szüksége lesz egy olyan köntösre, ami kiemeli a tömegből. Szóval, én a borítón nem spórolnék. (Nem is fogok). 

Ha minden készen van és könyvformát kapott az irományod, kapsz egy ellenőrző példányt és ha ez is rendben van, mehet a nyomdába a végleges könyv. Természetesen szerződésben rögzítve van minden, a terjesztés módjától kezdve a megvásárolt példányszámokig, stb. Ebbe most nem mennék bele, ez evidens. 
Gratulálok! Elérted az ötven százalékot. 

"Hogy mi? Még csak ötven?"
Igen, és még jóindulatú is voltam. Most következik az, amit én a regényírás legmocskosabb részeként szoktam emlegetni, mégpedig a MARKETING. (Brrr!)
Ugye te sem hitted, hogy amint kijön a nyomdából a könyved, végre gyönyörködhetsz a kemény munkád gyümölcsében? Mivel nem ismernek, a kutya nem fogja megvenni a könyvedet. Persze, kis hazánkban (és úgy kompletten a világon is) hacsak nem vagy hiper-szuper híres, nem fogsz megélni a könyvkiadásból.
Mi az, hogy megélni, még az sem biztos, hogy a ráfordított költségedet vissza tudod hozni. Ezért is vagyok én amondó, hogy a profit lényegében jelentéktelen. Az igazi lényeg az olvasótábor kiépítése (akkor meg főleg, ha profitorientált vagy). Elvégre, azt senki ne mondja nekem, hogy csak szimpla szórakozásból ment végig a könyvkiadás göröngyös útján, hogy elmondhassa magáról, van egy könyve! Ha senki nem olvassa, oly' mindegy, hogy megírtad-e az évszázad legnagyobb sztoriját, attól még te is és a történeted is elsüllyedtek a névtelenségben. Szóval, a marketing szerves része, sőt (!) a legmeghatározóbb része a könyveladásnak. (Lásd: 50 shades of grey. Szar sztori, igénytelen nyelvezet. Csak egy jó marketinges csapat kell és jön a milliós eladás). 

És, hogy miért keresek tündérkeresztanyát? Egyszerűen csak szeretném, ha előkapná a varázspálcáját, megpöckölné a kobakomat és sikeres íróvá varázsolna. Manapság ugyanis ha tehetséged van, az még semmit nem számít. Árucikként kell gondolnod magadra, én pedig ezt annyira utálom...

Videó

Sziasztok!

Sajnos a technika ördöge nem engedte, hogy videót tegyek közzé a blogon. :(
De sebaj, lájkoljátok az oldalamat facebookon, ott ugyanis elérhető lesz minden videó, emellett értesülhettek a legújabb hírekről és még nyereményjátékban is részt vehettek. ^^

Lájkolásra fel! LIKE 

2016. november 14., hétfő

Lassan vége :(

A befejezőrész egyik kulcsmondata:

"Ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon, nincs szüksége intelligenciára. A szeretet a lélekben lakozik."

2016. november 11., péntek

Mikor ráfüggök a PS-re :D




Bocsi!

Tudom, hogy videót ígértem mára, de olyan rosszul vagyok, hogy fel sem bírok kelni az ágyból. :( De nem kell aggódni, lesz videó, amint össze bírom szedni magamat. :) 

(Remélhetőleg ez pár napon belül megtörténik). 

2016. november 10., csütörtök

Videó

Sziasztok Szirmocskák!

A szövegszerkesztés sokkal brutálisabb munka, mint megírni egy regényt. De komolyan! 

Holnap erről, és még sok egyéb másról fogok beszélni nektek egy videóban. :)  Jó éjt!

                                                                                                        - Hajni -
                      
                                                                                                                 

2016. november 9., szerda

Melyik legyen?

Az életem egyszerű volt és unalmas, amíg egy rejtélyes idegen a maga pofátlan módján bele nem rángatott az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Úgy látszik, a végzet elől nem könnyű elfutni, főleg ha az ember lánya történetesen boszorkány. Nem elég, hogy meggyűlt a bajom a pasikkal, még a boszorkányvadászok elől is menekülnöm kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, amik az életemet, vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. A nevem Catherine Elwood, habár, már ebben sem lehetek teljesen biztos…


Az életem egyszerű volt és unalmas, amíg fel nem bukkant egy rejtélyes idegen, hogy belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám egész életemben próbált távol tartani. De, mint tudjuk, a végzet elől nem könnyű elfutni, főleg, ha az ember lánya történetesen boszorkány. Említettem már, hogy állítólag annak születtem? Nincs mese, meg kell tanulnom használni az erőmet, mielőtt a vadászok kiszipolyozzák belőlem. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. A nevem Catherine Elwood, habár már ebben sem lehetek teljesen biztos… 

2016. november 6., vasárnap

Már megint felülírtam önmagam

Jégvirágos szép hajnalt szirmocskák! 

Lassan 4 óra, és én egész éjszaka nem aludtam. De legalább a 265. oldalig teljesen le van ellenőrizve minden, és, ahogy az nálam lenni szokott alaposan át is dolgoztam pár fejezetet. 
Igazándiból, maga a történetszál ugyanaz maradt, egyszerűen csak próbáltam becsempészni valami újat, amit hiányoltam a 14.-16. fejezetekből. (Ami eredetileg a 7.-8. fejezet volt). 

A tervezett 30 oldal/fejezet átszerkesztésre került, így átlagosan 15 oldal ad ki egy fejezetet. Úgy gondoltam, hogy így sokkal könnyebb lesz olvasni, mivel - önmagamból kiindulva - mindig azzal nyúzom magam, hogy "csak még egy fejezetet" elolvasok, a végén pedig már azt sem tudom, hogy mit olvastam. 15 oldal viszont nem a világ. 

Több poént is becsempésztem az egyébként drámainak ígérkező fejezetekbe. Ezek azok az oldalak, amikor elég sok minden kiderül és könnyek is lesznek benne, szép számmal, szóval kellett az a poén, az érzelmi hullámvasút miatt. 

Egyre jobban imádom Catie-t és egyre könnyebben tudok azonosulni vele. Így, hogy már tudom, merre tart az útja, sokkal egyszerűbb realisztikusan megírni a történetét. Néha úgy érzem, ő vezeti a kezemet. Ezért hálás is vagyok neki. (Csókoltatlak, Catherine Elwood). 

Sőt! Mondok jobbat! Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy van ebben a sztoriban annyi, hogy ki lehessen hozni belőle egy trilógiát anélkül, hogy ellaposodjon a történet. Elviekben két kötetet terveztem, ami egy majd' 700 oldalas könyvnél nem kevés befektetett munkát igényel, de Catherine megérdemli, hogy kapjon egy trilógiát. És így a mellékszereplőknek sem kell lemondaniuk a rivaldafényről és a saját kis történeteikről. 

Szóval, sok a munka, alig látok, az ujjaim fájnak a sok gépeléstől, a laptopom 0/24-ben dolgozik, de tudjátok mit? MINDEN PERC, AMIT ERRE A REGÉNYRE SZÁNOK MEGÉRI!

Alig várom, hogy végre megismerjétek C-t (ahogy én hívom) és elvarázsoljon benneteket ez az általam kreált világ, ami épp annyira mindennapi, mint amennyire nem. :) 

Puszi! 

2016. november 3., csütörtök

A szexjelenetekről, őszintén

Tagadhatjuk, hogy mindannyian szeretjük a jól megírt szexjeleneteket - meg úgy kompletten a szexjeleneteket. Úgy is is fogalmazhatnánk, hogy a regényekben lévő szexjeleneteket a nők "pornófilmjei". Éppenséggel csak a fene-nagy női önérzetünk és belénk nevelt erkölcseink nem engedik, hogy beismerjük: bizony, nekünk nőknek is szükségünk van az erotikus történetekre. 
A férfiakkal ellentétben - emocionális lényekként - való igaz, hogy jobban preferáljuk a szépen megfogalmazott, művészi erotikát a hardcore gangbang-el szemben, a lényegen mindez azonban csöppet sem változtat. A szexjelent szükséges, főleg, ha a felnőtt olvasók a célközönségünk. 
A szex ugyanannyira hozzátartozik az élethez, mint az evés, a kirándulás, vagy éppen a munkába járás. A különbség csak annyi, hogy erről valami miatt nem illik beszélni. 

És éppen ez teszi a szexjelenetek írását kínossá. Mert hát, magának mindenki beismeri a betegesnek titulált vágyait (Úristen, egy felnőtt ember érdeklődik a szex után, micsoda szentségtörés), az olvasók elé tárni a képzelt világunkat már sokkal-sokkal nehezebb. 
Hiszen, ezzel adok egy darabot önmagamból. Odaadom az olvasómnak a szexuális fantáziámat (hazudik, aki azt mondja, hogy neki nincs olyan) odaadom a vágyaimat, vagy éppen az emlékeimet, a saját tapasztalataimat, a látottakat és olvasottakat. Ezekből pedig összejön egy (de általában több) szexjelent. 

És, hogy ez milyen az írónak? Számomra olyan, mintha meztelenül állnék az olvasóim előtt és hagynám, hogy megszemléljék a testem minden egyes porcikáját. Az idegen emberekkel még nincs is olyan nagy probléma. Végtére is, csak kevés esély van arra, hogy visszajutnak hozzám a szavaik. Az már sokkal kellemetlenebb, amikor ismerősök olvassák a szexuális fantáziánkat, hovatovább, olyan emberek, akik mondjuk a haragosaink és bizonyosan tudjuk róluk, hogy ki fogják kacagni a szavainkat. 

Nagyon sokáig ez tartott vissza attól, hogy beletegyek egy jó jelenetet a könyvembe. Ami az én lelki szemeim előtt szexi volt, érzéki és erotikus, mégsem mertem leírni, vagy ha leírtam, csakhamar ki is vágtam. Hogy miért? Mert elképzeltem az ismerőseimet, amint olvassák a sorokat. Elképzeltem az exeimet, amint magukra ismernek egy-egy jelenetben, vagy egyszerűen csak megmosolyogják a gondolataimat. Igen, az embert érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. Hogy mit gondolnak azok az emberek, akik körülveszik. 

Engem személy szerint olyannyira érdekelt, hogy majdnem szexjelenet mentesen küldtem nyomdába a Felébresztvét. Voltak ugyan utalások, apró részletecskék, de ódzkodtam attól, hogy bárki is, aki ismer pironkodjon, vagy nevessen a soraimon. 

Az utóbbi pár napban azonban - hála az utolsó ellenőrzésnek - meggondoltam magam. Akárhogyan próbáltam elnyomni az érzést, hogy a fejemben meglévő szexjelenetek nélkül is megáll a történet a saját lábán (mert megállna), mégis hiányérzetem volt. Hiányzott az a plusz, az az erotika, ami egy jó felnőtt regényt jó felnőtt regénnyé tesz. 

Persze, arra is próbálok vigyázni, hogy ne billenjen át a mérleg nyelve és a szex ne vegye el a hangsúlyt a történet valódi mondanivalójától. De, ha már úgyis tudjuk, hogy megtörténik két ember között az, aminek meg kell történnie, miért hallgatnánk róla? Miért intéznénk el két félmondattal, pár aprócska utalással? 

A szex nem bűn. A szex nem rossz. A szex az emberi élet egyik legszebb és legtisztább ajándéka, amit egy percig sem szabad szégyenkezve megélnünk. 

Ezért döntöttem úgy, hogy büszkén vállalom a fejemben lévő képeket, és megadom Catherinnek a lehetőséget, hogy elmesélhesse ezeket a pillanatokat. 

Szóval, igen. A Felébresztve tartalmazni fog szexjeleneteket. Szenvedélyes szexjeleneteket. Mert istenemre legyen mondva, urban fantasy létére próbálom a legrealisztikusabban érzékeltetni Catherine világát. 

2016. október 28., péntek

Szirmocskák

Sziasztok szirmocskák! (Jegyezzétek meg, mert ez lesz az új nevetek!)

Éppen átpötyögtem a regényemet egy új dokumentumba, rákényszerítve ezzel magamat, hogy minden egyes sort újra átolvassak, miközben barátnőmmel traccsoltunk a telefonba. 
Nem igazán szoktam beszélni senkinek a regényemről, de barátnőm megkért, hogy egy kicsit vázoljam fel a sztorit, meg legalább áruljam el a címet, ha bővebb bepillantást nem adok a kulisszák mögé. Lényeg a lényegben, hogy éppen ecseteltem a borítót, mikor is barátnőm (aki meg közben török sorozatot bámult a laptopján) visszakérdezett, hogy: "Az lesz a címe, hogy kavargó rózsaszirmok"? 
Én persze felnevettem, és közöltem vele, hogy éppen a borítóról hadoválok, mikor is leintett és a lelkemre kötötte, hogy ő bizony sokkal inkább venne meg egy olyan című regényt, aminek Kavargó rózsaszirmok a címe, mint egy olyat, ami Felébresztve néven fut. 
Szóval teljesen elbizonytalanodtam. Lényegében tetszik a cím. Rejtelmes, van benne valami megfoghatatlan misztikum, ó, a fenébe is... Igazából imádom ezt a címet!!!!
Pont mondtam is barátnőmnek, hogy végre a Jóisten (vagy az, aki) sugallt nekem egy különleges címet, ami nem annyi, hogy Catherine, a boszorkány, vagy Boszorkánysors, vagy a fene se tudja milyen klisé. 
Szóval arra gondoltam, hogy a Kavargó rózsaszirmok (egy ilyen jelenet egyébként lesz a regényben) nagyon ütős kis cím lenne, alcímnek pedig használhatnám a Felébresztve címet, és így a második résznek is megmaradhatna a címe, csak új címmel futna. 
Ti mit gondoltok? 
Apropó, kaptok egy kis kulisszatitkot, mert tudom, hogy imádtok szimatolni. :) 


        Legyen!
„Legyen.” Hála a magasságosnak!
Betértünk az egyik falatozóba és annak ellenére, hogy nem volt semmi étvágyam kétpofára tömtem magamba az ennivalót, csak, hogy addig se kelljen beszélgetnünk.
        Hova szeretnél menni?
        Nem igazán ismerem a szórakozóhelyeket – mondtam csámcsogva.
        Menjünk a Sakálba! Az az egyik legjobb klub, amit ismerek.
        Nekem megteszi – hagytam rá és hosszasan szürcsöltem a kólámból.
        Az a fickó… – kezdte.
        Milyen fickó? – nyüszítettem.
Nagyon is jól tudtam, hogy milyen fickóra gondolt, de muszáj volt tennem a hülyét, ha azt akartam, hogy felhagyjon az elméletek gyártásával.
Egészen biztos voltam ugyanis benne, hogy számtalan elméletet kreált már a fejében, mielőtt rávette magát, hogy rákérdezzen Samre.
        A pultos.
        Mi van vele? – kérdeztem a hangomba erőltetett természetességgel.
        Honnan tudtad, hogy melyikre gondolok?
        Mert, melyikre gondolsz?
        A koktélbárosra.
        Itt lány van a pultban, David – intettem a fejemmel a pult felé.
Elengedte a füle mellett, amit mondtam.
        Szóval, bepróbálkozott nálad?
        A csaj?
Próbáltam hülyének tettetni magamat, miközben abban reménykedtem, hogy valahogy sikerül elviccelnem a dolgot.
         A koktélbáros – sóhajtott lemondóan.
        Ugyan már! – vágtam rá gyorsan.
Félrenyeltem a kólámat és elkezdtem köhögni. Egyértelmű üzenet volt a Jóistentől: Bűnhődj, hazug!
        Olyan szemekkel nézett rád…
        Nem tudom, hogy milyen szemekkel nézett rám, de bárhogyan is, az az ő baja – hadartam, csöppnyi ingerültséggel a hangomban, miközben próbáltam nem megfulladni.
Te meg a gyilkosokat büntesd, ne engem! – céloztam gondolataimat a Mennyei Atyának.
        Jól ismerem a fajtáját…
        Mit számít az, hogy ő mit gondolt a fejében? – ragadtam meg a kezét és ártatlanságot mímelve rámosolyogtam.
Egy hosszú pillanatig úgy méregetett, mintha egy megvásárlásra váró áru lettem volna.
        Igazad van – hagyta rám végül.
Végre! Nagyon reméltem, hogy nem fogja tovább firtatni a dolgot.
A Sakál előtt már fél 10 magasságában kígyózott a sor. Ahogy elnéztem az embertömeget, biztosra vettem, hogy mi már nem fogunk bejutni. Hát, rosszul gondoltam.
David átverekedte magát a tömegen, maga után vonszolva engem, a hatalmas „malaclopó” táskával a vállamon. A várakozó fiatalok rosszalló pillantásai kilőtt nyílvesszők módjára a hátamba találtak, de nem foglalkoztam velük, akármennyire is böködték az aurámat.
David – mintha csak így lenne természetes – odalépett a klub előtt álló magas, izmos kidobóhoz, váltott vele pár szót, amiből semmit sem hallottam, aztán a robosztus férfialak kinyitotta előttünk az ajtót, mi pedig bebocsátást nyertünk a lüktető helyiségbe, hogy a felesleges cuccainktól megszabadulva besétálhassunk a táncoló emberek közé.


És ugyanez képpel (mert blogon nem adja vissza). 





Írással kapcsolatos dolgok, amiken kiakadok

Valamilyen különös okból kifolyólag ihletet kaptam ahhoz, hogy elkészítsek egy tíz pontból álló listát, amiben azt taglalom, hogy melyek a...