Szirmocskák

Sziasztok szirmocskák! (Jegyezzétek meg, mert ez lesz az új nevetek!)

Éppen átpötyögtem a regényemet egy új dokumentumba, rákényszerítve ezzel magamat, hogy minden egyes sort újra átolvassak, miközben barátnőmmel traccsoltunk a telefonba. 

Nem igazán szoktam beszélni senkinek a regényemről, de barátnőm megkért, hogy egy kicsit vázoljam fel a sztorit, meg legalább áruljam el a címet, ha bővebb bepillantást nem adok a kulisszák mögé. Lényeg a lényegben, hogy éppen ecseteltem a borítót, mikor is barátnőm (aki meg közben török sorozatot bámult a laptopján) visszakérdezett, hogy: "Az lesz a címe, hogy kavargó rózsaszirmok"? 

Én persze felnevettem, és közöltem vele, hogy éppen a borítóról hadoválok, mikor is leintett és a lelkemre kötötte, hogy ő bizony sokkal inkább venne meg egy olyan című regényt, aminek Kavargó rózsaszirmok a címe, mint egy olyat, ami Felébresztve néven fut. 

Szóval teljesen elbizonytalanodtam. Lényegében tetszik a cím. Rejtelmes, van benne valami megfoghatatlan misztikum, ó, a fenébe is... Igazából imádom ezt a címet!!!!

Pont mondtam is barátnőmnek, hogy végre a Jóisten (vagy az, aki) sugallt nekem egy különleges címet, ami nem annyi, hogy Catherine, a boszorkány, vagy Boszorkánysors, vagy a fene se tudja milyen klisé. 

Szóval arra gondoltam, hogy a Kavargó rózsaszirmok (egy ilyen jelenet egyébként lesz a regényben) nagyon ütős kis cím lenne, alcímnek pedig használhatnám a Felébresztve címet, és így a második résznek is megmaradhatna a címe, csak új címmel futna. 

Ti mit gondoltok? 

Apropó, kaptok egy kis kulisszatitkot, mert tudom, hogy imádtok szimatolni. :) 

–        Legyen!

„Legyen.” Hála a magasságosnak!

Betértünk az egyik falatozóba és annak ellenére, hogy nem volt semmi étvágyam kétpofára tömtem magamba az ennivalót, csak, hogy addig se kelljen beszélgetnünk.

–        Hova szeretnél menni?

–        Nem igazán ismerem a szórakozóhelyeket – mondtam csámcsogva.

–        Menjünk a Sakálba! Az az egyik legjobb klub, amit ismerek.

–        Nekem megteszi – hagytam rá és hosszasan szürcsöltem a kólámból.

–        Az a fickó… – kezdte.

–        Milyen fickó? – nyüszítettem.

Nagyon is jól tudtam, hogy milyen fickóra gondolt, de muszáj volt tennem a hülyét, ha azt akartam, hogy felhagyjon az elméletek gyártásával.

Egészen biztos voltam ugyanis benne, hogy számtalan elméletet kreált már a fejében, mielőtt rávette magát, hogy rákérdezzen Samre.

–        A pultos.

–        Mi van vele? – kérdeztem a hangomba erőltetett természetességgel.

–        Honnan tudtad, hogy melyikre gondolok?

–        Mert, melyikre gondolsz?

–        A koktélbárosra.

–        Itt lány van a pultban, David – intettem a fejemmel a pult felé.

Elengedte a füle mellett, amit mondtam.

–        Szóval, bepróbálkozott nálad?

–        A csaj?

Próbáltam hülyének tettetni magamat, miközben abban reménykedtem, hogy valahogy sikerül elviccelnem a dolgot.

 –        A koktélbáros – sóhajtott lemondóan.

–        Ugyan már! – vágtam rá gyorsan.

Félrenyeltem a kólámat és elkezdtem köhögni. Egyértelmű üzenet volt a Jóistentől: Bűnhődj, hazug!

–        Olyan szemekkel nézett rád…

–        Nem tudom, hogy milyen szemekkel nézett rám, de bárhogyan is, az az ő baja – hadartam, csöppnyi ingerültséggel a hangomban, miközben próbáltam nem megfulladni.

Te meg a gyilkosokat büntesd, ne engem! – céloztam gondolataimat a Mennyei Atyának.

–        Jól ismerem a fajtáját…

–        Mit számít az, hogy ő mit gondolt a fejében? – ragadtam meg a kezét és ártatlanságot mímelve rámosolyogtam.

Egy hosszú pillanatig úgy méregetett, mintha egy megvásárlásra váró áru lettem volna.

–        Igazad van – hagyta rám végül.

Végre! Nagyon reméltem, hogy nem fogja tovább firtatni a dolgot.

A Sakál előtt már fél 10 magasságában kígyózott a sor. Ahogy elnéztem az embertömeget, biztosra vettem, hogy mi már nem fogunk bejutni. Hát, rosszul gondoltam.

David átverekedte magát a tömegen, maga után vonszolva engem, a hatalmas „malaclopó” táskával a vállamon. A várakozó fiatalok rosszalló pillantásai kilőtt nyílvesszők módjára a hátamba találtak, de nem foglalkoztam velük, akármennyire is böködték az aurámat.

David – mintha csak így lenne természetes – odalépett a klub előtt álló magas, izmos kidobóhoz, váltott vele pár szót, amiből semmit sem hallottam, aztán a robosztus férfialak kinyitotta előttünk az ajtót, mi pedig bebocsátást nyertünk a lüktető helyiségbe, hogy a felesleges cuccainktól megszabadulva besétálhassunk a táncoló emberek közé.


És ugyanez képpel (mert blogon nem adja vissza).