Írással kapcsolatos dolgok, amiken kiakadok

Valamilyen különös okból kifolyólag ihletet kaptam ahhoz, hogy elkészítsek egy tíz pontból álló listát, amiben azt taglalom, hogy melyek azok a számomra kiakasztó dolgok, amiket íróktól láttam, tapasztaltam. Előrebocsátom, hogy senkit sem szeretnék kritizálni vagy megbántani, ez tényleg csak egy személyes vélemény alapján elkészített lista, amelyen sem magyar, sem külföldi szerzők neveit nem tüntetem fel. 

1. Alapvető helyesírási szabályok ismeretének a teljes hiánya 

Leszögezném, hogy mindenki hibázik. Szerencsére embernek teremtettünk, nem gépnek, így pedig óhatatlan, hogy olykor-olykor hibákat ejtsünk. Azt hiszem, ez teljesen rendben van. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyenek azok a hibák. Az esetleges elgépelések egy hosszabb szövegben engem például teljesen hidegen hagynak. Mivel nem betűket olvasunk, többnyire át is siklik rajtuk a szemem, és ha egyszer-egyszer meg is akad egy-egy szón, könnyűszerrel ugrok tovább. A vesszőhibák már zavaróbbak tudnak lenni, ha nehezítik, rontják vagy esetlegesen ellehetetlenítik a mondat értelmezését, de még azokkal is úgy vagyok, hogy belefér. Magamban maximum korrigálom, és mehet is tovább az olvasás. 

Még a hosszú- és rövid magánhangzókkal (pl.: csúszik-csuszik) is úgy vagyok - ha egy-egy ilyen becsúszik egy hosszabb szövegbe -, hogy az író bizonyosan olyan tájegységen nőtt fel, ahol a tájnyelvi jellegből fakadóan esetlegesen előfordulnak ilyen elírások. Nálunk - itt Debrecen környékén - például gyakori az í-zés, ó-zás --> "Szíp vót", és ha írott szövegben nem is írom le, ha egy erős tájszólással beszélő helyihez van szerencsém, idomulok a kiejtéséhez, és zavartalanul végigtolok egy beszélgetést, jó kis hajdú-bihari akcentussal. Szóval teljesen meg tudom érteni, ha valakinél véletlenül visszaköszön az otthonául szolgáló tájegység élőszóban beszélt nyelve, feltéve, ha ez elenyésző számban fordul elő. 

Attól viszont a falat kaparom, ha magát írónak nevező személyek még az igekötős igék használatával sincsenek tisztában és ahelyett, hogy "Megmondom Sanyinak a véleményemet" olyan kis borzalom csillan fel a szemem előtt, hogy "Meg mondom Sanyinak a véleményemet". Százával tudnám hozni a példákat ("eszt", "aszt" és társaik külön megérdemelnének egy bejegyzést), de szerintem mindenki találkozott már hasonlóval. 

Számomra attól író egy író, hogy tud írni. Ez alatt pedig nem az erőltetett, hosszú oldalakon át - teljesen feleslegesen - alkalmazott tájleírásokat értem, amivel az író megpróbálja megvillantani, hogy "jaaaj, de nagyon tehetséges", hanem azt, hogy ha nem is száz százalékosan, de elvárható minőségben tisztában van a magyar helyesírás szabályaival és biztosan használja azokat. Ezért hívják az írókat írónak, "klaviatúracsattogtató" vagy "billentyűzetenpötyögő" helyett. Ha ez nem így van, akkor előkapom az iskolás rajzkészletemet, összepacsmagolok pár rajzlapot vízfestékkel - a sosem létezett rajztudásommal -, és  kikiáltom magamat festőnek. A "leghelyesebb írásra" való törekvés egy olyan önmagunktól elvárható alapvető igényesség, ami ott kellene munkálkodjon minden emberben, azokban pedig hatványozottan, akik közkinccsé teszik az írásaikat.

Nem vagyok nyelvtannáci, természetesen én is szoktam hibázni. 

2. Hatalmas betűkkel írt angol cím a magyar borítón

Itt most nem a külföldi, és magyarra fordított regényekre, könyvekre gondolok. Ott teljesen helyénvaló, ha az eredeti címet tüntetik fel a borítón, mivel úgy lett elnevezve a regény. A magyar piacra szánt, magyar szerző tollából született magyar regényt viszont mi a búbánatos francért futtatják - sokszor helytelen - angol címek alatt? Talán azt gondolja a kedves szerző, hogy olvasóként hamarabb leemelek a polcról egy könyvet, ha "Veszélyes szerelem" helyett "Dangerous love" szerepel a borítón? Ha valaki külföldi piacra (is) szánja a művét, akkor úgyis le fogják fordítani a címet, ha pedig nem, akkor nem látom értelmét ennek az eszement hóbortnak. 

Bevallom őszintén, nevetségesen tartom az ilyen kétségbeesett próbálkozásokat a nagyobb olvasótábor megszerzéséért, mert ahelyett, hogy vásárlócsalogató lenne, belőlem inkább viszolygást vált ki, és szerintem nem én vagyok az egyetlen. 

3. Zsigerből fakadó "mindent muszáj lefordítani" hozzáállás a fordítók részéről 

A magyar társadalomban meghonosodott az a furcsa, logikátlan marhaság, miszerint mindent magyarosítani akarunk. Gondolok itt például arra, hogy Kate Middleton nálunk Katalin hercegnő. Kedves párja pedig hogy máshogy is szerepelhetne a magyar köztudatban, ha nem Vilmos herceg? (William helyett, ami az ő saját, becses neve). 

Hogy könyves példát is hozzak: A Hush, hush (vagy magyarul Csitt, csitt) című YA könyvet legelőször angolul olvastam, el is könyveltem magamban, hogy a főszereplők Nora és Patch név alatt futnak. Aztán kinyitottam a második részt -immár magyarul -, és gyakorlatilag kiszúrta a szemeimet az elém táruló rettenet: FOLT. 

Rég volt, de mind a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznom a traumát, hogy szerencsétlen Patch-ből Foltot csinált Farkas Orsolya. Természetesen olyan könyv is van, például a Harry Potter, ahol a fordító - Tóth Tamás Boldizsár  - zseniálisat alkotott, és a fordítás szerintem élvezetesebben olvasható, mint maga az eredeti mű. 

4. Helytelen írásjelek használata, különös tekintettel a felkiáltó- és kérdőjelre 

Például: 

Elmondtam neki, hogy nem szeretem, és soha nem akarok tőle semmit! 

Ebben mégis mi a felkiáltás vagy a felszólítás? Értem én, hogy az író erőteljes érzelmeket szeretne kifejezni, de ez a mondat - hacsak nem egy dialógusban hangzik el, indulatosan - nem felkiáltó és nem is felszólító, így pedig egyszerűen pontot teszünk a végére, mint bármelyik más kijelentő mondatnak. 

Jöjjön a "kedvencem": 

Laci szerette volna megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba? 

Na, ez az a "jelenség", amitől agyérgörcsöt tudnék kapni. Hemzseg az ilyenektől az internet, és írók tollából is olyan sűrűn látom, hogy egy időben komolyan elbizonytalanodtam, hogy talán én vagyok hülye, és telenyomtam helytelen mondatvégi írásjelekkel a könyvemet. Szerencsére sikeresen teljesítettem a harmadik osztályt, úgyhogy nem követtem el efféle banális hibát. Ez a mondat két sebből is vérzik: 

1. Ez egy kijelentő mondat, ami azt hivatott kifejezni, hogy "Laci szerette volna megkérdezni Nórit". Amiért benne van az "elmegy-e vele", attól még nem válik kérdő mondattá. 

2. Rontja/ellehetetleníti a megértést. Ha megfordítjuk egy kicsit a szórendet, ki is derül, hogy miért. Ha a kérdőjelet figyelembe vesszük a mondat végén - márpedig az azért van ott, hogy a mondat milyenségét jelölje -, akkor ezt a mondatot akár így is írhatnánk: 

Szerette volna Laci megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba? 

Ergo, ez a mondat, így a kérdőjellel, Laci szándékára utal. A KÉRDÉS feltevője szeretné tudni, hogy Laci el akarta-e hívni Nórit a mulatságba. Többnyire, akinél ilyen mondatokat látok, kijelentő mondatot szeretne írni, aminek PONT kerül a végére: 

Helyesen: 

Laci szerette volna megkérdezni Nórit, hogy az elmegy-e vele a táncmulatságba. 

5. A tévképzet, hogy erotikával bármit el lehet adni, és erotikus regényt bárki tud írni

Ehehehehehehe! (Gyorsan nevettem egy jót). 

Tucatjával tudnám sorolni azokat az írókat, akik azt hiszik, hogy ha telenyomják erotikus jelenetekkel a könyveiket, akkor egymást fogják püfölni értük az olvasók a könyvesboltban, és vérre menő harcot fognak vívni az utolsó példányért. 

NEM! 

Az erotika szerintem pont az a műfaj, amit irtó nehéz írni, és nagyon tehetséges író kell legyen az, aki meg tudja ragadni úgy az erotika és a testi szerelem szépségeit, hogy az ne menjen át ponyva-pornóba. A legtöbb erotikus(nak mondott) könyvben még csak meg sem jelenik az igazi erotika. Egyszerű szexleírás van bennük, rosszabb és gyakoribb esetben pedig egy amatőr módon megjelenített baszás, ami számomra azt az érzetet kelti, hogy az íróban hemzseg az elfojtott szexuális vágy, és egészen egyszerűen a klaviatúra segítségével maszturbál. Az pedig, hogy még közszemlére is teszi az elfojtott, perverz vágyait, Csernus dokiért kiált. 

Tragikomikus, de tényleg. 

Félreértés ne essék, tudnék sorolni számos olyan írót, aki mesterien képes érzékeltetni az erotika szépségeit. Mert az erotika szép, érzéki és gyönyörteljes. Egy jó író pedig képes szinte már-már orgazmikus élményt okozni az olvasónak egy-egy jókor elsütött mondat vagy szó segítségével, akár még egy naturalisztikus, mégis művészinek mondható leírással. Egy kalap alá venni ezeket a tehetséges írókat a nyilvánosan maszturbálókkal viszont sértő és ledegradáló rájuk nézve. 

Nagy hibának tartom még a műfajban a mértékletesség elbagatellizálását. Attól, hogy minden második oldalon mellbimbókba, falloszokba és testnedvcserébe botlok, nem fog jobban tetszeni a könyv, éppen ellenkezőleg. Ha egy egyébként jó sztorit lépten-nyomon megszakít egy olyan erotikus jelenet, aminek NINCS helye a történet folyamában, számomra az a könyv maximum középkategóriás lehet, jó semmiképpen sem. Én úgy gondolom (és szerintem minden tehetséges író osztja a véleményemet), hogy minden egyes jelenetnek egyetlen célja van: hogy a végkifejlet felé tolja a sztorit. Az erotika nem csak az érzékekre képes hatni, de a segítségével komplexebbé tehetjük a karaktereinket. Kifejezhetjük és megmutathatjuk a személyiségét, olyan oldalát ismerhetik meg az olvasók általa, amivel egyébként nem találkoznának. A szexjelenettel megidézhetünk konfliktusokat, megoldásokat, játszadozhatunk az olvasó érzelmeivel, de csak akkor szabad használni, ha annak HELYE VAN az adott jelenetben. A "kenyeret vettünk, dugunk, megettük a kenyeret, dugunk, kiborult a tej, dugunk" értelmetlen, és unalmassá tehet egy egyébként izgalmas történetet is. 

Ennél már csak az a rosszabb, amikor gyakorlatilag nincs is történet, és az író semmiféle komolyabb mondanivalót nem akar közölni az olvasóval, egészen egyszerűen csak kreál egy laza kis klisét történet gyanánt, hogy több száz oldalon keresztül értelmetlen szexjelenetek százaival bombázza az olvasó agysejtjeit. 

6. Iszonyatosan mű dialógusok 

Ez a halálom! Jaaaj! 

Van, aki nagyon jó a leíró részekben, a történetvezetésben, de megöli a sztoriját az elbaltázott dialógusokkal. Nem tudom, hogy a dialógusírás tanulható-e, de abban biztos vagyok, hogy fejleszthető. Hála az égnek, rólam azt mondják, hogy erős vagyok a dialógusokban (nem fogok szerénykedni, szerintem is), így hatványozottan zavar, ha egy könyvben műízű párbeszédekkel találom szembe magamat. 

Most megpróbálok írni egy nagyon bénát: 

- Szia, Juci! Te jössz a buliba? 

- Szia, Feri! Mikor lesz? 

- Ma este. 

- Hol lesz? 

- A Sánta Kutyában. 

- Nem tudok menni. 

- Miért nem tudsz jönni? 

- Mert nincs ruhám, amit felvehetnék. 

- Értem. Akkor szia! 

- Szia! 

És egy rögtönzött, ahogy én írnám: 

- Hé, Juci! Este buli lesz a Sánta Kutyában. Nem jössz? - szólt oda Feri az út túloldaláról. 

- Passzolom. Nincs egy göncöm sem - kiáltott vissza Juci. 

- Te tudod - intett a fiú, majd sarkon fordult, és folytatta tovább az útját a buszmegálló felé. 

Szerintem a párbeszédírásnál mindig arra kell törekedni, hogy életszagú legyen minden egyes szó és mondat, máskülönben kiszakad az olvasó a szövegből, és végig olyan érzete lesz, hogy olvas, ahelyett, hogy élné a történetet. 

Emellett megemlíteném még a "gondolatjelezést" (én így hívom), amikor az író nem biggyeszti oda, hogy éppen ki beszélt, vagy valamilyen szinten nem utal rá. Persze, nem kell minden egyes megszólalás után jelezni, hogy éppen kinek a szavait olvastuk, az olvasó nem hülye, magától is fogja tudni, de az ömlesztett gondolatjelezésbe teljesen belezavarodik az ember, nem beszélve arról, hogy az olvasónak fogalma sem lesz arról, hogy milyen érzelmi töltettel hangzott el egy-egy mondat. Ennél egy fokkal jobb, de véleményem szerint még mindig amatőr a "mondta", "kérdezte", "kijelentette" és társaik. Ez nem egy író szintje. Ez egy általános iskolai fogalmazásóra legtehetségtelenebb diákjának a firkálmánya. 

7. Modorosság 

Főleg kezdő íróknál látom nagyon sokszor, hogy annyira be akarják bizonyítani az olvasóknak (vagy a fene tudja, hogy kinek), hogy szépen és tehetségesen tudnak írni, hogy az egész szöveg átcsap egy nagy, ömlesztett, modoros izébe. Barokkos körmondatokkal és olyan megfogalmazásokkal élnek, hogy többször kell nekifutni, mire az ember teljesen felfogja, mit olvasott a harminchárom sorral fentebb lévő mondat elején a zúzmarás levél erezetén megcsillanó gyenge, őszi napfényről. Nem attól lesz valaki sikeres és elismert író, hogy kilométeres mondatokat gyárt, felvonultatva benne minden írói eszközt és költői képet, a metaforától kezdve a szinekdochéig. 

(Nyugodj meg, tudjuk, hogy ilyet is tudsz írni!) 

Egy ilyen szöveg irtó fárasztó az olvasónak, mert nem pörög és megakasztja a sztorit, ráadásul még újra és újra vissza is kell olvasni a teljes megértésért. Ezek szoktak lenni azok a művek, amikbe belefulladnak az olvasók. Az meg milyen író, akinek az az életcélja, hogy az olvasói ne tudják elolvasni, amit ír? 

8. Hiteltelenség 

Amatőr az a történet, ahol az író nem szentel időt a körültekintő kutatásra. Hogy mire is gondolok? A Rózsaszirmok sorozatom Írországban játszódik, ergo nem fogom leírni, hogy Catherine hortobágyi húsos palacsintát zabált az étteremben, amit leöblített egy jó nagy pohár Sió rostossal, hacsak elő nem kutatok egy olyan (magyar) éttermet Írországban, ahol árulnak ilyesmit. Vagy Tomcsik Nóri kollegina, aki történelmi műfajban alkot, nem fogja azt írni, hogy Henry hatalmasat partizott az indiai szajhákkal a Despacitora. 

Ehelyett én fogom magam, felmegyek pár írországi étterem honlapjára, és megnézem a menüt, vagy bepötyögöm, hogy www.tesco.ie, és átfutom a termékeket meg az árakat. Aztán leírom, hogy Catherine ebédje egy nagy adag boxty volt (kb. a magyar krumplis palacsintának felel meg), hozzá pedig MiWadi rostost ivott. Nóri is utána fog járni, hogy abban a korban és adott helyen milyen zenét hallgattak az emberek, és arra a bizonyos zenére hogyan mulattak. Most sarkalatos példákat hoztam, de gyanítom, érthető, hogy mire gondolok. 

Ugyanígy le kell kutatni a vonatindulásokat, az adózási törvényeket, azt, hogy mennyi idő alatt lehet megtenni autóval az utat teszem azt, Berlintől Párizsig. Ezek persze sok időt és energiát vesznek el az írástól, de ezek teszik hitelessé a regényünket. 

Én egyébként imádok kutatni. 

A hitelesség témakörébe tartozik még a korhűség és az adott társadalom megismerése. Még ha magyar nyelvterületen is játszódik a sztori, akkor is utána kell kutatni az adott régiónak (hacsak nem ott élünk), az ottani sajátos nyelvjárásnak, a kifejezéseknek, szokásoknak. Hatványozottan igaz ez, ha például mondjuk az arab világban játszódik a történetünk. Számomra az is fontos és elengedhetetlen a hitelesség szempontjából, hogy a dialógusokban az élő, beszélt nyelv elevenedjen meg. 

Tegyük fel példának okáért, hogy az egyik szereplőnk telepakolja a vegyestüzelésű kazánt úgy, hogy abban túlnyomás keletkezik és felrobban. Kedves párja hazaér a tizenkét órás műszakból, és látja, hogy oda lett a fél ház. Hát ne haragudjon meg érte senki, de ilyen esetben biztos nem azt mondanám, hogy:

- Ejnye-bejnye, de kis butus vagy.

Sokkal inkább valami ilyet: 

- Hogy te milyen hülye vagy, baszd meg! Ó, te Isten barma! 

Persze, nem kell teletűzdelni a szöveget obszcénebbnél obszcénebb kifejezésekkel, de van az a helyzet, amikor igenis odamondjuk a való életben is. Hiteltelen, ha egy könyvben ezek a szavak és kifejezések nem jelennek meg, indokolt esetben. Természetesen itt is figyelni kell az adott kor és kultúra szabályaira és szokásaira. 

9. Profitorientáltság és az alázat teljes hiánya 

Az az író, aki nem kezeli alázattal az írást, az nem író. Az írást, mint csodálatos művészetet, alázattal kell művelni. Érződik egy könyvön, ha az írója csak profitszerzés céljából írta, mert hiányzik belőle az a lélekdarabka, amit az alkotója lehel belé önmagából, az alkotási folyamat során, éppen úgy, mint ahogyan az Úr lelket lehelt az első emberpárba. A lélek nélküli könyv csak papírlapok és nyomtatott betűk sokasága, de hamis és hiteltelen, ez pedig szabályosan kiüvölt a díszes borító fogságából. 

Egy valódi író nem a profitért ír, hanem mert szíve-lelke, lénye egésze kívánja az efféle önkifejezést. Szó szerint undorítónak tartom a profitért klaviatúrát csapdosó írókat, mint ahogy azt is, ha valaki pofátlan módon nagyobb hasznot tesz a könyvére, mondjuk annak az előállítási áránál. A haszon persze kell, abból születnek az újabb könyvek, abból fizetjük a grafikust, a korrektort, a szerkesztőt, a nyomdát, a reklámozást - azt, amit -, de azért álljon már meg a nászmenet! 

Kicsit elszaladtak az árak, és olyan minőségű és terjedelmű könyveket árulnak már-már aranyárban, hogy az agyam eldobom. Én személy szerint annyit kérek a könyveimért, ami fedezi a költségeimet, és amiből ki tudom majd hozni az újranyomásokat vagy a folytatásokat. Sosem nyerészkednék rajtuk, mert ez a profitorientált szemléletmód pont azt ölné meg, ami az írásban a legfontosabb: az alázatot. 

10. Ha az író nem olvas 

Baromi ciki...

Magam is meglepődtem rajta, de sajnos van ilyen. Elképzelni sem tudom, hogy fejleszti magát egy olyan író, aki nem olvas másoktól. A tehetség persze zsigerből jön, azzal együtt születik az ember, de hiába ajándékoz meg az ég valakit gyönyörű énekhanggal, ha nem tanulja meg a helyes hangképzést, levegővételi technikát, stb. Az írás sem működik másképp. Nem beszélve arról, hogy az olvasás nem csak az íráskészséget fejleszti, hanem milliónyi pozitív hatása van, a látókör szélesítésétől kezdődően a problémamegoldó készség fejlesztésééig. És még meg sem említettem az empatikus készségek fejlődését, a fantázia szélesítését, új ihletek születését, stb. 

Nos, ez lett volna az én kis tízes listám. Nyugodtan írjátok meg komiban, hogy ti mivel értetek- és mivel nem értetek egyet! 

Újabb öt tény Danielről és Cathyről.

Catherine

1. Catherine kedvenc virága nem a rózsa, hanem a liliom. Különös kapcsolat fűzi a rózsákhoz, amire a harmadik rész majd magyarázatot is fog adni, de ha virágcsokrot kellene magának választania, a liliom mellett tenné le a voksát. Éppen ezért a menyasszonyi csokra rózsaszín és fehér liliomokból és rózsákból lesz készítve, és a liliom még az egyik kislánya nevében is visszaköszön majd. A második lányát ugyanis Daniel olasz gyökereihez igazítva Lilianának fogják hívni, ami egyben tisztelgés lesz Lilith előtt is, akitől nagyon-nagyon sok segítséget fognak kapni az elkövetkező részekben. :) 

2. Catherine legjobb barátja Sam. Amíg Daniel mellett egyre inkább komoly nővé érik, és úgy is viselkedik, addig Sammel megmarad bohókás, viháncoló kislánynak. Sam azt az énét őrzi meg Cathynek, amit a házasság és később az anyaság háttérbe szorít. 

3. Az édesanyja - Walcott meséjével ellentétben - a kedvenc regényalakja, Catherine Earnshaw után nevezte el őt. Vivien tinédzserként rengetegszer olvasta az Üvöltő Szeleket, mert Catherine Earnshaw és Heathcliff tiltott szerelme a Walcottal való, teljesen soha be nem teljesülhető szerelmére emlékeztette. 

4. Annak ellenére, hogy a konyhában mindig is kétbalkezes volt, viszonylag hamar "süteménykirálynővé" avanzsál. Életében először Danielnek készít barackos-csokis muffint, aki egy ültő helyében be is nyom belőle tíz darabot, ami annyira fellelkesíti Cathyt, hogy ezt követően megállás nélkül sütöget, és meglepően jól. 

5. Ő lesz az első nő, aki diplomát szerez a Boszorkányvárosi Egyetem jogi karán. 

Daniel

1. Miután a nagyanyja haszontalan időpocsékolásnak és gyermekes hóbortnak tartja Daniel művészi ambícióit, és az összes rajzát, festményét, grafikáját, stb. kihajítja és elégeti, Daniel soha többet nem vesz semmiféle rajzeszközt a kezébe és még Cathynek sem beszél arról, hogy milyen tehetséges művész. Hosszú évek után az első rajza Sophie születése napján készül a szendergő Cathyről, Sophie-val a mellkasán. 

2. Olyannyira lányos apuka, hogy amikor kiderül, hogy Danny kisfiú lesz napokig nem tudja hová

tenni a dolgot. Amíg Cathy ujjong és szó szerint örömtáncot jár, addig Daniel azon morfondírozik, hogy mi a fenét fog ő kezdeni egy kisfiúval, aki Sophie-val ellentétben egészen biztosan nem akar majd rózsaszín pónikkal játszani. (Daniel imádja a rózsaszín pónikat, a kedvence Miss Masni).

3. Bármilyen apró betegsége van, már a végrendeletét ecseteli Cathynek. Ritkán beteg, de egy apró kis náthát is olyan drasztikusan él meg, hogy napokig jajgat és lélekben már temeti magát, nagy, erőtlen sóhajtozások közepette. Ilyenkor átmegy csecsemőbe, és még a vécére is kísérgetni kell, meg kell fújni neki a levest és kiskanállal kell etetni, és még el is kell ringatni. Cathy egyszer annyira megelégeli a nyivákolását, hogy bepelenkázza felnőtt pelenkába és még a mellét is felkínálja neki, azt remélve, hogy Daniel veszi a lapot és összeszedi magát, de ezt a rossz szokását soha nem fogja magáról levetkőzni. 

4. Az esküvője napján ideiglenesen megválik az imádott borostájától, aztán Sophie születését követően végérvényesen búcsút int neki. 

5. Egyszer majdnem megfulladt a halszálkától, azóta csak szálkamentes halat hajlandó megenni, de még azt is átnézeti és apró darabokra szedeti egy olyan személlyel, akiben tökéletesen megbízik, azaz Lindával vagy Cathyvel. 

Fergeteges Black Friday akció

Megrendelés: mgbrownofficial@gmail.com 

E-book

Sziasztok!

Immár google play-ről is letölthetitek a Kavargó Rózsaszirmokat és a Vérvörös Rózsaszirmokat IDE kattintva. ITT pedig megrendelhetitek e-mailben. :) 

Miért tartom 3000 forint alatt a Vérvörös Rózsaszirmok árát?

Kedves Szirmik! 

Örömmel tudatom veletek, hogy tegnap végre megérkezett hozzám a Kavargó Rózsaszirmok

folytatása, avagy a Rózsaszirmok sorozat második része. Egy hatalmas dobozban hozta a 24H futárszolgálat, a nyomdai kivitelezésért pedig az Europrinting Kft.-nek tartozom köszönettel, mert gyönyörű munkát végeztek. A könyv jó kis testes lett, B/5-ös méretet választottam ugyanis, mivel így kevesebb oldalszámmal kellett kalkulálnom, ami azt jelenti, hogy *taps és üdvrivalgás* olcsóbb lesz a könyv nektek is, nekem is.

És, hogy ne mondjátok azt, hogy füllentek, a Vérvörös Rózsaszirmok majdhogynem duplája a Kavargó Rózsaszirmoknak - már ami a karakterszámot illeti - mégis mindössze 2990 forintba kerül, míg az UGK kiadónál megvásárolható Kavargó Rózsaszirmok (ami jóval kisebb) 3500 forint. 

Ha ti ezt sokalljátok (mert én igen) akkor rendelhettek tőlem BŐVÍTETT Kavargó Rózsaszirmokat, ami szintén az Europrinting Kft. jóvoltából készült el, és - kapaszkodjatok meg - a bővített verzió 2490 forintba kerül a 3500 forintos (bővítetlen? lol) verzióval szemben. 

A különleges karácsonyi akciónak köszönhetően pedig az, aki egyszerre rendeli meg a két könyvet, csupán 4600 forintot kell előkotorjon a bukszájából, ami szerintem két ilyen terjedelmű regényért nem annyira sok pénz, és még a postázás is olcsóbb, mint korábban. 

Már a kezdetektől fogva az volt a célom, hogy minél olcsóbbá tegyem a könyvet számotokra, mivel nekem sem így, sem úgy nincs igazán hasznom ebből az egész könyvkiadás bizniszből, így mondhatni érdekemmé vált, hogy minél alacsonyabb áron juthassatok hozzá. Minél olcsóbb, annál többen megveszitek és annál többen olvassátok, ugyebár, úgyhogy akkora árat próbálok belőni, hogy nullára kijöhessek. Ez az UGK-nál nem ment, mivel náluk még a munkafolyamatok is pénzbe kerültek és a könyvön is kvázi pár forint hasznom volt (talán 200?), így van egy jó kis deficitem, de betudom tanulópénznek. 

Szóval, immár olcsóbban és bővített verzióban juthattok hozzá a Kavargó Rózsaszirmokhoz és bezsebelhetitek magatoknak az újonnan megjelent Vérvörös Rózsaszirmokat is. 

Ha rendelni szeretnétek, megtehetitek az mgbrownofficial@gmail.com e-mail címen. 

Moly tag :)

Köszönöm a kihívást Alíznak, az Olvassunk együtt (mindenamikonyvek.blogspot.hu) bloggerinájának. 

1. Melyik könyvet jelölted be utoljára olvasottként?

Tomcsik Nóra: A változások kora című történelmi kalandregényét, aminek már be is zsebeltem a folytatását, köszönhetően Nórinak.

2. Mi az aktuális olvasmányként bejelölt könyved?

Jelenleg több is van. Félre tettem egy kicsit V.E. Gabriel Lélekbéklyóját, aminek picivel több, mint a felénél járok, mivel elkezdtem olvasni Gabriella Eld: Emlékek Jordan számára című regényét, amire már egy jó ideje fájt a fogam. Közben olvasom Tomcsik Nóri meseregényét A hercegnő és a sárkányok dalát, és Igó Krisztián: Rent Krisztián különleges esete Luciferrel névre keresztelt regénye is arra vár, hogy befejezzem.

3. Milyen könyvet adtál hozzá utoljára a várólistádhoz?

Dohoczki Máté: Tiszta kézzel  című horror regényét.

4. Milyen könyvet tervezel legközelebb elolvasni?

Tomcsik Nóritól Az elveszett ifjúságot.

5. Használod a csillagozós értékelési rendszert?

Igen, szoktam. Habár, szerintem ez a csillagozás annyira relatív dolog.

6. Részt veszel-e valamilyen kihíváson?

Nem igazán van időm ilyenekre, sajnos.

7. Használod a kívánságlistát?

Ha olyanom van. :) 

8. Milyen könyvet fogsz venni legközelebb?

Szerintem Gabriella Eld Remények: Jordan számára című regényét.

9. Van kedvenc idézeted? Melyik idézetet kedvencelted utoljára?

Nem igazán van ilyenem.

10. Kik a kedvenc szerzőid?

Magyarok közül a legkellemesebben Tomcsik Nóriban csalódtam, ő abszolút kedvenc, és persze meg kell említenem L. J. Wesley barátomat is. Egyébként Harry Potter fan vagyok, úgyhogy J. K. Rowling kimaradhatatlan, és szerintem Gabriella Eld is fel fog csúszni a listára. Eddig nagyon bejön Jordan, Gabit pedig csipázom.

11. Csatlakoztál valamilyen zónához?

Akad egy jó pár, amiben benne vagyok.

12. Min változtatnál a moly.hu oldalán?

Megszüntetném a rejtett profilokat. Aki értékel, az vállalja is fel magát. Anonim módon bárki bármit mondhat. És bevezetném, hogy aki pontoz, az csak úgy tehesse, ha értékelést is ír. A csillagozás nem vélemény.

13. AniTiger kérdése: Mik azok a FRISSeidben, amikre azonnal rákattintasz és mit az, amit ha olyan a kedved, akkor lazán leszűrsz?

Mikor milyen a hangulatom. Nem tudom, ezt még nem figyeltem meg.

14. K_A_Hikari kérdése: Mi az első dolog, amit megnézel egy másik moly adatlapján?

Az értékeléseit. 

15. M_Annie_99 kérdése: Miért kezdted el használni a moly.hu?

Ciki, de korábban még csak a létezéséről sem tudom. Az egész „kapcsolatunk” akkor kezdődött, amikor megjelent az első regényem, a Kavargó Rózsaszirmok.

16. Te milyen kérdést tennél hozzá a taghez?

Nem vagyok ma valami kreatív hangulatomban, úgyhogy ezt a kérdést passzolom.

Az én kihívottam Tomcsik Nóri, mert ahogy látom, ő eddig kimaradt a szórásból. :) 

Ketteske is befutott :)

Kavargó Rózsaszirmok PDF

Kedves Mindenki! Úgy vettem észre, hogy szeretitek Catherine-t, úgyhogy nem mindennapi döntésre szántam rá magamat. :D Csatolok egy linket, ahol PDF-BEN LETÖLTHETŐ a KIBŐVÍTETT Kavargó Rózsaszirmok első 9 fejezete. Nem a teljes könyv, természetesen, de 127 oldalnyi Catherine és David (igen, Daniel baby még nincs benne :P), hogy eldönthessétek, tetszik-e nektek Catherine és a történet. Ha nem, akkor nem költitek feleslegesen a pénzeteket, ha pedig igen, akkor bízom benne, hogy nálatok is landolni fog egy cuki kis Kavargó Rózsaszirmok. :) És ne feledjétek, hamarosan jön a második rész, a Vérvörös Rózsaszirmok, úgyhogy kalandra fel! :)

PS: Ha tetszik, tegyétek molyon listára, mert megnyerhető lesz, azok pedig, akiknek megvan az első rész, természetesen a másodikért indulnak harcba. :)

Itt a link: https://drive.google.com/…/0BxoQxgmKMm9pemcybmE5QVBmd1U/view

Egy űrállomás-takarító naplója, könyvajánló

Fülszöveg:

Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy... az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok között egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek. 

A regényről:

A történet a távoli jövőben játszódik, amikor a Föld már csak egy kietlen pusztaság, az emberiség pedig szétszóródott a világegyetem útvesztőiben. Az emberi faj kevéske fennmaradt egyede közé tartozik főhősünk, Max. A történet kezdetén Max egy igazi balfék. Amolyan "ezt dobta a gép" típus, aki már-már nem is emberként, sokkal inkább valamiféle marxista biorobotként tevékenykedik a BB65XQ nevezetű űrállomáson. Mint ahogyan a regény címe és borítója is mutatja, Max életét lényegében a takarítás teszi ki. Különböző fajok után kaparja a mocskot, és unalmasan, család, barátok és jóformán célok nélkül tengeti az életnek csak erős jóindulattal nevezhető létezését. Azt azért megjegyezném, hogy a srác felmenői tuti, hogy a keleti blokk valamelyik országából származhattak, mert Max-et dísztaggá avathatták volna az MSZMP-ben és talán még egy sztahanovista csillaggal is megajándékozták volna. Szerencséjére azonban éppen annyira unalmas, mint amennyire gyökér, így olyan jó érzékkel vonzza be a bajt az életébe, hogy azért már kitüntetés járna. Mire egyáltalán felfogná, hogy kiszakadt a felmosónyél mellől, már bele is keveredik egy polgárháborúba, és legjobb barátai között üdvözölheti a világűr legmókásabb partizán csapatát. Ekkor beindulnak az események, és olyan gyorsan pörög a regény, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Különböző fajok, futurisztikus fegyverek és szerkezetek, megannyi bolygó és élettörténet köszön vissza a regény lapjain. A történet jól összeszedett, humoros, könnyed, nem túl mély és nem is hosszú. Tipikusan az a fajta regény, amit egy laza kikapcsolódáshoz választ az ember, ha egy kis nevetésre és akcióra vágyik. Bátran ajánlom mindenkinek korra és nemre való tekintet nélkül.

A könyv adatlapja IDE kattintva tekinthető meg.

Booktalk :)

Nézzétek meg L.J. Wesley kollégám ajánlóját a könyvemről! :)

Egyik kedvenc kimaradt KR jelenetem. (143. oldalon kezdődne)

Először azt hittem, hogy rosszul hallok, de David határozottan vonszolt vissza a klubba, egyenesen a ruhatár felé. Feladta rám a kabátot, megfogta a táskámat, és szabályosan kirángatott a helyről. Na, nem azért, mert nem akartam volna menni – igazából ordítani tudtam volna egy ágyért – hanem azért, mert nem voltam képes egymás után pakolni a lábaimat. Egész úton vihogtam és botladoztam. 
– Go on home, British soldiers, go on home! Have you got no fuckin’ homes of your own? For 800 years we’ve fought you without fear, and we’ll fight you for 800 more – bújt elő belőlem a nacionalista, ír lány. 
– Jaj, ne már! Sss! – próbált csitítani David. 
Nem igazán állt szándékomban befogni a számat. 
– If you stay, British soldiers, if you stay, you’ll never ever beat the IRA. For the 14 men in Derry are the last that you will bury. So take a tip and leave us while you may!
– Catie, ne már! – nevetett mellettem David. – Mindenki minket néz. 
– We’re not British, we’re not Saxon, we’re not English – zendített rá a közelemben egy hapsi. 
– We’re Irish! And proud we are to be – üvöltöttem szétvetett karokkal. 
– So fuck your Union Jack, we want our country back! We want to see old Ireland free once more – harsogtuk egyszerre, legalább tizenöten. 
Ekkor dolgoztam fel úgy hellyel-közel, hogy egy pub előtt haladtunk el éppen, a vendégek pedig az ajtóban állva, vagy a bár falának támaszkodva cigiztek, és úgy tűnt, szívesen csatlakoznak hozzám az éneklésben. 
– So go on home, British soldiers, go on home… – zengtem a refrént az ismeretlenekkel, miközben Davidre fittyet hányva odaugrándoztam hozzájuk, hogy összekapaszkodva énekeljünk tovább. 
Olyan rögtönzött koncertet nyomtunk az utcán, hogy legalább ötven illuminált állapotban lévő járókelő gondolta úgy, hogy ezt a partit nem lehet kihagyni, és lelkesen csatlakoztak az egyre bővülő csapatunkhoz. A nyakamat rá, hogy egy-két leprikón is hozzácsapódott a bandához. A törpéktől való félelmem ellenére, őket szívesen láttam. Végül is, mégiscsak írek. Hazai termés, na! 
– … Seo libh canaídh amhrán na bhfiann – üvöltöttem az ír himnusz utolsó sorát teljesen kifulladva. Az elvetemültebbek csatlakoztak is hozzám az őrjöngésben, mások csak bőszen kurjongattak, miközben kézről kézre járt megszámlálhatatlan számú whiskys üveg. 
Hirtelenjében valahogy mindenki testvére lett mindenkinek, én pedig rájöttem, hogy a whisky a legkedvencebb italom. Olyan élvezettel gurítottam le a torkomon a barnás folyadékot, mintha folyékony aranyat itattak volna velem. Még egy brit zászlót is sikerült szereznünk, mert kiderült, hogy a csapos, Mike, azt használja mosogatórongynak. Sanszos volt, hogy be kell majd szereznie pár mosogatószivacsot, mert bőszen köpködtük a földre terített, szétnyúlt és kifakult zászlót, zárásképpen pedig egy vaskos, kigyúrt, tar-kopasz pasas le is hugyozta. Iszonyatosan jól szórakoztam. Már-már kezdtem úgy érezni, hogy ez az én természetes közegem. Csak David lógott ki a sorból. Nem énekelt, nem ivott és zászlót sem gyalázott. De, legalább nem rángatott el. 
Jó pont, Mr. Dalton! 
Akaratlanul is sikerült kirobbantanom egy nacionalista megmozdulást. Olyannyira belejöttünk a dologba, hogy már-már azt tervezgettük, hogy elkötünk pár használaton kívülre helyezett tankot, és visszafoglaljuk Észak-Írországot, hogy egyesítsük a dicső ír nemzetet, hogy a Smaragd-sziget újra tökéletes egységben pompázhasson önmagával. 
– Catie! – rántott oda magához David. – Menjünk, mielőtt előállítanak. 
– Nyugi! – legyintettem olyan hévvel, hogy majdnem elrepültem. – Spanom a Garda. 
– Képzelem – csóválta meg a fejét David. – Na, búcsúzz el szépen a szélsőjobbos barátaidtól! Majd a felszabadító hadseregben találkoztok. 
– Oíche mhaith! – kívántam jó éjszakát az új barátaimnak olyan lelkesedéssel, mintha a világ legjobb dolga lett volna, hogy visszamehetek a Szent Terézbe szenvedni.

Book tag :)

Köszi a kihívást, Alíz. 

1. Melyik könyv van a polcodon a legrégebb óta?

Csak a legújabb (vagy kedvenc) könyveket tartom a szobámban, mivel nem férnék el tőlük, szóval, a Harry Potter és a Bölcsek köve (szerintem). Egyébként gyanítom, hogy valami mesekönyv, még az őskorból. J

2. Mit olvasol jelenleg, mit olvastál ezelőtt és mit fogsz ezután?

Most Tomcsik Nóritól olvasom A változások korát, és Igó Krisztiántól a Rent Krisztián különleges esete Luciferrel című könyvet. Ezelőtt L.J. Wesley-től olvastam az Egy űrállomás-takarító naplóját, a következő pedig V.E. Gabriel Lélekbéklyója lesz.

3. Melyik az a könyv, amit mindenki szeret, de te utálsz?

Juj! Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nem akarom az írónőt bántani. Elismerem a sikereit, meg ilyesmi, de nekem a Borsa Brown könyvek valahogy nem jönnek be. Pontosabban, egy Borsa Brown könyv, Az Arab, mert annyira utáltam hogy nem bírtam elolvasni, így a többi könyvvel már nem is próbálkoztam. Bocsi, Borsa!

4. Melyik az a könyv, amit folyamatosan mondogatsz magadnak, hogy elolvasod, de valószínűleg nem fogod?

Klasszikusok közül van egy pár. Gondoltam, ha már írok és könyvet adok ki, illendő lenne elolvasni minden klasszikust, de hát, na…

5. Melyik az a könyv, amit nyugdíjas korodra is megőrzöl?

A Kavargó Rózsaszirmokat egészen biztosan, de szerintem a többi sincs veszélyben.

6. El szoktad olvasni az utolsó oldalt előbb, vagy megvárod a könyv végét?

Elég sokszor elcsábulok. Utálom a szomorú befejezést, szóval szeretek biztosra menni. Ha olyan könyvről van szó, ami egészen biztosan happy enddel zár, akkor nem kukucskálok.

7. Köszönetnyilvánítás: papír és tintapazarlás vagy érdekesség? 

Szép gesztus azok felé, akik segédkeztek a könyv elkészítésében, de olvasói szemmel marhaság.

8. Melyik karakterrel cserélnél szívesen helyet?

Catherine Elwood helyében szívesen lennék.

9. Van olyan könyv, ami valami különlegesre emlékeztet az életedben? (hely, idő, személy) 

Ismét hazabeszélek: Kavargó Rózsaszirmok, mivel én írtam.

10. Mondj egy olyan könyvet, amit érdekes módon szereztél meg!

A Szürke ötven árnyalata trilógiát Liverpoolban vettem egy könyvesboltban pár fontért, mert valamilyen okból kifolyólag le volt akciózva, és még egy ajándék BDSM könyvet is adtak mellé, valami nevenincs írótól. Mondanom sem kell, a nevenincs valahogy jobban tetszett, és azt meg is őriztem. A szürkén már túladtam.

11. Adtál már egy könyvet valami egyedi okból egy különleges személynek?

Öcsémnek volt egy időszaka, amikor rajongott a II. VH-ért. Akkor kapott ajándékba tőlem egy könyvet, amit egyébként sosem olvasott el. SS-Hitlerjugend a címe. És persze, a sajátomat is adtam már ajándékba.

12. Melyik könyv volt veled a legtöbb helyen?

A Kavargó Rózsaszirmokat mindenhová viszem magammal. Ha másért nem is, hogy promóképeket lőjek. J

13. Van olyan kötelező olvasmány, amit középiskolában nem szerettél, de pár évre rá kiderült, hogy nem is olyan rossz?

Nem tudom. Amit nem szerettem, nem olvastam el. Középiskolás koromban már nem igazán tudtak rávenni, hogy olyan könyvet olvassak, ami nekem nem jön be.

14. Használt vagy új könyvek?

Új. Szeretem tudni, hogy én simogatom először.

15. Olvastál valaha Dan Brown-könyvet?

Igen, a Da Vinci kódot. Szerintem ez az egyetlen könyv, amit jobban szerettem filmben, mint könyvben.

16. Megtörtént már valaha, hogy a filmadaptáció jobban tetszett, mint a könyv?

Ezt a kérdést szerintem pont most válaszoltam meg.

17. Volt már veled valaha, hogy éhes lettél olvasás közben? Szakácskönyv is számít.

Egészen biztosan. Én mindig éhes vagyok. J

18. Ki az a személy, akinek a könyvajánlását mindig megfogadod? 

Nem igazán érdekel mások véleménye egy könyvről, mivel annyira sokfélék vagyunk mi, emberek, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. Ha Gipsz Jakab utál egy könyvet, én attól még imádhatom.

19. Van olyan könyv a komfortzónádon, kedvenc műfajodon kívül, amit végül imádtál?

L.J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója. Utálom a sci-fit, de a takarítót imádtam.

Az én kihívottam: KR-ViláGa 

Vérvörös Rózsaszirmok első fejezet

                           1.

Életemben először úgy éreztem, hogy kezdek szerelmes lenni. Igazán szerelmes. Nem vágyakozó, nem szeretetkunyeráló, nem figyelmet kolduló, hanem valóban, a szó legszorosabb értelmében véve szerelmes. És, ha semmi másban nem is, abban az egyben biztos voltam, hogy ennek az érzésnek nincs köze semmiféle hókuszpókuszhoz. Ez valóban a sajátom volt, a szívemből fakadt.

Mivel Daniel nem árulta el, hogy hova tervezte az első randinkat, fogalmam sem volt, hogyan öltözzek. Jobb híján magamra húztam egy sötét farmert és egy fekete toppot, amihez sportos és csinosabb cipellőt is fel lehetett kapni. Úgy voltam vele, hogy ha majd meglátom az ő szerelését, eldöntöm, hogy melyik cipőmbe bújjak bele.

Amint meghallottam puha ujjai ritmikus kopogását az ablaküvegen, hatalmasat dobbant a szívem. Egyetlen másodperc alatt ugrottam oda az ablakhoz, hogy hamis rosszallással felcsapjam a fakeretbe foglalt üveget, amit illett volna már megsuvickolnom.

– Akármilyen meglepő, Mr. Smith, van ajtónk is – csóváltam meg a fejemet, egy minden bizonnyal kicsattanó vigyorral a képemen. Gyorsan végignéztem Danielen. Iszonyat jól nézett ki, mint mindig.

– Szia, szépségem! – engedett el egy nagy mosolyt. – Csini vagy.

– Köszönöm! Úgy látom, a tornacipőm lesz a befutó – mondtam köszönés helyett, miközben a szemeimmel elidőztem az öltözékén.

Farmert és laza pólót viselt. Fehéret, valamiféle nonfiguratív mintával a mellkasán, ami csodás kontrasztot alkotott éjsötét fürtjeivel. Behajolt hozzám egy csókért, én pedig nem voltam szűkmarkú. Hosszan csókoltam, kiélvezve dús, vattacukor-ízű ajkai puhaságát.

– Nem tudnálak elképzelni egy puccos étteremben – mosolyogta az ajkaimba.

Oké, tehát nem kajálni megyünk. Éljen! Az olyan snassz…

– Elárulod, hova viszel? – kérdeztem kíváncsiskodva.

– Titok.

Olyan sunyi-zsivány módon kacsintott rám, hogy beleremegett a gyomrom izgalmamban. Beleegyezően megcsóváltam a fejemet.

– Kössem össze a hajamat?

– Én megtenném.

– Hm, akkor azért sem! – öltöttem rá nyelvet, miközben belebújtam a cipőimbe.

– Gyere csak vissza! – nyújtotta be a karjait az ablakon, egy ravasz mosoly kíséretében.

– Mit zsiványkodsz? – léptem oda hozzá.

– Elrabollak – nevetett fel, és villámsebességgel ragadott meg, majd egy szempillantás alatt kikapott az ablakon. Ki nem néztem volna belőle, hogy ennyire erős legyen.

Vigyorogva felvisítottam, és görcsösen kapaszkodtam a nyakába, miközben elvesztem az andalító illatban, ami a bőréből áradt.

– Totálisan elment az eszed – kuncogtam.

És az enyém is…

– Tudok róla – mondta lazán, majd a térdeim alá nyúlt, és úgy vitt végig az udvaron, mintha kisgyermek lettem volna.

– Hála az égnek, tudok járni.

Fittyet hányt a feleslegesen kimondott szavaimra. Csak a grafitszín Nissan előtt állított talpra, ott is csak azért, hogy kinyissa nekem az ajtót, és illedelmes módon még a kezemet is fogja, amíg bemászok az anyósülésre.

– Öveket becsatolni! – ugrott be a vezetőülésre. – És indulás!

Vigyorogva bámultam ki a szélvédőn és lenyűgözve legeltettem a szemeimet az elsuhanó hegyeken. A mozdulatlan óriásokat felváltotta a síkság, a horizonton pedig felsejlett a tenger.

Felé fordultam és csak néztem őt, ahogy az orra alatt mosolyogva vezetett. Boldognak tűnt. Éppen annyira boldognak, mint amilyennek én éreztem magamat. Mennyire egyszerű volt vele lenni… Leszámítva az aprócska tényt, hogy folyton úgy éreztem magamat, mintha teletömtek volna afrodiziákummal. Igazából, már a tomboló vágyhoz is kezdtem hozzászokni. Kaptam hozzá a csomagban, mint extra kiegészítő.

– Most már tényleg elárulhatnád, hogy hova megyünk! – pöcköltem meg a karját játékosan.

– Majd meglátod – húzta tovább az agyamat.

Mímelt sértődöttséggel visszatapasztottam a szemeimet a tájra. A hangszórókból dübögött a zene, az a fajta, amit utazáskor hallgat az ember. Laza, dallamos, nyári mix. A Murano pedig egyre csak szelte a kilométereket.

Begördültünk egy városba, ahol csinos kis épületek takarták el a szemem elől a hullámzó víztömeget, de csakhamar át is hajtottunk közöttük, ki, egyenesen a város széléig, ahol a tenger habjai rendíthetetlenül mosták a smaragd sziget keleti partját.

A nedves homokban szutykos gyerkőcök szaladgáltak, nyomukban házi kedvenceikkel. A felnőttek a padokon sütkéreztek, vagy térdig felhajtott nadrágokban sétáltak a szokatlanul erős, kora délutáni napsütésben.

– Ide jöttünk? – intettem a fehér hullámok felé, miközben tátott szájjal bámultam, ahogy a Nap sugarai csillagszóró módjára csillogtak a ringatózó vízfelszínen.

– Majd visszafelé megállunk – kacsintott rám zsiványul, miközben végighajtott a parkoló autók között.

– Dublinba megyünk? – kíváncsiskodtam, a közlekedési táblákat fixírozva.

– Egy sokkal jobb helyre.

– Mennyi idő még?

– Pont annyi, hogy nyugodtan áttárgyalhatjuk a nyomi dolgokat.

– A nyomi dolgokat? – értetlenkedtem.

– „Milyen zenét hallgatsz, mi a kedvenc filmed” – csinált macskakörmöt a kormányon pihenő csinos ujjaival – és társaik. Tudod, amivel a fantáziátlan, béna pöcsök kezdik az udvarlást.

Felnevettem.

– Hát, zene téren mindenevő vagyok… – kezdtem bele a mesélésbe. 

Soha senkit nem érdekelt még, hogy „mit szeretek” és „mi érdekel”. Olyannyira felvillanyozódtam a gondolattól, hogy végre valaki kíváncsi arra, hogy ki is vagyok valójában, hogy megfékezhetetlenül áradtak ki belőlem a szavak. Daniel alig tudott szóhoz jutni tőlem, és nem úgy tűnt, mintha zavarta volna a dolog. Szabályosan itta a szavaimat, és – ha éppen hagytam megszólalni – akkor én is az övéit.

Olyan könnyedén cseverésztünk, mintha már évezredek óta ismertük volna egymást, az idő múlását pedig csak az arcomba nyilalló görcs jelezte. Túl sokat nevettem. Az én arcizmaim pedig nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy másodpercenként rántsák a szám szélét a fülem irányába.

Begurultunk egy parkolóba, Daniel pedig leállította a motort, majd gyorsan kiugrott, hogy ajtót nyisson nekem.

– Tök jó, hogy nincs tériszonyod – mondta, miközben kezet nyújtott, hogy kisegítsen az autóból.

Azt a mindenit, igazi gentleman!

– Miért? – kérdeztem, miközben kiugrottam az anyósülésről.

– Leesett, hova jöttünk, nem?

Persze, hogy leesett. Az a bazi nagy hullámvasút már egy jó ideje izgatta a fantáziámat. Ennél jobb helyre akkor sem tudott volna hozni, ha megkérdezi, hogy hova szeretnék menni.

– Egy ideje már kapiskálom – vigyorodtam el.

– Tetszik? – puszilt homlokon.

– Most viccelsz? – meresztgettem a szemeimet, hogy jobban szemügyre vegyem a park fölé magasodó, óriásira nőtt hullámvasutat. – Nem jobban, mint téged, de imádom!

Annyira elaléltam a látványtól, hogy még azt is elfelejtettem, hogy el kellene pirulnom amiatt, amit kiejtettem a számon. De hát vidámparkba hozott, na. Azért az nem semmi.

Egy váratlan mozdulattal megfogta a kezemet úgy, mintha a barátnője lettem volna. Ránéztem összefonódó ujjainkra és magamban elmosolyodtam. Kétség sem fért hozzá, hogy határozottan a párkapcsolat felé haladunk.

Hűha!

– Lássuk, mennyire vagy bátor, cicus! – kacsintott rám, majd megindult velem a park bejárata felé, én pedig olyan büszkén sétáltam mellette, mintha egy király oldalán lépdeltem volna. Szerintem életemben először húztam ki magamat büszkén és öntudatosan.

Bátor voltam, így pedig mindenre felültünk. A nagy, fából épült hullámvasúton háromszor is szétsikítottuk a hangszálainkat. Ez volt az első alkalom, hogy igazán felszabadultnak láttam Danielt. Kurjongatott és megállás nélkül vigyorgott, az arca szinte tíz évet fiatalodott. Úgy festett, mint a kisgyerek az álmaimból.

Olyan hévvel szorítottam a kezét, hogy belezsibbadtak az ujjaim. Na, nem azért, mert annyira féltem, hanem amiatt, mert jólesett, hogy megérinthetem. Észre sem vettem, de még az autóban is úgy szorongattam puha ujjait, mintha valaki megpróbálta volna elragadni őt az életemből. Nem viccelt. Hazafelé valóban megálltunk a tengerparton, hogy gyönyörködjünk az Ír-tenger szépségében.

Sirályok zúgtak el a fejünk fölött a lenyugvó Nap fényében; az éjszaka határozottan kezdett ránk telepedni. A sötét, felhőmentes égen a csillagok álmosan kacsintgattak felettünk. Lerúgtuk a cipőinket, hogy bokáig besétáljunk a visszahúzódó hullámok közé, és lapos köveket dobáljunk a tengerbe.

– Ez volt életem legeslegjobb napja! – örvendeztem, miközben idétlenül elhajítottam egy apróbb kövecskét, ami végigsiklott a vízfelszínen, majd alig hallhatóan csobbant a vízben, hogy bekebelezzék a hullámok.

– Egyelőre – kacsintott rám.

– Egyelőre? – mosolyodtam el.

Nem szólt semmit, csak magához húzott. Aj-jaj… Az az illat… Örökké a gyenge pontom lesz. Annyira elaléltam erős karjai szorításától, hogy még az összegyűjtött kövecskék is kihullottak az ujjaim közül, hogy a tenger messzire mossa őket.

Egy hirtelen hideg fuvallat hatására úgy megborzongtam, hogy azon minutumban megbántam, hogy nem hoztam magammal egy pulóvert, biztos, ami biztos alapon. Naná, hogy Daniel egyből kiszúrta.

– Fázol? – cirógatta meg az államat.

– Nem igazán vagyok hozzászokva a szeles tengerparthoz, meg a jéghideg vízhez – böktem lefelé a lábaimra, amik még mindig a hűs habok között sziesztáztak. Jó, igazából dideregtek.

– Üljünk be a kocsiba, mielőtt megfázol! – mondta, és egy határozott mozdulattal úgy elhajította a kezében lévő nagy, lapos követ, hogy megtippelni sem tudtam volna, hol ért célba. Ha valaki azzal állt volna elő, hogy egyenesen Walesben, a Snowdonia National Park kellős közepén, azt is elhittem volna.

– Ez igen! – bólintottam elismerően. – Kislabda-dobó bajnok voltál általánosban? – próbálkoztam elviccelni a tökéletességét.

– Sosem jártam általánosba – húzta el a száját egykedvűen.

Megfogta a kezemet és vezetni kezdett a parton hagyott cipőink felé. Bután bámultam rá. Legalábbis, én belülről úgy éreztem.

– Hogy-hogy nem? Oda mindenki jár.

– Magántanuló voltam, érthető okokból – engedett el egy szomorkás mosolyt.

Leesett a tantusz. Annyira emberien töltöttük a délutánt, hogy ki is ment a fejemből, hogy nem vagyunk emberek.

– Mennyi idő? – kérdeztem, miközben lesepertem a talpamat, és belebújtam a cipőimbe.

– Micsoda? – nézett rám kérdő tekintettel, a cipőfűzője felől.

– Amíg valaki megtanulja használni az erejét. Mármint, kontrollálni. Amikor már biztonsággal mehet emberek közé.

– Hm – gondolkodott el egy pillanatra. – Ezt nem tudom neked megmondani. Egyéntől függ. A félelem, a harag, a szomorúság… – sorolta a negatív érzéseket – ezek mind képesek megzavarni még egy felnőttet is. De azt mondanám, hogy tinédzserkorra azért normalizálódik a dolog.

Megtörten sóhajtottam. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna.

– Most ez komoly? – fújtam kétségbeesetten. – Minimum tíz évet kell várnom, mire annyira biztos lehetek magamban, hogy használni merjem az erőmet? Addigra elszállnak a legszebb éveim.

– Ne butáskodj! Nem vagy kisgyerek. Biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre belejössz a dologba. Ha meg nem, majd segítek.

Biztatóan megszorította a kezemet. Megpróbáltam hinni neki. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy éveket várjak, mire valóban kiteljesedhetek önmagamban.

– Egész délután figyelted minden kézmozdulatomat. Félsz, hogy galibát okozok, igaz?

– Inkább kíváncsi vagyok – puszilt homlokon. – Nem sűrűn látni olyat, hogy valaki felnőttként kezdje az alapoktól.

– Iszonyatosan próbálkozom vele, hogy még véletlenül se salapáljak – mentegetőztem úgy, mintha okom lett volna rá.

Tényleg próbálkoztam. A vízkígyós incidens után tudatosan figyeltem minden egyes mozdulatomat. Rohadt idegesítő volt, de még mindig kevésbé volt zavaró, mintha újra életre hívtam volna valamiféle szörnyet, vagy netalántán lerobbantottam volna valakinek a fejét.

– Ügyesen kontrollálod magad, cicus. Ha nem bíznék benned, el sem hoztalak volna egy vidámparkba – engedett el egy mosolyt. – Mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén gyakorolnánk egy kicsit? Hm? Kimegyünk a tóhoz, ott senki se lát meg.

– És, ha véletlenül megsebesítelek? – kérdeztem szomorkásan.

Lett volna kedvem gyakorolni. Nagyon is. De nem azon az áron, hogy sérülést okozok Danielnek a béna varázstudományommal.

– Engem? – nevetett fel jó hangosan. – Ahhoz még kiscsikó vagy, cicám.

– Hm… – húztam el az orromat. – Azért ez gáz.

– Indulás! – ragadott kézen, nyilván azért, hogy gátat szabjon önmagam fikázásának, ami rövidesen bekövetkezett volna.

– Most terelni próbálod a gondolataimat a saját nyomoromról, igaz?

– Szomjan halok – mondta válaszként. – Te nem?

Így, hogy megemlítette, valóban… Egész nap egy kortyot sem ittunk, ráadásul betömtünk egy csomó nyalánkságot. Olyan volt a szám, mintha sivatagi homokot szopogattam volna.

Behuppantunk a kocsiba, Daniel pedig ráadta a gyújtást és bekapcsolta a fűtést, majd a kezembe nyomott egy kis üveget.

Hihetetlen, hogy még innivalót is hozott magával…

– Szereted a barackot, ugye? – kérdezte.

– Azon ritka gyümölcsök egyike, amit szeretek – válaszoltam szórakozottan. – Lássuk az üzit! – ráztam meg az üveget, benne a baracklével, majd lerántottam a kupakot a helyéről. – „Várj türelemmel!” – olvastam fel az üzenetet. – Hát, oké – rántottam egyet a vállamon. – Mit ír a tied? – kíváncsiskodtam.

– „Mondd el neki!” – érkezett a válasz azon minutumban.

– Hát, akkor mondd el neki! – nevettem fel.

– Várjon türelemmel! – ejtette túl furcsa hangnemben a mondatot.

Felnéztem rá, mert nem értettem, hogy mi ez a különös, váratlan hanghordozás. Olyan mélyen nézett bele a szemeimbe, hogy szerintem még a fülem hegye is pirosba váltott. Komolyan attól tartottam, hogy a zavartól egy lédús, piros paradicsommá transzformálódik a fejem. Meg sem bírtam nyikkanni, csak leblokkolva meredtem azokba a gyönyörű, éjsötét szemekbe.

Ez most egy burkolt szerelmi vallomás volt?

– Amúgy – váltott témát hirtelen – tényleg nem szereted a gyümölcsöket?

– Nem igazán – vontam vállat. – Jobban belegondolva, megtippelni sem tudnám, mikor ettem utoljára gyümölcsöt.

– De fura – pislogott rám meglepetten. – Ilyet még senkitől sem hallottam.

– Van olyan, amit megeszek – helyesbítettem, mielőtt bolondnak titulált volna. – Például, a banánt – kezdtem, miközben pörgettem az agyamban, hogy milyen gyümölcsöt vagyok hajlandó elfogyasztani. Nem volt valami sok. – Azt a nagy-szemű szőlőt, amiben nincs mag – folytattam. – Ha nagyon olyanom van, akkor jöhet az ananász, de csak konzervben és esetenként még a narancs is, habár, azt inkább csak facsarva szeretem. És persze, a barack – lebegtettem meg a kezemben a kis üveget. – Igazából, azt tényleg szeretem, de azt a lédús fajtáját. Viszont, csak úgy eszem meg, ha kis darabokra fel van vágva. Harapni nem szeretem, mert folyik és ragacsos.

Hangosan kimondva a heppemet a világba, tényleg elég furán hangzott.

– A barack jó választás – mosolyodott el. – Az a legfinomabb gyümölcs, amit valaha ízleltem. Igazán csak azt szeretem.

– Igen, erre rájöhettem volna – lögyböltem meg előtte az italomat.

– Majd rájössz – mondta olyan hangnemben, amit nagyon nem tudtam hova tenni. Olyan volt, mintha két értelmet is társított volna a mondathoz. Vagy, legalábbis, valami mást, mint amiről eredetileg beszélgettünk. – Na és milyen kapcsolatot ápolsz a zöldségekkel? – kérdezte váratlanul.

– Uh, fúj! – borzongtam meg. – A görög salátát megeszem, olívabogyó nélkül. Semmi mást nem. Vagyis – gondoltam végig a dolgot – bentlakásos suliba jártam. Ott mindig zöldségekkel tömtek minket, és meg is kellett ennünk, ha tetszett, ha nem. De nem szeretem őket – ráztam meg a fejemet. – Talán azért nem, mert megundorodtam, vagy azért, mert olyan seízűek. Fene tudja! – tűnődtem.

– A pikánsan fűszeres típus vagy, ha jól sejtem – nevette el magát.

– Így van – bólogattam hevesen. – És imádom a husikát. A jó, finom, zsíros malackát – mondtam teljes átéléssel. – Imádom a csípős kajákat is. Nyami! Meg minden olyat, ami nagyon nem egészséges és rohadtul hizlaló.

– Szóval, a chips és a csoki még mindig játékban vannak?

Ó, szóval emlékszik, hogy egy kismalac voltam. (Vagyok).

– És a vattacukor is – szaladt ki a számon, miközben azokon a kívánatos, dús ajkakon legeltettem a szemeimet.

Képtelen voltam megálljt parancsolni önmagamnak. Odahajoltam hozzá és engedtem az ízlelőbimbóimnak, hogy megbolonduljanak attól a finom, vattacukor-íztől, ami Daniel csókjaiból áradt.

Fogalmam sincs, hogy csinálta, de ő volt az első férfi, aki úgy tudott csókolni, hogy az egyszerre volt iszonyatosan gyöngéd, mégis, már-már elviselhetetlenül szenvedélyes. Annyira elviselhetetlenül, hogy ha nem lettünk volna nyilvános helyen, egészen biztosan rávetettem volna magamat.

Hát, megtette helyettem ő. Váratlanul megragadta a derekamat, és belerántott az ölébe. Isteni szerencse volt, hogy az üvegem már kiürült, mert olyan hirtelen pottyant ki a kezemből, hogy eltűnjön az ülés alatt, hogy szinte észre sem vettem.

A kormány a hátamba vágott, és tuti biztos voltam benne, hogy összerugdostam a karosszériát, de nem érdekelt. Daniel olyan szorosan ölelt, hogy azon nyomban elszállt a józan eszem. A külvilág megszűnt létezni; csak bámultam bele azokba a gyönyörű szemekbe, amiktől másodpercről másodpercre egyre elmélyültebb szerelembe estem.

Szerintem nem gondolta át teljesen ezt a dolgot. Legalábbis, egészen biztosan nem számolt azzal, hogy Catherine Elwood elég könnyedén esik kísértésbe. Főleg, ha megszámlálhatatlannak tűnő percekig csókolgatja az ajkaimat, miközben meg-megenged magának egy-egy kósza mozdulatot a szexi testével, ami erősen hajaz arra, mint amikor két ember szerelmesen fonódik össze.

És valóban… Úgy sóhajtoztunk, mintha szeretkeztünk volna. Ettől pedig az én agyam totál takarékra kapcsolt. Elkaptam az oldalamon állomásozó kezét, és becsúsztattam azt a felsőm alá, hogy – miért is ne – letaperoltassam vele a melleimet, miközben olyan hevesen csókoltam az ajkait, mintha ő jelentette volna számomra a világot. Éltem a gyanúperrel, hogy immár ő is jelenti.

– Cica! – mosolygott bele a csókomba. – Lassabban, szer…

Annyira hirtelen harapta el a mondatot, hogy kellett egy kis átfutási idő, mire egyáltalán feldolgoztam, hogy megszólalt.

Olyan szemekkel bámult rám, mintha egy kísértetet ölelgetett volna, én pedig minden bizonnyal olyan döbbent fejet vághattam, hogy jobbnak látta, ha visszaigazít az anyósülésre.

– Mit akartál mondani? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés. 

Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a gyönyörű, fekete szemekkel, olyan képpel, hogy megtippelni sem tudtam, mi megy végbe a fejében. Végül megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját.

– Késő van – piszmogta az orra alatt, és azzal a lendülettel ki is tolatott a parkolóból, de olyan hévvel, hogy komolyan meglepődtem rajta.

Egész úton nyugdíjas tempóban vezetett, így pedig meg sem gondoltam volna, hogy képes odacsapni a lovacskáknak. Hát, úgy tűnt, van az a zavar, hogy megtegye.

Olyan kukán ültünk egymás mellett a hazavezető úton, mintha valaki kivágta volna a nyelvünket. Szerintem mindkettőnknek ugyanaz a gondolat pörgött az agyában: „Most mi van”?

Nem bírtam tovább a fennálló csendet. Belöktem az első témát, ami eszembe jutott: boszorkányság. Megállás nélkül faggattam arról, hogy milyen érzés varázsolni, hogy miket tudunk megcsinálni, hogy milyen szabályok vonatkoznak ránk. Kifaggattam az angyalokkal való kapcsolatunkról is. Daniel egy kicsit máshogy vázolta fel a dolgokat, mint David. Az ő elmondása alapján szövetségben állunk ugyan, a viszonyunk azonban csöppet sem feszültségmentes. Hát, egy ilyen tippem nekem is volt.

– … Amúgy is, simán kiütnék egy angyalt – közölte büszkén. – Az csak az igazi adrenalin. Elég kemények tudnak lenni.

Na, igen! Volt szerencsém látni…

– Adrenalin-függő vagy?

– Azt azért nem mondanám – rázta meg a fejét. – De néha jólesik egy löket.

– Hát, ha gondolod – kotortam bele a táskámba – adhatok egy kis löketet – lebegtettem meg előtte egy műanyaghengert. – Feltéve, ha bírod a szurit.

– Epipen? – vonta fel a szemöldökét.

– Ismered? – kérdeztem vissza meglepődve.

– A húgom durván allergiás a darázscsípésre. Ne tudd meg, hányszor kellett belevágnom a combjába – mosolyodott el az orra alatt. Volt egy olyan tippem, hogy ez a bizonyos „belevágás” néha hevesebbre sikerült a szükségesnél.

– Szegény! – mondtam őszinte együttérzéssel. – Tudod, iszonyatosan fáj. Én például be sem tudnám adni magamnak.

Bizony! Inkább meghalnék.

– Ugyan már! – mosolyodott el. – Csak egy gyors mozdulat, és pakk!

– Gyanítom, nem volt még szerencséd hozzá – húztam el az orromat.

– Ami azt illeti, nem – villantott fel egy zsivány mosolyt. – Mire vagy allergiás?

– Együtt érzek Lindával. A darazsakra.

– Honnan tudod, hogy Lindának hívják? – kérdezte meglepődve. – Azt hittem, nem emlékszel. Vagy említettem már? – morfondírozott magának.

– Öhm… hallottam.

Azt hittem, kiszédülök mellőle. Nem tudtam, hogyan vágjam be neki, hogy kémkedtem utána, ezért inkább tereltem. Hazudni nem akartam, és, végül is, nem is tettem.

Nem úgy tűnt, mintha különösebben fennakadt volna a dolgon, hála az égnek.

– Azért, mennyire fura, hogy félig angyalok vagyunk, mégis megmaradtak ilyen emberi gyengeségeink, nem? – mondta inkább.

– Az angyalok nem lehetnek allergiásak?

– Az angyalok képtelenek megbetegedni – morogta utálattal. – Ők túlontúl tökéletesek – ejtette flegmán a szót – efféle emberi gyengeséghez – mondta gúnyosan.

Az orrom alatt elmosolyodtam. Tökéletesen beletrafált, hogy milyenek is a kedves, szőke barátaink. Mondjuk, dehogy trafált bele. Egyértelműen jobban ismerte őket, mint én, noha én voltam az, aki hónapokig együtt élt egy díszpéldánnyal.

– Nem csipázod őket, igaz? Mármint, nagyon-nagyon nem.

– Alapjáraton nem pocsékolom arra az energiámat, hogy utálkozzak, de őket rühellem. És az érzés az utóbbi időben csak elmélyült – nézett rám jelentőségteljesen.

– Hát még nálam…

Keserédesen elhúzta a száját.

– Egy pillanat!

Kicsapta az indexet, és begördült egy szupermarket parkolójába.

– Értenem kellene, mi történik?

– Jövök mindjárt – ugrott ki mellőlem. – Ne tűnj el! – emelte meg játékosan a mutatóujját.

Még ilyet…

Tényleg „mindjárt jött”. Alighogy eltűnt a szemem elől, már vissza is tért hozzám.

– Tessék! – nyomott a kezembe egy nejlonszatyrot.

– Nutella? – kérdeztem meglepődve, miközben belekotortam a szatyorba.

– A vágott virágot utálod – vont vállat lazán. – Ezért olyat kapsz, amit viszont szeretsz.

– Honnan a… – tátottam el a számat. – Áh! – legyintettem. – Ne is válaszolj!

Kezdtem elfogadni, hogy olyan dolgokra emlékszik velem kapcsolatban, amiket szerintem még anyu sem tudna kisujjból kirázni. Mint például, hogy a Nutella a kedvenc nyalánkságom. A legeslegkedvencebb.

Annyira természetes volt a közelében lenni, hogy észre sem vettem, hogy elrohant az idő és hazaértünk. A Nissan szinte észrevétlenül gördült be a kis kertkapu elé, ami a nagyi házát elválasztotta a külvilágtól. Hihetetlen, hogy Daniel fel mert kapaszkodni azon a göröngyös, meredek úton. Apám mindig odalent parkolt az ösvény tövében. Habár, ő eléggé béna sofőr volt, ami azt illeti. Adta az ég, hogy nem rá ütöttem!

– Mikor látlak legközelebb? – kérdezte, miközben odahúzott magához, a kertkapu előtt toporogva.

– Amikor szeretnél. Nem igazán van dolgom – motyogtam az orrom alatt, a vállamon fityegő táskámat piszkálgatva, amiben ott lapult a tőle kapott nyalánkságom.

Kifejezetten ciki volt, hogy egy semmirekellő vagyok, aki a nap bármelyik percében gond nélkül elérhető, de egy kicsit azért mégis örültem neki, hogy így van. Legalább akármikor találkozhattam vele.

– Kapok egy csókot? – simított végig az arcomon.

– Annyit kapsz, ahányat csak szeretnél.

– Akkor sosem léped át ezt a kaput – mondta alig hallhatóan, majd egy határozott mozdulattal megragadta az arcomat és megcsókolt.

Úgy tapadtam rá az ajkaira, mintha évezredeken át szomjaztam volna a csókjait, közben pedig azon járt az eszem, hogy hogy a fenébe lehetnek valakinek ilyen kívánatosan édes ajkai. Ez már-már a női nem elleni véteknek számított, tekintve, hogy csak kettő volt neki, és azok immár az én tulajdonomat képezték. Legalábbis, sanszos volt, hogy így van. Vagy így lesz, ha végre kimondjuk, hogy hivatalosan is együtt vagyunk.

– Holnap elugrok érted, ha neked is jó – mondta, mikor elválasztotta az ajkait az enyémektől. Nem volt jó érzés.

– Mikor? – kérdeztem hevesebben, mint terveztem. Még el sem búcsúzott tőlem, de máris hiányzott.

– Délután? Kora este? Hogy szeretnéd?

Reggel!

– Hogy öltözzek? – kérdeztem válasz helyett, mert nem akartam hazudni, de azt biztos nem toltam volna a képébe, hogy ébredés után egyből látni szeretném. 

– Ne törd magad, cica! A legócskább, legkényelmesebb cuccodba.

– Az igen! – nevettem fel. – Oké.

Még ilyet!

– Álmodj szépeket! – csókolta bele a szavakat a nyakamba.

Mégis minek álmodnék, ha a valóság sokkal szebb?

– Te is! – mondtam, csak, hogy mondjak valamit.

Nem bírtam magammal. Muszáj volt megragadnom a tarkóját, és még egyszer megcsókolnom. Képtelen lettem volna úgy elaludni, hogy tudom: pár kilométer választ csak el minket egymástól, mégis sóvárognom kell a búcsúcsókja után.

Úgy andalogtam be a házba, mint valami gyagyás kis csitri. És persze – miért is ne – egyből szembetaláltam magamat a nagyival. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, hogy ne faggasson ki.

– Azt hittem, Daniel már elrabolt – csóválta meg mosolyogva a fejét.

– Csak a szívemet, nagyi – tártam szét a karjaimat mosolyogva.

– Haj-jaj, Catherine! Ésszel, kislányom!

– Nem megy – huppantam le a kis kanapéra, és lehajítottam magam mellé a táskámat. – Nagyi? – szólaltam meg újra, egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Hm?

– Szerinted van olyan, hogy „igazi”?

– Úgy látom, gyorsan fellobbant az a régi tűz – mondta válasz helyett, az arcomat fürkészve szürkés szembogarával. 

– Szerintem soha nem is aludt ki teljesen – pattantam fel a díszpárnák közül. – Megyek tusolni.

Gyorsan elhúztam mellette, mielőtt az óvatosságra intésével letörte volna a lelkesedésemet. Szinte már vártam, hogy mikor vágja be újra, hogy „ésszel”, vagy valami hasonlót.

– Szeretted őt – szólt utánam váratlanul.

– Helytelen igeidő – fordultam hátra a vállam felett. Szerintem ez volt az a pillanat, amikor előttem is realizálódott, hogy mit érzek Daniel iránt. 

– Vigyázz a szívedre, kicsim! Nehogy a végén kisüljön, hogy csak egy gyors entyem-pentyemre kellesz! 

Na, tessék!

– Ne aggódj a szívem miatt, nagyi! Daniel vigyáz rá. Nála van a legjobb helyen – vetettem oda lazán. – Meg ne edd a Nutellámat! Danieltől kaptam – közöltem megrészegülve, majd bebattyogtam a fürdőszobába, hogy aztán egy hatalmas vigyorral a képemen bevetődjek az ágyamba, és arról álmodozzak, hogy milyen lesz majd, mikor Daniel mellett hajtom nyugovóra a fejemet.

Eljátszottam a gondolattal, hogy kipróbálom, nem-e működik esetleg a medálom, hogy újra láthassam őt, de aztán elvetettem az ötletet. Túlzottan tiszteltem ahhoz, hogy pofátlanul kémkedjek utána, akármennyire is fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit csinálhat éppen. Inkább gyorsan álomba kényszerítettem magamat, mielőtt elgyengültem volna. Úgyis elgyengültem volna…