Részlet folytatás :)

– Nem hiszem el, hogy megint itt vagy – nyögtem kiábrándultan, de nem volt erőm eltolni magamtól a pökhendi fickót.  

– Jobb lenne, ha örülnél! – lökte oda öntelten. – Máskülönben itt éjszakáznál, ahogy a sok seggfejt elnézem, akik képesek elsétálni egy fiatal lány mellett. 

– Ha már muszáj elviseljelek, legalább maradj csendben, jó? Az önteltségedtől hasogatni kezd a fejem – nyöszörögtem. 

– Inkább vedd be ezt! – matatott a zsebében fél kézzel. 

Nem tudtam mit akar bevetetni velem, de nem tudtak volna annyit fizetni, hogy bevegyek valamit, amit egy idegen ember nyom a kezembe. Utolsó erőmből megráztam a fejemet. 

– Vedd be ezt a szart! – utasított, miközben a kezembe nyomott valami sárgás, tabletta-szerű izét. 

– Be akarsz drogozni? – csuklott el a hangom a totális kétségbeesés hatására. Az agyamban lepörgött a nővérek minden korábbi intése. Hasztalan volt, képtelen voltam a védekezésre. 

– A búbánatos fene se akar téged bedrogozni. Kurvának gyenge lennél, más egyebet meg mit kezdenék veled? 

– Embercsempészet, szervdonorság… – motyogtam az orrom alatt. 

– Jaj, fogd már be! – intett le és úgy, hogy érkezésem sem volt reagálni, begyömöszölt egy darab bogyót a számba, aminek hányás íze volt. Akármi is volt az, azonnal szétolvadt a nyelvemen, mint azok a szájfrissítő lapocskák. Esélyem sem volt kiköpni. Pánikba estem. Lelki szemeim előtt már lepörgött jövőbeli, szex-rabszolgaként eltöltött életem filmje. Elengedtem magam, behódoltam a megmásíthatatlannak, és felkészültem a teljes eszméletvesztésre, de az csak nem akaródzott bekövetkezni. Éppen ellenkezőleg. Fél percbe sem telt és tényleg kezdtem magamat sokkal jobban érezni. Ezt az is jelezte, hogy megmentőm izmoktól dudorodó karja kicsúszott a hónom alól, én pedig nem zakóztam el ólajtó módjára. Mi a manó? 

– Mi a fenét gyömöszöltél belém? – förmedtem rá, de hangomból hiányzott az erő. Annak ellenére, hogy használt, még nem értettem egyet a ténnyel, hogy akaratom ellenére bevetetett velem valamit.  

– Túl korai a kérdés, nem gondolod? – húzta széles vigyorra a száját, hogy megvillogtassa fogkrémreklámba illő fogsorát. 

– Hagyj békén! – kapálóztam esetlenül. – Drogot tömsz egy ártatlan lányba? Hát mekkora szemét vagy te?

A perverz beszólására már nem is reagáltam. Nem is tudtam volna hogyan. 

– Nyugodj már le! Homeopátiás cucc. Leesett a vércukorszinted, én pedig próbáltam orvosolni a problémát. 

– Aha – hagytam rá, miközben kisepertem a szememből a hajamat. – És honnan tudtad, hogy mi a bajom? 

– Orvostanhallgató vagyok – húzta ki magát büszkén. 

– Aha.

Gyanúsan méregettem a férfit. Kerekedő izmai és széles háta láttán inkább tippeltem volna ketrecharcosnak. 

– Nincs valami bő szókincsed – simította hátra a tökéletesen álló frufrut. – Többet kellene olvasnod.  

– Nem hiszem el, hogy van olyan gyógyszer, ami ennyi idő alatt használna – érveltem. – Meg egyébként is, van benned beépített vércukorszintmérő? 

– Ezek szerint van – kacsintott rám öntelten. – Ja, és itt a számom, ha esetleg további orvosi ellátásra lenne szükséged – tette hozzá és becsúsztatott egy kis cetlit a zsebembe. Kőkorszaki módszer. És mikor írta rá? Vagy névjegykártyával a zsebében mászkál? Rémes személyiség…  

– Ha bajom lesz, majd elmegyek egy igazi orvoshoz – húzódtam tőle távolabb. 

– Tartsd csak meg a számot! Sosem tudod, mikor jön jól egy spanci a városban. 

– Spanci? – vontam össze a szemöldököm értetlenül. Milyen szavakat használ ez a bájgúnár? 

Az orra alatt elvigyorodott. Szívesen letöröltem volna a képéről a mosolyt, de tehetetlen voltam vele szemben. 

– Tudod, az olyan haver féle – bökött oldalba. 

Hogy mer fogdosni? Bunkó. 

– Aha – húzódtam még távolabb, hogy ne tudjon újra megérinteni. – Nem értek tahóul, bocs. 

– További szép napot, Catherine… – vigyorgott az arcomba, majd hátat fordított és elsétált olyan szélsebesen, mintha sosem lett volna ott. 

– Hé! Honnan tudod a nevemet? Ez nem volt rajta a könyvemen! – kiáltottam utána, de válaszként csak feltartotta a jobb kezét, megrezegtette a levegőben köszönés gyanánt és úgy, hogy vissza sem nézett rám eltűnt a járókelők rengetegében. 

Úgy trappoltam végig az utcán, hogy majdnem fellöktem egy szembejövő idős hölgyet, aki a fejét csóválva valami ilyesmit motyogott: „Ezek a mai fiatalok…” Nem foglalkoztam vele, inkább villámsebességgel másztam meg az öreg lépcsőket, ami a szobámhoz vezetett és bosszúsan huppantam le az ágyra, hogy jobb dolgom híján tanulni kezdjek. Másnap mexikói chilis-babot adtak a menzán, ami annyira undorítóra sikeredett, hogy ha meg kellett volna ennem, biztosan visszahányom az egészet, ezért inkább lepasszoltam az egyik csajnak, akiről tudtam, hogy egy vaskondérnyi kaját magába tudna passzírozni, én meg elcammogtam egy közeli olcsó kajáldába és rendeltem grillezett csirkecombokat. Nyami! A finom fűszerek elegyétől megrészegülve tömtem magamba a falatot. Felnéztem a tányéromból, kibámultam az ablakon és azt hittem menten félrenyelek. Hát miért ver engem a Jóisten? 

– Na, ne! – sóhajtottam fel kiábrándultan. 

Az idegesítő fickó ott állt előttem, teljes életnagyságban az ablak túloldalán. Önelégülten rám vigyorgott és már indult is befelé. Ha nem lettem volna olyan éhes, mint egy farkas és már kifizettem volna a rendelésemet, biztosan azon percben elrohanok, de így kénytelen voltam maradni. Az öntelt hólyag letelepedett velem szemben. Hogy volt pofája odaülni az asztalomhoz? Legszívesebben szétvertem volna a fején a tányéromat. 

– Mit akarsz? – köptem oda köszönés nélkül. 

– Randizni – közölte nemes egyszerűséggel. – És nem akarok, hanem csinálom. 

Lekezelően felhorkantam, miközben lenyeltem egy nagyobb darab, ropogósra sült húst. 

– Csak lemondtál a frappáns tervedről, hogy majd én futok utánad? 

– Tudom, hogy így lesz – felelte szórakozottan és kilopott egy sült krumplit a tányéromból. Akkorát csaptam a kezére, hogy még a pincér is megszégyellte magát és inkább visszafordult. 

– Miért zaklatsz? – nyögtem lemondóan. – Valami megszállott vagy, vagy ilyesmi? 

– Egyszerűen csak erre jártam. 

Na, persze, majd el is hiszem neki. Úgy terpeszkedett a széken, mintha övé lett volna az egész kóceráj. Mondjuk, én már azon sem lepődtem volna meg.  

– Brutális a kaja a menzán. Kérlek, csak hadd egyem meg a grillcsirkémet. 

Kérlelő tekintettel néztem rá. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy felhagy a zaklatásommal, de azért próbálkozni lehet. 

– Attól közben beszélgethetünk. 

Na, mit mondtam. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. Igazából senkihez sem volt hangulatom. Egyszerűen csak szerettem volna a magam kis csendességében kiélvezni, hogy végre egyedül lehetek, és nem kell elviselnem magam körül azt a sok, idegesítő diákot, meg a karót-nyelt nővéreket. David, miért is ne, rendelt magának egy habos-kapucsínót, hogy még véletlenül se szabadulhassak meg tőle. Egy lány, a mellettünk lévő asztalnál stílusosan elmorzsolt egy könnycseppet és jó hangosan, hogy az egész étterem hallhassa, ódákat zengett párja figyelmességéről, majd büszkén szagolgatta a rózsacsokrát, amelynek minden bizonnyal állott virágbolt illata lehetett, semmi egyéb. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas? Magamban hangosan kinevettem. És akármennyire is hihetetlenül hangzik, csöppnyi irigység sem vegyült a nevetésembe. 

– Hogy én mekkora balfék vagyok! – csapott az idegesítő idegen az asztalra. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Engem ebben az étteremben ismernek, erre David miatt beégetem magamat. – Elfelejtettem a virágot – csóválta meg bosszúsan a fejét, majd lassan kevergetni kezdte a forró italt és másodperceket áldozott arra az életéből, hogy az örvénylő kis folyadékot pásztázza a tekintetével. 

– Milyen virágot? – húztam fel a szemöldököm lekezelően. 

– Hát a tiedet – ivott bele a kapucsínóba, közben pedig magabiztosan eleresztett egy kacsintást. 

– Ez nem egy randi! – morogtam, miközben próbáltam nem megfulladni a dühtől és a sült krumplitól. 

– A randevú jelentése találka, mi pedig találkoztunk, szóval de, ez egy randi. 

Úgy vigyorgott és bólogatott, mint azok a kutyák, amit a kocsik kalaptartóján szoktak tárolni az emberek. 

– Ahogy akarod – legyintettem lemondóan. – De, csak, hogy tudd, nem igazán vagyok oda a virágokért. 

– Na, ne nevettess! – lögybölte meg az italát. – Nincs olyan nő a világon, aki ne lenne oda a virágokért. 

Hüvelykujjával jelentőségteljesen rámutatott a még mindig nyávogó-nyáladzó szőkeségre mellettünk.

– Hát, amint látod, van – mutattam magamra, miközben elszörnyedve bámultam az élő prezentációt. – Irtózom a haláltól, a vágott virág pedig halott. Sokkal jobban szeretem, ha ott hagyják őket, ahová valók. A természetben. Igazán csak ott gyönyörűek. Meg amúgy is, ha valakinek virágot adsz, akkor azt azért teszed, mert pozitív érzelmeket táplálsz iránta. Ergo szereted, vagy legalábbis kedveled őt. A szeretet pedig a legélőbb dolog a világon. Maga az életerő, az élet értelme. Fejlődik, nő, áthat mindent és mindenkit. Miért prezentálná valaki ezt az érzést egy halott dologgal? Miért vennéd el valaminek az életét egy olyan érzelem kifejezésére, ami mag az élet? Én ebben sosem találtam logikát.

Hát, lenyomtam neki egy monológot, annyi szent. Nem szólt közbe, csak érdeklődve fürkészte az arcomat, mintha valami csoda-lány lettem volna. Talán így is volt, és nagyon nem jó értelemben. 

– Ez egy íratlan szabály. A férfi virággal kedveskedik a nőnek, mert azt úgy illik. 

Hát, ami engem illetett, továbbra is úgy gondoltam, hogy pocséklás megölni szegény virágot. 

– Alternatívának ott vannak a cserepes virágok. Azok is szépek – vetettem fel az ötletet. 

– A cserepes virágok? – kacagott fel. – Azért az mégiscsak furcsa lett volna, ha beállítok az első randinkra egy jukka pálmával, nem?

Türelmetlenül horkantottam. Nem bírtam tovább palástolni az indulataimat. 

– EZ-NEM-EGY-RANDI! – tagoltam ingerülten a szavakat. 

Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire bolond lenne, vagy tudatosan bosszant. Az utóbbira tippeltem. 

– Nem fejtem ki megint! 

– Ne is! – emeltem magam elé a kezeimet védekezésképpen. Az hiányzott volna még az életemből, hogy újra rákezdjen a randevú szó elemezgetésére. 

– Szóval jukka… – motyogta magának szórakozottan. 

– Egy szóval sem mondtam, hogy jukka! Azt te hoztad fel! – förmedtem rá. – Ha beállítottál volna egy jukka pálmával, én azt hazavittem volna magammal. Gondoztam volna, gyönyörködtem volna benne, ahogy nő, ahogy fejlődik. Akármikor ránéztem volna, ez a mai nap jutott volna az eszembe. Évekig, amíg csak él, mindig emlékeztetett volna erre a mai délutánra. De hála az égnek nem hoztál jukka pálmát, ami azt jelenti, hogy nem kell még évekig a képedre gondolnom. 

Nem tudnám megmondani miért esett annyira jól bunkónak és sértőnek lenni vele, de élveztem. Emellett az is benne volt a dologban, hogy iszonyatosan irigyeltem a magabiztosságát és le akartam törni az önbizalmát. Egyelőre úgy tűnt, hogy ez lehetetlen vállalkozás. 

– Tudod, irigyellek – motyogta eltűnődve egy hosszabb szünet után. – Te annyira élsz.

Akkorát nevettem, hogy majdnem lefordultam a székről. 

– Hát, te nagyon nem ismersz engem. Ezt nagyon rosszul látod. 

– Szerintem meg igenis jól látom – rázta meg a fejét. – Nem olyan vagy, mint mások. Nem félsz a magánytól. És ezért sokkal több időd van megélni az érzelmeket. Mindent mélyebben élsz meg, mint az átlag. Az érzelmeket, a természetet… Olyan dolgokra fordítasz figyelmet, ami másoknak semmit sem jelent.

Szájtátva figyeltem, ahogy ismeretlenül kielemzett. 

– Erre a jukkából jöttél rá? – mosolyodtam el zavartan. Nem vallottam volna be neki semmi pénzért, de lenyűgözött. 

– Mondhatjuk így is. 

– Hát, én inkább azt mondanám, hogy különc vagyok – vallottam be eltűnődve. 

Hátrasimította a frufruját és az asztalon keresztül közelebb hajolt hozzám. 

– Különcnek lenni jó! 

Fájdalmasan ciccentettem. 

– Mi az? – vigyorgott rám olyan arckifejezéssel, mintha előre tudta volna, hogy mit fogok mondani.

– Különcnek lenni egyet jelent a magányossággal – ellenkeztem.  

– Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. És egyébként is, inkább legyek magányos, mint olyan társaságban létezzek, akik átlagosak.

Látványosan megborzongott. 

– Mi baj van azzal, ha valaki átlagos? 

– Unalmas – húzta el az orrát. – Kiszámítható. 

– Én szeretnék unalmas és kiszámítható lenni, ha ezzel együtt járna az, hogy vannak barátaim és normális családom, akikre számíthatok. De mit van mit tenni, különc vagyok, ez van – tártam szét a karomat és eljátszottam, hogy csöppet sem visel meg a dolog. 

Fogalmam sem volt miért tárom fel előtte a legféltettebb titkaimat, a legbensőbb fájdalmaimat. Talán azért, mert jólesett kibeszélni magamból egy olyan emberrel, aki látszólag megértett engem. Ezt se gondoltam volna róla, amikor először megláttam, de még öt perccel korábban sem. 

– Különleges vagy – mosolyogta és átnyúlt az asztal felett, hogy megsimogassa az arcomat, de végül milliméterekre a bőrömtől meggondolta magát és visszaejtette a kezét az asztalra. Nem tudtam, hogy megengedném-e neki, hogy hozzám érjen, ezért örültem, hogy mégsem érintett meg. – Nem akarok nyomulósnak tűnni – mondta bocsánatkérően. – Ez túl sok volt már neked? 

– Tudod, még senkivel sem beszéltem ilyen őszintén az érzéseimről – mondtam válaszként. 

Nem hazudtam. Ha jobban belegondolok még senkivel sem beszéltem az érzéseimről, a világnézetemről és úgy lényegében semmiről sem, ami megkívánta volna, hogy közelebb engedjek valakit magamhoz. 

– Szeretnék többet lenni veled – ismertem be. 

Nem tudom miért mondtam ezt neki, de így volt. Találtam benne valami lenyűgözőt. A végén még tényleg igaza lesz és én fogok futni utána. Bármit, csak azt ne!

– Én is szeretnék többet lenni veled. Egy ilyen különleges lánnyal… 

– Ennyire fontos ez neked? Úgy értem, hogy valaki különleges legyen? 

Eltűnődve néztem rá. Nem értettem mi ez a különlegesség mánia. 

– Ebben a mai mocsokban, amit világnak hívunk? – horkant fel. – Igen, az. 

– Ezt nem értem. 

– A mai világ egyébről sem szól, csak a tucatról. Tucat minden és mindenki. 

Undorodra elfintorodott. Valóban komolyan gondolta a dolgot, nem pedig csak egy jól kifundált terv lépéseit követte, hogy lenyűgözzön. Legalábbis úgy tűnt, hogy valóban az igaz gondolatait osztja meg velem. Elgondolkodtam a szavain. 

– Szerintem pont manapság lett divat az a bizonyos „egyéniség”. Mindenki egyéniség akar lenni. 

Még szélesebb vigyorra húzta a száját úgy, hogy kivillantak hibátlan, hófehér fogai. 

– Látod, észre sem vetted és kimondtad a kulcsszót. Ha valami divatos, az nálam már kizárja, hogy egyedi legyen. 

– Hát – morfondíroztam – fene se tudja, lehet, hogy van benne valami. 

– A különlegesség erő és hatalom. És én szeretem a hatalmat Catherine. 

Szabályosan ragyogtak kék szemei miközben beszélt. Biztosra vettem, hogy tényleg szomjazza a hatalmat. Mi is lett volna, ha egy normális, szerény srácot sodor az utamba a sors?  

– Egy kicsit nárcisztikus vagy, nem igaz? – tűnődtem a szemeit vizslatva. Állta a tekintetemet. Hát, hogyne állta volna. 

– Megtehetem – vont vállat mosolyogva, majd kihörpintette a kapucsínóját, intett a pincérnek és elővette a tárcáját. 

– Máris megyünk? – kérdeztem kétségbeesetten. 

Amint feldolgoztam, hogy milyen hangsúlyban tettem fel a kérdést egyből az asztal alá szerettem volna süllyedni. David csak beképzelten mosolygott. 

– Nemsokára lejár a kimenőd. 

Beletúrtam a zsebembe és ránéztem a telefonomra. Igaza volt. 

– Számon tartod az egész órarendemet?

Teljesen elképedtem. Lehetetlen, hogy valaki ennyire túlbuzgó legyen. 

– Csak figyelek a részletekre – mozgatta meg magabiztosan a szemöldökét, ami olyan tökéletes ívet formált, hogy könnyedén megszégyenítette volna akár bármelyik nőét is. 

– Hozhatok még valamit? – termett mellettünk egy szemrevaló, nyurga fiatalember, akinek az érkezését igazából észre sem vettem, csak akkor figyeltem fel rá, amikor megszólalt. 

– Köszönöm, csak fizetni szeretnék. 

– És én is – kotortam bele a táskámba, hogy előkerítsem a pénztárcámat. 

– A kisasszonyét is számolja hozzá! A többi pedig a magáé – nyújtott át egy olyan összegű bankjegyet a pincérnek, amiből minden bizonnyal még kétszer kijött volna a rendelésünk. Már kezdtem volna ellenkezni, de nem akartam a srác előtt jelenetet rendezni. Az olyan ciki. 

Mintha csak egy párt alkotnánk, kiléptünk az utcára, közben pedig végig magamon éreztem égkék tekintetét. Hatalmas testével úgy tornyosult mellettem, mint egy harangtorony. Szégyenlősen tipegtem mellette a magam kis 160 centijével. 

– Mondtam, hogy eljössz velem randira – bökött oldalba gyengéden, miközben lassan sétáltunk a koramárciusi napsütésben. 

Igaza lett. Valóban úgy csűrte csavarta a szálakat, hogy csak kihozott a dologból egy „randit”. Teljesen lenyűgözött. Még a hátrányból is előnyt tudott kovácsolni és olyan ügyesen keverte a lapokat, mint egy mesteri kártyajátékos. Irigyeltem ezért, meg még sok minden másért is. Én soha semmit nem tudtam az előnyömre fordítani. A tanuláson kívül pedig mindenhez szerencsétlen voltam, a hiper-szuper lexikális tudásommal meg kitörölhettem a valagamat a való életben. 

– Hogy csinálod ezt? – pillantottam fel rá zavartan. 

– Micsodát? – mosolyodott el, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy mire értettem. 

– Képes lennél az egész világot a lábaid elé fektetni. És még csak meg sem kellene erőltetned magad. 

– Adottság – öltött rám nyelvet felemás ajkai közül. 

Irigykedve bámultam rá. Bárcsak fele annyi önbizalmam lett volna, mint neki. Egészen biztosan máshogy alakult volna az életem. 

– Mikor látlak újra? – fordult felém, mikor megérkeztünk az iskola elé. 

– Nem tudom – vontam meg a vállam. 

– Hát, a számomat tudod – csettintett a nyelvével és továbbsétált. 

Fülszöveggondok

Hogy ne csak fényezzem magam, amiért sikerült megírnom egy csúcs-szuper regényt (hahaha) gondoltam megosztom veletek a tegnap esti nyomoromat. 

Talán tudjátok, - de ha nem, akkor most már igen - hogy a könyvek hátulján elhelyezett tartami ismertetők körülbelül 500 karakterben merülnek ki. Nem is lehetne ez több, mivel nem férne rá a könyvre. (Brühühü). 

Na, már most. Tegnap, mertmártökömkivoltajavítással, gondoltam szórakozok egy kicsit és felüdülésként megírom a FELÉBRESZTVE fülszövegét.

HÁT NAGYON NEM JÖTT ÖSSZE! 

És, amikor azt mondom, hogy nagyon nem, az totálisan kimeríti a 'nagyon nem' fogalmát. Órákon át kínlódtam, fogalmaztam, újraírtam, megírtam pár mondatban, megírtam 2 oldalban, hogy aztán vagy kibővítve, vagy leszűkítve megszülethessen belőle a tökéletes fülszöveg... aha... álmodik a nyomor...

Természetesen az 'újságíróiskolában' tanították, hogy hogyan kell ilyen kis aljas firkálmányokat elkészíteni, és talán simán meg is csinálnám, HA NEM A SAJÁTOMRÓL LENNE SZÓ. 

Szóval, beletört a bicskám elég rendesen. 

A másik 'problémám' az, hogy nem tudtam eldönteni, hogy E/1-ben, vagy E/3-ban véssem le az ismertetőt. (Nekem E/1-ben jobban tetszik). 

Mivel a regényt Catherine narrálja, gondoltam jó buli lenne a saját szavaival összefoglalni a tartalmat és kedvet csinálni a kedves olvasóknak, hogy rákattintsanak a kosárral. (Ha végre elkészülnék minden utómunkálattal). 

Végül, az álom- és a méreg teljesen rátelepedett az agyamra, ezért feladtam a kínlódást, és elnapoltam a feladatot olyan napokra, amikor az elhivatottságom győzedelmeskedik a lustaságom felett. 

Olyan nincs, hogy ne tudjam megcsinálni. :) 

De, ha nagyon érdekel benneteket, itt van egy kb. ezer karakteres tákolmány... jó 'szórakozást'. :) 

Hallottad már, hogy a végzet elől nem könnyű elfutni? Tudom-tudom, klisé, meg minden. A szívás csak az, hogy valóban van benne valami. Na, jó, ha nem vagy olyan rémesen szerencsétlen, mint én, még jó is kisülhet a találkozásból. Persze, én személy szerint jobban tettem volna, ha hagyom a végzetemet elzúgni mellettem, de a világ balekjaként ezt elég nehezen tudtam volna kivitelezni. A vallásos internátusnak köszönhetően, egész életemben szívtam magamban a keresztény tanokat, hogy aztán találkozzak egy rejtélyes idegennel, aki felrúgta a Marsig a létezésről alkotott képemet, és belerángatott az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől – mint utólag kiderült – szülőanyám egész életemben próbált távol tartani. Mondtam én, hogy a végzet elől nem könnyű elfutni, főleg úgy, ha az ember lánya történetesen boszorkány. Említettem már, hogy állítólag annak születtem? Így pedig, nem elég, hogy meggyűlt a bajom a pasikkal, még a magamra szabadított vadászok elől is menekülnöm kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, amik az életemet, vagy a halálomat jelenthetik. A nevem Catherine Elwood, habár, már ebben sem lehetek teljesen biztos…

FELÉBRESZTVE ELSŐ FEJEZET (részlet)

Tudod milyen érzés úgy élni az életedet, hogy folyton megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanároknak, az ismerősöknek. Folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? Úgy élni, hogy sosem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert tudod, hogy az a világ-, a közeg, amibe születtél, amiben felnevelkedtél nem értene meg, nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, vagy éppenséggel nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Folyton nő és nő és minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy szeressenek, hogy megfelelj. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit kreáltak belőled? Én egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam és ez idősebb koromra sem változott. Nem változhatott. Elit gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmiféle káros szenvedély, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A vallásos iskola, amit én csak zárdának hívtam, – mi tagadás – elejét vette sok esetlegesen felmerülhető problémámnak. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel reggelente, hiszen a földet söprő fazontalan egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom azzal sem, hogy milyen árnyalatú szájfény illik a legjobban az arcszínemhez, hiszen ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igen használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A fejemet nem csavarhatták el csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha az időm engedi. A szűkös kimenőm azonban még annyi lehetőséget sem biztosított, hogy normálisan végigböngésszem az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam a menzakajára. Az a kevéske idő, amit felügyelet nélkül tölthettem 3 órától 5-ig tartott. Nem volt valami sok, de mint minden másnak, ennek az okát is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, ha a vaskos falak között megkaphat mindent, amire egy fiatal hölgynek szüksége lehet? Na, igen. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” szabadidőmmel. Arra túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam és még időben vissza is érjek. Így, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb híján a szobámban lógtam és bámultam ki a fejemből, vagy zenét hallgattam a telefonomon. Nem egy eseménydús élet, annyi szent. Tőlem szokatlan módon azonban kivételesen úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok abba a parkba, ami elsőéves koromban olyan sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Egyre inkább feltörő szabadságvágyamat – akkoriban még – mindig ki tudtam elégíteni egy parkban eltöltött órácskával. Mára már ez is megváltozott. A csöndes, magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. A börtöncellám kitágított verziójának tekintettem, ami mindig eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról az egyenruhámat, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe, hogy a portásnál jó benyomást keltsek és elindultam napfürdőzni. A nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként zengett. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. A járókelők között akadtak olyanok, akik nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módon hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem. A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, amitől megérintett az élet lehelete. Hirtelenjében úgy kezdtem el érezni, hogy élek. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis térdű gyermekek közé. Gyakorta így volt, amikor kiszakadtam az iskola falai közül. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy olyan keveset hagytam el a „zárdát”. Úgy éreztem, mintha önmagamat kínoznám a kiruccanásokkal. Túl hamis volt a kép, és én annyira vágytam rá, hogy igaz legyen. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve, szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki kívülről látott azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok, és talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra, hallgattam a csivitelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot készültünk írni. Halkan, dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is fogtam fel, hogy mit olvasok, lényegében úgyis tudtam már kivéve-betéve az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy, tavaszi szellő bele-beletúrt téglavörös fürtjeimbe, melyre az aláhulló vastag hajszálak rubintos ragyogással válaszoltak.

–        Megzavarhatlak az olvasásban szépségem? – csendült egy ismeretlen férfihang, majd a hang gazdájának alakja árnyékot vetett a könyvemre.

Először nem is fogtam fel, hogy az idegen hozzám intézte a kérdését, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. A gyomrom görcsbe rándult és elfogott a pánik. Közönyösön, fel sem nézve a fickóra szedelőzködni kezdtem. Anyukám már kiskoromban belém nevelte, hogy ha idegen emberek szólítanak le, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. Így is próbáltam tenni. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam jó két fejjel magasabb, szőke férfi.

–        Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére és azt szeretném, ha békén hagyna.

–        Mert éjszaka megtennéd? – találtam rá a hangomra és még mindig kerülve a pillantását felpattantam a padról.

–        Nem lenne rá szükség – kacagott öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphatott magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben, engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.

–        Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.

Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt, miért váltott ki belőlem ilyen ellenszenvet egy egyszerű kijelentéssel. Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Ég-kék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, mintha egy ragyogó árnyék kísérte volna. Csak álltam bambán, mint aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. Minden bizonnyal béna képpel vizslathattam a farmerbe és, talán túl lengén, egyszínű fekete pólóba burkolózott aranyhajú idegent.

–        Szóval biológia – pöckölte meg a könyvet magabiztosan és lehuppant a padra, hogy keresztbe rakhassa a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá.

–        Az – nyögtem végül és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.

–        Szeretem a biológiát. Mondjuk, személy szerint a biokémia sokkal közelebb áll hozzám. Te hogy vagy vele?

–        Aha, én is – szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.

–        Te is mi? – simította hátra hosszú frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat inkább csak egy rossz szokás volt.

–        Szeretem… – nyögtem zavaromban és leültem mellé. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De tényleg. Mi a fene ütött belém?  

–        Tetszik a hajad – csípte ujjai közé egyik téglaszín tincsemet és, mintha csak az ő tulajdona lett volna forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?

–        Az… – még mindig zavarban voltam, ez pedig hallhatóan kihatott a beszédközpontomra.

–        Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elfoglaltad a padomat.

Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is elmondhattam volna magamról hasonlókat.

–        Ilyet se hallottam még, hogy az embernek tulajdona legyen egy közterületen.

–        Pedig ez az én padom. Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.

Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd kába tekintetem visszavándorolt az arcára.

–        Jó, tudom ez olyan nyálasan, meg érzelgősen hangzik… – kezdte.

Sunyin nézett rám. Tuti, hogy csak le akart nyűgözni, de beleestem a csapdába, annyi szent.

–        Nem azért mondtam… Csak, valahogy én is így vagyok vele.

Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy helyes, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal.

–        Na, tessék! Máris van bennünk egy közös dolog. Ki tudja, lehet több is – simított végig a kezemen.

Reflexből elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon helyesen.

–        Lehet, de nekem ideje mennem – kapcsoltam hirtelen és menetirányba vágtam magam, mintha tornaórán lettem volna Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem ismerő tanárnőnél.

–        Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg, hogy mennyi közös van bennünk – lépett utánam. Maradni is akartam, meg nem is. Kegyetlen dilemma.

–        Nem is lenne szabad veled beszélgetnem – tördeltem az ujjaimat. A francba, hogy nem sikerült belőlük hangot kipréselnem.

–        Undokoskodsz. Ez azt jelenti, hogy tetszem neked – kacsintott rám önelégült arccal.

Egyáltalán nem undokoskodtam. Nem értettem miért gyanúsított meg efféle koholt váddal.

–        Nem is! – mentegetőztem szégyenlősen, mintha számított volna, hogy mit gondol.

–        Pedig de!

–        Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell! – fordítottam hátat. Igazából menekülni akartam. Kezdett a párbeszéd túl kínos mederbe terelődni.

–        Akkor legalább a nevedet mondd meg! Elvégre én is bemutatkoztam. Egy magadfajta hölgy biztosan tisztában van az illemszabályokkal.

Zsiványul elmosolyodott hegyben végződő orra alatt. 

–        Mit értesz a „magadfajta” alatt? – nyomtam egy hátraarcot.

Ezzel a szóval sikerült kihoznia a sodromból. Úgy talált az elevenembe, mint kilőtt nyílvessző a célba. Utáltam, ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az életben. Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a parkban is ezzel idegesítsenek, ahová pont, hogy kikapcsolódni indultam volna.

–        Hát tudod… – kezdte és mutatóujjával körözni kezdett a halántéka előtt – aki ilyen kettyós suliba jár.

–        Hogy micsodába? – bámultam rá olyan tekintettel, ahogyan akkor néz az ember valakire, amikor a másik valami nagyon nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy olyan általánosan elfogadott tényt, amiről mindenki tudja, hogy igaz. 

–        A zakkantak közé jársz, nem? – tette fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt kérdezte volna meg, hogy szerintem holnap esni fog-e az eső, vagy sem.

–        Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam össze a mellemen a karomat.

–        Pontosan tudod, hogy mire gondolok. A Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem.

–        És erre honnan jöttél rá? – vontam fel a szemöldököm és távolságtartóan grimaszoltam.

–        Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta és felvette a padról a tankönyvemet, aminek a gerincén ott virított a Szent Teréz logója, majd a kezembe nyomta. – Elég volt ránéznem a könyvedre. A bivaly-méretű kereszt a nyakadban már csak tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.

–        Akarod mondani meggy – húztam félre az orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a kis, sárga tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól. – És, csak hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres neves iskola, a legjobb a környéken és sok lány a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen közénk. Tőlünk egyenes út vezet a legjobb egyetemekre, és…

–        Jó-jó! Elhiszem – intett le. – Ettől függetlenül mindenki kettyós abban az iskolában.

–        Honnan veszed? Jártál már oda? Be sem engednének!

Nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét és ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.

–        Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek vissza a kettyós sulimba a lányok közé, mert a zakkantak fenéken fognak billenteni, ha elkések. És, csak, hogy tudd, a kereszt csak egy kiegészítő – vetettem oda és azzal a lendülettel életemben először levettem a nyakamból a kis ékszert, ami egyáltalán nem volt bivaly méretű, és a zsebembe mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus, sőt, még katolikus sem, akármennyire látszom is hülyének, vagy nem ebbe a korba valónak. További szép napot David!

Nem hazudtam neki. Az igazság az volt, hogy meg sem voltam keresztelve, de ezt nem hangoztattam soha. Ez az egy titkunk volt anyámmal, amit még apám sem tudott. Nem is szándékoztam senki orrára kötni korábban. Ez volt az első és vélhetőleg az utolsó eset, hogy bárkinek is beszéltem erről, az anyám által elkövetett turpisságról.

–        Egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél – nevetett fel.

–        Rendben – hagytam rá. Olyan mérges lettem, hogy attól féltem elbőgöm magam.

–        Kifejthetem bővebben, ha megengeded, hogy elkísérjelek.

–        Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam a könyvembe és megiramodtam az iskola irányába.

–        Egy randit igazán beiktathatnánk! Holnap! – kiáltott utánam, mintha nem játszottuk volna már le a felesleges kört.

Dühösen hátraarcot vágtam.

–        Ha esti hetyegéshez keresel valakit, akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem oda. – Nem bukom a bájgúnárokra.

–        Eszembe sem jutott, hogy „hetyegjek” veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez csak egy randi. És egyébként sincs szükségem arra, hogy különböző trükköket vessek be. Oda leszel értem magadtól is, és te leszel az, aki bepróbálkozik nálam.

Olyan düh lett rajtam úrrá, hogy meg tudtam volna pukkadni, ő viszont kétségtelenül jót mulatott az arckifejezésemen.

–        Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok!

–        Mert milyen lány vagy? – lépett elém. Olyan közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját megérinthette volna a vállamat.

Gyorsan elfordultam és menetelni kezdtem a biztonságot nyújtó, vaskos falak felé. Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb távol kerüljek tőle, de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek, mint az elvárható lett volna. Erőtlenül bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna az összes energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült és jó ideig töltőn kell hagyni, hogy egyáltalán újra be lehessen kapcsolni. Alig bírtam elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a rémálmokban, amikor az ember menekülni akar, de a lábai ólom-nehezek és nem tud megmozdulni. Még nem értem el a robusztus tölgyfaajtót, de a lábaim megálljt parancsoltak. Mintha csak részeg lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében és a térdeim közé vettem a fejemet. A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a járdán. „Orron beszív, szájon kifúj, orron beszív, szájon kifúj” ismételtem magamban, közben pedig próbáltam visszanyerni a kontrollt a testem felett. Senki nem bajlódott azzal, hogy megnézze jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen csattogott el előttem, ügyet sem vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából még örültem is neki. Hagyjanak csak békén! Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek láttak. Nem bírtam tovább lógatni a fejemet. Legszívesebben lefeküdtem volna a hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy ilyesféle luxust megengedjek magamnak. Elvégre mégiscsak utcán voltam, rosszullét ide vagy oda. Mintha csak egy angyal sietett volna a segítségemre, erős karokat éreztem meg a hónom alatt és hirtelen emelkedni kezdtem. Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a látványtól elszörnyedtem. Teremtő Isten, végy magadhoz!