Végleges szöveg ijjjj :$

Első fejezet

Tudod, milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások, és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni az életedet, hogy sosem teheted-, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a közeg, amibe születtél és felnevelkedtél, nem fogadna el téged? És, te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy, legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami megállás nélkül csak nő, gyarapszik, te pedig minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy megfelelj és szerethessenek. De, ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú évek során kreáltak belőled? És, ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretet kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod különböző hazugságokkal?

Én hordtam maszkot, és ringattam magam sosem létezett igazságokba. Mert könnyebb volt hazudni önmagamnak, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt, mert így kellett tennem, s ez akkor sem változott, mikor magam mögött hagytam a gyermeki éveket és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint. Az életemnek köze sem volt a felnőtt léthez. Elit gimnáziumba jártam, színjeles bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet, nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak.

A híres-neves vallásos iskola, aminek 12 éves korom óta koptattam a padjait, és, amit én csak zárdának hívtam – mit tagadás – elejét vette sok olyan felmerülhető problémámnak, melyek a kortársaimat érintették. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő fazontalan egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom a megfelelő árnyalatú szájfény kiválasztásával sem, vagy a lepattogzó körömlakkokkal, hiszen ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igazán használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden bizonnyal a sárkányoktól származik.

Esélytelen volt, hogy a fejemet elcsavarják csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha a töménytelen mennyiségű, bebiflázandó tananyag mellett időt tudok rá szakítani. Egyébként is, a szűkös kimenőmben még akkor is harcolnom kellett az idővel, ha normálisan végig akartam böngészni az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam az ízetlen- és ételnek semmiképpen sem nevezhető menzakajára. Az a kevéske idő, amit árgus tekintetektől mentesen tölthettem, délután 3 órától 5-ig tartott. Mint említettem, nem volt valami sok, de – mint minden másnak – ennek az okát is meg tudták magyarázni. Miért lenne szüksége egy 18 éves lánynak az iskolán kívüli szabadidőre, ha a külvilágtól elzáró falak között egyébként is megkaphat mindent, amit egy erkölcsös, fiatal, értelmiségi hölgy kívánhat? Na, igen. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” szabadidőmmel. Arra természetese túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam, és még időben vissza is érjek. Így, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb elfoglaltság híján a szobámban lógtam és tanultam, vagy csak bámultam ki a fejemből, miközben zenét hallgattam a telefonomon. Nem egy eseménydús élet, annyi szent.

Tőlem szokatlan módon azonban úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok abba a parkba, ami első éves koromban oly’ sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Akkoriban még elég volt heti egy, parkban eltöltött órácska, és újult erővel tudtam belevetni magamat a mindennapos körforgásba. Mára már ez is megváltozott. A csöndes, magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. Képzeletbeli börtöncellám kitágított verziójának érzékeltem, ami minden látogatás alkalmával eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról az egyenruhámat, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy könyvet a kezembe, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, és elindultam napfürdőzni.

Az iskolát a külvilágtól elválasztó nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis, a leggyönyörűbb melódiaként zengett – legalábbis az én fülem számára. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. A járókelők nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módra hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem.

A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, olyan érzetet keltve, mintha megérintett volna az élet lehelete. Ettől úgy éreztem, hogy élek. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis-térdű gyermekek közé. Nem volt ebben semmi meglepő. Gyakorta éreztem hasonlót, amikor kiszakadtam a zárda falai közül. Talán ezért is engedélyeztem magamnak túl ritkán a kiruccanásokat. Kínzott a megelevenedő hamis kép, én pedig annyira vágytam rá, hogy igaz legyen.

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve-szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki kívülről látott, azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok, és talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra, hallgattam a tavaszt jelző csivitelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot készültünk írni. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit olvasok. Lényegében úgyis tudtam már kivéve-betéve az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy, tavaszi szellő bele-beletúrt téglavörös tincseimbe, melyre az aláhulló, vastag hajszálak rubinos ragyogással válaszoltak.

Egy test vágódott le a padra, és szorosan mellém húzódott. Alakja elnyelte a felém irányuló napsugarak útját és árnyékot vetett a könyvemre. Alapból utáltam, ha az emberek behatoltak az aurámba, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor vadidegenek kerültek a közelembe. Közönyösen, fel sem nézve az ismeretlenre szedelőzködni kezdtem. Anyukám már kiskoromban belém nevelte, hogy, ha idegen emberek szólítanak le, vagy férkőznek a közelembe, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. Így is próbáltam volna cselekedni, ha a fickó nem köszön rám. Először fel sem fogtam, hogy engem üdvözölt, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. Azon minutumban pánikba estem, a tagjaim pedig megmerevedtek. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány, a deltás testű, nálam minden bizonnyal jó két fejjel magasabb, szőke fickó.

–        Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére, és azt szeretném, ha békén hagyna.

–        Éjszaka lenne okom félni? – találtam rá végre a hangomra és ügyetlenül felpattantam mellőle.

–        Ha félsz a saját vágyaidtól, akkor igen – kacagta öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphatott magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.

–        Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.

Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését, és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt, miért váltott ki belőlem ilyen mérhetetlen ellenszenvet, de nem is szándékoztam azzal fáradni, hogy kiderítsem az okát.

Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett, és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Mintha egy csábító, ugyanakkor veszélyes árnyák lengte volna körül a pasast. Istenem, most segíts meg!

Csak álltam bambán, mint, aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim újfent elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. Minden bizonnyal béna-képpel vizslathattam a farmerbe és – talán túl lengén – egyszínű, fekete pólóba burkolózott idegent, mert orra alatt sunyi mosolyra görbült felemás szája.

–        Ami egyszer megtörtént, azt maga a Jóisten sem változtathatja meg, kivéve a történészek – pöckölte meg az ujjaim közt fityegő történelemkönyvet. – Felesleges ilyen hazugságokkal tömnöd a fejedet, tanulj inkább valami értelmeset!

Magabiztosan keresztbe rakta a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá, miközben kerestem a megfelelő szavakat.

–        Majd igyekszem – nyögtem végül, és végre sikerült elillannom tekintete börtönéből.

Szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.

–        Tanulhatnál, mondjuk biokémiát – simította hátra hosszúra hagyott frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat egy berögződött, rossz szokás.

–        Aha – hagytam rá lányos zavaromban és helyet foglaltam mellette. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De tényleg, mi a fene ütött belém?

–        Tetszik a hajad – csípte az ujjai közé egyik téglaszín tincsemet, és, mintha csak az ő tulajdona lett volna, forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?

–        Persze… – motyogtam szégyenlősen.

–        Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elcsórtad a padomat.

Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is elmondhattam volna magamról hasonlókat.

–        Tudtommal ez közterület.

–        Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.

Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd tekintetem visszavándorolt az arcára. Nem mondtam volna klasszikus értelemben véve helyesnek, sokkal inkább férfiasnak, mégis, volt benne valami lenyűgöző, ami olyan vonzóvá varázsolta, hogy jelentéktelen kis senkinek éreztem magamat a közelében.

–        Régebben én is így voltam vele…

Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy sármos, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal.