Így öltem meg Rory szüleit. Azt hiszem, én egy igazán gonosz író vagyok :( (Álomkép)

…

– Apuci! – vetődtem bele apukám karjába, hogy összesírjam a mellkasát.

– Mi történt, kölyök? – simogatta a hátamat olyan védelmezően, ahogyan csak egy édesapa képes rá.

– Nagyon összevesztünk, és kizárt – zokogtam, a kabátját markolászva.

– Ülj be anyához! – puszilta meg a fejem búbját. – Megyek, beszélek a szüleivel.

– Jim! – szólt ki anyu a kocsiból. – Megbeszéltük, hogy nem szólunk bele a gyerekek dolgába!

– Kizárta a lányunkat az éjszaka közepén, ezen a lepukkant környéken! – csattant fel apu. – Aurora halálra is fagyhatott volna!

– De nem így lett. Befelé! Mindketten! – parancsolt ránk anyu.

– A hadvezér kiadta a parancsot – mondta apu mosolygós hangon.

Mindig mosolygott, ha anyuról kellett beszélnie. Sőt, már akkor is, ha csak meg kellett említenie, vagy egyáltalán arra gondolt, hogy az anyukám létezik, és az övé. Az utóbbi időben pedig főleg sokat mosolygott. Elég volt csak ránéznie anyura, és a füléig szaladt a szája széle. Nem értettem, miért, de nyugtáztam magamban, hogy a kapcsolatuk most éli a második virágkorát. Elvégre, nemsokára lesz egy felnőtt lányuk, aki egyetemre megy, ők pedig majd naphosszat huncutkodhatnak anélkül, hogy sorozatosan rájuk nyitnám az ajtót.

– Gyere, kölyök! – paskolta meg a hátsómat apu. – Azért majd holnap kiütöm azt a kis gyökeret – súgta bele a fülembe.

– Hallottam! – kotyogott közbe anyu.

A szüleim jelenléte képes volt lecsillapítani annyira, hogy felhagyjak a sírással, és bekászálódjak a hátsó ülésre. Ők valahogy mindig, minden helyzetben képesek voltak megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha mellettem vannak, nem érhet semmiféle baj. Csak rájuk számíthattam, de ők mellettem voltak mindig, feltétel nélkül. Kérdezősködések, vádaskodások és okoskodások, „én megmondtam”-ok nélkül. Szerintem a barátaim közül én voltam az egyetlen ember, aki a szüleit nevezte meg a legfőbb bizalmasainak és a legjobb barátainak. A barátaim nem értették, hogyan mondhatok ilyet, én pedig nem értettem, ők hogyan képesek bárkiben is jobban bízni, bárkire is jobban számítani, a szüleik helyett.

– Kösd be magad! – szólt hátra anyu a válla felett.

– Nincs kedvem – dünnyögtem.

– Jó, akkor ne kösd be – hagyta rám. – De ha megbüntetnek, tudod, hogy neked kell kifizetned!

– Mehetsz törölni a kicsi Iwan seggét – mondta apu, miközben beindította a motort, és kigördült Kyle-ék háza elől, ahol fél órán át toporogtam, a könnyeimet hullatva.

– Jaaaj! – visítottam bele a tenyerembe boldogan. – Imádom kicsi Iwant! – lelkendeztem. – Azokat a húsos, harapnivaló combocskáit. Meg a kis, pufók, gödröcskés pofiját, amibe olyan jó belecsípni – szellemültem át teljesen.

– Egy-két év, és a kölyök szülni fog, Sarah – csóválta meg a fejét apu. A hangjából kihallottam, hogy mosolyog.

– Tisztában vagyok vele – mondta anyu. – Te hogy gondolod ezt, kisasszony? – fordult hátra hozzám. – Azért a diplomaosztódat csak megvárod, igaz?

– Nem fogja – kotyogott közbe apu.

– Jaj, maradj már! – csapott apu vállára anyu. – Szeded a gyógyszert rendesen, ugye?

– Persze, hogy szedem! – nyugtattam meg.

– Helyes! – bólogatott anyu hevesen. – Rendbe vagy alul? Holnap reggel úgy készülj, hogy megyünk a nőgyógyászatra!

– Mégis minek? – nyivákoltam.

– Mert ha Kyle valóban félrekacsintgat, akkor veszélyben van az egészséged.

– Ó, anyu! – húztam el az orromat.

– Nincs apelláta! – emelte a képembe a mutatóujját. – Ebben nincs! Egy apró kis fertőzés gallyra vághatja az egész életedet, és talán sosem lehetsz édesanya.

– Anyának igaza van – helyeselt apu. – Holnap reggel elmentek Dr. Moore-hoz.

– Jó! – fontam össze morcosan a karjaimat a mellkasomon. – De akkor bejössz velem! – intéztem anyuhoz a szavaimat.

– Persze, hogy bemegy veled – mondta apu. – Anyának úgyis muszáj lesz elmenni a napokban. Legalább beviszed magaddal a kölyköt, hadd örüljön – fordult oda anyuhoz, hogy rámosolyogjon.

– Idő van, Jim?

– Szerintem igen – válaszolta apu.

Úgy vigyorogtak egymásra, mintha megnyerték volna a lottót, csak eddig nem kötötték volna az orromra, hogy multimilliomosok lettünk, most pedig készen állnának rá, hogy közöljék velem is az örömhírt.

– Kölyök! – nyúlt a kezem után anyu, hogy összefonja az ujjait az enyémekkel.

Nem értettem, mi van vele. Nagyon furcsa volt a tekintete. Csak akkor láttam ilyen különösen csillanni a szemeit, ha elcsíptem, hogy rólam beszél valakinek. És apu is tök fura volt. Olyan rejtélyesen titokzatos. Nagyon nem vallott rájuk ez a fajta viselkedés.

– Mi van veletek? – járattam a szemeimet a szüleim között, hol apu sötétségbe vesző profilján, hol anyu csillogó szemein állomásozva egy-egy pillanat erejéig.

– Aurora! – sandított hátra apu a válla felett, majd vissza is tapasztotta a szemeit az útra. – Anya és én szeretnénk neked elmondani valamit. Vagyis, anya szeretné – simított végig anyu karján. Azon, amelyik még mindig hátra nyúlva pihent, hogy egymás ujjait szorongathassuk.

– Én? – kérdezte anyu meglepetten.

– Hát persze, hogy te – bólintott apu.

– Végül is, jogos – ingatta meg a fejét anyu szórakozottan. – Kicsim! Ugye tudod, hogy apával nagyon szeretünk téged? – kezdte.

– Persze, hogy tudom – vágtam rá egyből. – Én is szeretlek titeket.

– És azt is tudod, ugye, hogy a szeretet nem lesz attól kevesebb, ha több ember is kap belőle?

– Tudom, anya – szorítottam meg a kezét.

– Huh! – fújt egy nagyot anyu, hogy aztán felköltözzön egy még sokkal nagyobb mosoly az arcára. – Kölyök…

Csatt! Valami hatalmas erővel vágódott neki az autónknak. Akármi is volt az, akkorát lökött a Mazdán, hogy anyukám ujjai szabályosan kiszakadtak az enyémek közül. Összegabalyodott a tér és az idő, képtelen voltam betájolni, hogy hol vagyok, és mi történik velem. Csak azt éreztem, hogy hánykolódok, hallottam a hangomat, ahogy visítok, és hallottam a szüleim riadt sikoltását is, aztán megszűnt létezni a világ. 

Új regény, 3. fejezet. :)

Három

Az elkövetkezendő napokban le sem szakadtam Caden-ről. Valamiért úgy éreztem, hogy kialakulófélben van kettőnk között egy olyan különleges kapocs, amit még sosem tapasztaltam. Nem olyan volt, mint ami a szüleimhez fűzött, elválaszthatatlanul. Az amolyan szent egység volt, mi voltunk maga a Szentháromság. De nem is olyan, mint ami Kyle-al kötött össze. Kyle és köztem amolyan gyermekszerelem volt. Vad, őrült és bohókás. Csapongó és tomboló, hatalmas hegyekkel és mély szakadékokkal tarkítva. Caden és köztem viszont valami egészen más kezdett kialakulni. Olyan volt, mintha egy rugóra járna az agyunk. Persze, nem volt így, de valami miatt mégis így éreztem. Talán a hasonló sors, a hasonló érdeklődési kör, na meg egyértelműen a vérségi kapcsolat megnyilatkozása lehetett a dolog. Nem tudtam, de olyan közel éreztem őt magamhoz, hogy ha sorrendbe kellett volna állítanom az életemben lévő embereket, Caden maga alá gyűrte volna Kyle-t, és minden barátomat.

– Tessék parancsolni! – vágtattam ki Caden szobájából a porszívóval a hónom alatt.

– Vége már? – nyüszített, a füleire tapasztott kezekkel, a folyosón toporogva.  

– Ó, Caden! – csóváltam meg a fejemet lesajnálóan. – Ne idegesíts már!

– Annyira utálom! – nyivákolt tovább.

– Fejezd be! – húztam rá a fenekére. – Nem lennél már gyermek!

– De! – rázta a fejét hevesen, és még volt képe lebiggyeszteni az alsó ajkát, hogy valóban úgy hasson, mint egy taknyos óvodás. – Megversz, rám szólsz, nevelsz, és még gondozol is. Ergo, gyerek vagyok.

– Ilyen alapon kutya is lehetnél – vontam meg a vállamat.

– Olyan kedves vagy, Rory, hogy kedvem lenne körbecsókolgatni a rózsás arcocskádat – morgolódott úgy, mint egy durcás kisgyerek.

Néha már-már tényleg kezdtem úgy érezni, hogy az anyja vagyok. Szerintem azon sem lepődtem volna meg, ha egyik reggel arra kelek, hogy rákéredzkedett a mellemre, és én hülye még hagyom is neki, hogy bőszen szopizza a semmit, miközben elenged egy-egy gügyögést, én pedig cukin simogatom a kis kobakját. Mondjuk, amilyen durván rápörögtem a róla való gondoskodásra, az sem volt kizárt, hogy előbb-utóbb megindul a tejem, aztán tényleg szoptathatom száz éves koráig.

– Inkább csókolgasd a seggem! – kacsintottam rá, miközben arrébb trappoltam a porszívóval, hogy biztos, ami biztos, a fürdőszobában is kiporszívózzam a kallódó haj- és szőrszálakat.

– Nagyot néznél, ha megtenném! – szólt utánam.

Nem válaszoltam. Inkább bedugtam a porszívót a konnektorba, hogy hangosan bődüljön fel a motor. A vállam felett egy pillanatra hátra néztem. Caden olyan világfájdalmas képpel iszkolt be a szobába, és vágta be maga mögött az ajtót, hogy nem tudtam nem nevetni.

Egyre többet nevettetett meg. Olyan észrevétlenül és könnyedén csinálta, hogy szerintem még neki sem tűnt fel, nekem pedig végképp nem. Olyan volt, mintha akaratlanul pumpálta volna belém az élni akarást. Mintha adott volna az életerejéből nekem, aminek hatására az övé nem csökkent, sokkal inkább hatványozódott. Olyan ötletekkel állt elő napról napra, sőt, volt, hogy óráról órára, hogy azt hittem, felmászok a falra, mint egy pók, hogy egy ilyen bravúros mutatvánnyal tisztelegjek a kreativitása előtt, amit szerintem én hoztam ki belőle. Legalábbis, ő ezt állította, én pedig hittem neki.

– Rory! – csapta össze a kezeit mellettem.

Úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemben lévő, félig elmosott tányért, ami hangosan csattant a mosogató alján. Caden szerencséje, hogy nem tört ripityára, mert biztosan a fejébe húztam volna a kezem ügyébe kerülő első fazekat, hogy egy merőkanállal megcsapkodjam, hogy egész nap kongjon tőle a feje.

– Eszednél vagy? – vágtam a képébe a mosogatóhabot. Vicces pamacs-orra lett tőle.

– Te lány vagy – seperte le az orráról a habot.

– Ideje volt észrevenned – töröltem meg a kezeimet egy konyharuhával, hogy csípőre vághassam őket. – Úgy tűnik, nagyon jól megy nekem ez a ruhában mutatkozás. Szerintem estére ledobom.

– Ha jólesik, virágszálam, csak tedd! – vonta meg a vállát. – Na, szóval! Rajzolsz nekem olyan pasikat, amit a lányok szeretnek?

– Jaj, Caden! – húztam el az orromat lesajnálóan. – Ha pasikra akarsz recskázni, arra ott a net.

– Csak egyszer! – ragadta meg a kezeimet. – Csak egyszer hallgatnál végig anélkül, hogy belém tiporsz.

Felnevettem.

– Minek az neked?

– Ügyködök egy projekten. Reklám.

– Mit kellene eladni?

– Ne nevess ki! – mondta pironkodva.

– Miért nevetnélek? Nem te vagy a megrendelő.

– Női játékszereket – piszmogta az orra alatt.

– Mi van?

– Hát, tudod… – mondta lesütött szemekkel.

– Szexuális segédeszközöket? – kérdeztem lazán.

Nem is értettem, mit irul-pirul. Mindenki használ olyanokat.

– Ja…

– És hogy jössz te a képbe?

– A pasas, aki az egész hóbelevancot üzemelteti, azt találta ki, hogy mindegyik „játékszerükhöz” – fintorgott, miközben macskakörmözte a szót – készíttetnek egy „hogyan használd” animációt. Értelemszerűen túl költséges lett volna pornószínészekkel csináltatni a dolgot.

– Ez tök jó ötlet! – bólintottam elismerően. – Néha komoly fejtörést okoz az embernek, hogy rájöjjön, hogyan is működnek ezek a kis masinák.

– Nekem is az lesz, mire összerakom a dolgot – morgolódott magának.  

– Segítsek? – ajánlkoztam.

– Hm, nem kell – vonta meg a vállát. – Ne szenvedj velem! Csak rajzolj nekem jó pasikat! Valahogy nem tudok „szexi fickókat” kreálni. Az agyamat blokkolja valami, ha a „szexi” és a „fickó” szó egymásmellé kerül.

– Egy-kettőre összedobom. Hány fickó kell?

– Három-négy elég lesz. Nem erőltetem meg magamat. Annyira azért nem fizet jól.

– Gyanítom, több rasszból szedegessem össze.

– Hm… – tűnődött el. – Nem is mondasz butaságot. Csináld, ahogy akarod! Művészi szabadság – csapta össze a kezeit vigyorogva.

– Lehetek az egyik csaj?

– Tessék?

– Az egyik csaj az animációban.

– Az arcod?

– Mindenem.

– Ki van csukva! – rázta meg a fejét. – Nem játszunk Jack és Rose-t!

– Menj már, Caden! – húztam el az orromat. – Ilyen perverz még én sem vagyok!

– Miért? – nyögött fel. – Valamennyire az vagy?

– Szóval, megcsinálsz? – kérdeztem ahelyett, hogy válaszoltam volna neki.

– Megcsinállak, Rory – kacagott fel.

– Caden! – förmedtem rá játékosan.

– Jó – kacagott tovább. – Rajzold le magad!  

– És persze téged is.

– Hát engem biztos, hogy nem! – nézett rám olyan szemekkel, mintha hozzáláttam volna felboncolni önmagamat.

– De-de! – vihogtam. – Bokszerben. A fütyköst majd megcsinálod magadnak. De a seggedet lerajzolom!

– Dilis vagy! – csóválta meg a fejét.

– Művészi szabadság – tártam szét a karjaimat, majd hozzáláttam, hogy befejezzem a mosogatást.

Kivételesen nem fordítottam túl nagy figyelmet a tányérokra. Épphogy csak összecsaptam a mosogatást, rohantam is fel a szobámba, előkaptam a rajzcuccaimat, maximumra vettem a rockot, amit általában rajzolás közben (és csak akkor) hallgattam, és kreáltam Cadennek szexi fickókat. Poénból csináltam egy kispöcsűt is. Végül is, biztos van olyan, akinek az a zsánere.

Még csak nem is volt furcsa három hónap után újra ceruzát ragadni a kezembe. Olyan volt, mintha csak aludtam volna egyet, hogy újra visszatérjek egy megkezdett munkámhoz.

Nem vettem félvállról a feladatot. Aprólékosan kidolgoztam a fickók minden testrészét, elölről, hátulról, sőt, még oldalról is megrajzoltam őket. Cadennek egy rossz szava sem lehetett. Úgy éreztem, profi munkát végeztem.

– Parancsolj! – pottyantottam le elé a vázlatfüzetemet. – Megfelel?

A kezébe vette a füzetet, és hosszan szemlélte az aprólékosan kidolgozott karaktereket.

– Wow! Rory! – nézett fel rám elképedve. – Te rohadt tehetséges vagy. Miért nem fejezed be a sulit, és tanulsz tovább a képzőművészetin?

– Mert az három hónappal korábbi Rory álma volt – mondtam szomorkásan, miközben lehuppantam mellé.

– És mit szeretne a mostani Rory? – cirógatta meg az arcomat.

– Családot – válaszoltam keserűen. – Zsibongó házat, esti kártya partikat, közös vacsit, összeülős tévézést. Ilyesmiket.

– Majd lesz – paskolta meg a kézfejemet. – Sok-sok-sok gyerkőcöd lesz, akikről éppen olyan ügyesen fogsz gondoskodni, mint rólam – öltött rám nyelvet. – Addig meg pózolhatok neked kisgatyában, hogy totálisan zavarban érezzem magamat – fordult oda hozzám, hogy rám villantson egy kedves mosolyt.

Fogalmam sincs, mi jött hozzám, de ebben a pillanatban legszívesebben megcsókoltam volna. Olyan közel jártam hozzá, hogy odahajoljak a szívformára hajazó ajkaihoz, hogy ha nem állt volna fel mellőlem, Isten bizony megteszem.

Elszörnyedve rántottam vissza magamat a valóságba, és gyorsan a kezembe kaptam a vázlatfüzetemet, csak, hogy addig se azon járjon az eszem, hogy elment az eszem.

– Oké! – dobta le magáról a pólót Caden. – Csak, hogy tudjál róla, ez baromi ciki. Sosem álltam még modellt senkinek.

– Nekem sem álltak még modellt, úgyhogy egálban vagyunk – küldtem felé egy apró mosolyt, csak, hogy ne érezze magát annyira kellemetlenül. – És nyugodj meg, nem foglak méregetni. Totálisan szakmai szemmel nézek rád.

– Egy profitól ez el is várható – küldött felém egy kacsintást, majd az ajkába harapott, és ledobta magáról a nadrágját.

Nem voltam profi. Legalábbis, nagyon úgy állt a dolog. Úgy legeltettem a testén a szemeimet, mintha életemben először nyílt volna lehetőségem megszemlélni egy jó pasit. Pedig Kyle kifejezetten szemrevaló férfi volt. Magas, szálkás, feszes fenékkel és kívánatos felsőtesttel, de Caden látványa nem az, hogy felülírta, egyenesen elfeledtette velem, hogy Kyle – vagy bármelyik másik férfi – egyáltalán létezik.

Minden egyes megrajzolt vonal, minden egyes satírozás olyan volt, mint valamiféle beteges maszturbáció. Lélekben tényleg azt tettem. Újra és újra kitörtem a rajzceruzám hegyét, olyannyira belefeledkeztem a szemet gyönyörködtető látványba. Belefeledkeztem a csípője ívébe, a kidudorodó izmai látványába. Még a bokája is szexi volt. Na, és a lábfeje… Selymesnek és ápoltnak tűnt, amire legszívesebben rátapickoltam volna.

Anyu mindig azt mondta, hogy először a lábait nézzem meg egy pasinak. Gondosan vegyem szemügyre a cipőjét, és ha van rá lehetőségem, nézzem meg magamnak mezítláb is. Mert az emberek hajlamosak csak a látszatra adni, a lábak pedig valahogy háttérbe szorulnak, mivel nincsenek szem előtt, így tökéletesen alkalmasak arra, hogy felmérjük belőle az illető igényszintjét. Ha hosszúra hagyott, kampós, beszakadozott körmei, vagy gondozatlan, berepedezett sarkai vannak valakinek, az azt jelenti, hogy valójában egy igénytelen fráter, és csak megjátssza magát olyankor, amikor mások látják, a négy fal között viszont lehet, hogy három napig meg sem mossa a hátsófelét, hanem bőszen bűzölög, miközben a mosatlan pöcsét vakargatja, chips zabálás közben. Amit persze belemorzsál az ágyba, aztán még bele is hempereg. Fúj, undorító.

Caden határozottan igényesnek tűnt. Nagyon is annak tűnt. Igényes volt magára, és a környezetére is. Nem igazán kellett utána takarítanom. Sosem csinált mocskot a házban, és még a szennyest is ügyesen szétválogatta. És, ami külön tetszett, sehol nem hagyott maga után szőrszálakat. Utáltam a szőrszálakat. Fúj!

Az ajkamba haraptam, és inkább úgy tettem, mintha rajzolnék, csak hogy addig se vegye észre, hogy igazából a testét elemezgetem, fel-felsandítva a vázlatfüzetem felől.

– Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Meg… megfordulnál?

– Már megint? – kérdezte szórakozottan, miközben hátat fordított nekem.

Csak nem bírtam magammal. Akármennyire küzdöttem önmagammal, képtelen voltam nem felállni az ágyról, és odatipegni hozzá.

– Nem vagyok teljesen elégedett magammal – motyogtam, miközben megérintettem a hátát és végighúztam a bőrén az ujjaimat.

Egészen biztosan nem számíthatott rá, hogy megérintem, mert amint a bőröm találkozott az övével, jól észrevehetően megremegett.

– Ez… khm… ez is a munkafolyamat része? – piszmogta.

– Tapintással olyat is érzékelek, amiket a szem nem képes látni – simítottam végig a gerincén, majd az oldala következett. – Most… öhm… most fordulj meg!

– Ó, nem! – legyintett. – Jó… jó ez így.

– De még finomítanék rajta – kerültem meg, hogy szemben lehessek vele, de azzal a lendülettel fordult is velem, hogy továbbra is a hátát mutassa nekem.

– Most keringőzünk? – kérdeztem értetlenül.  

– Azt mondtad, forduljak meg.

– Maradj így! – parancsoltam rá.

Láttam, hogy moccant a karja, de hátulról nem tudtam belőni, hogy mégis mit csinálhat. Egyértelműen a bokszerében kotorászott.

– Te a gatyádban turkálsz? – kerültem elibe.

– Vágott a bokszer – védekezett egyből. – Már alig bírtam elviselni.

– A bokszerek kényelmetlenek? – kíváncsiskodtam.

– Hú, nagyon – bólogatott hevesen.

– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.

– Ne tudd meg! – ingatta meg a fejét.

– De érdekes – tűnődtem magamnak.

– Ugye?

– Akkor olyasmi lehet, mint a melltartó. Elviselhetetlen – húztam félre az orromat. – Itthon soha nem is hordok. Látszik, hogy nincs rajtam? – düllesztettem ki a mellkasomat.

– Öhm… – pislogott rám nagy, barna szemeivel. – Asszem, én inkább megfordulok – vágott hátraarcot.

– Most szórakozol velem? – kaptam el a felkarját.

– Bepisilek – rántotta el tőlem a karját, és olyan sebesen száguldott ki a szobából, mintha transzformálódott volna egy sugárhajtású repülőgéppé.

Túl sok ideje volt távol ahhoz, hogy egyszerűen csak pisiljen. Hihetetlen volt számomra, hogy képes volt tartogatni a cifrát, pusztán pironkodásból. Elég lett volna csak annyit mondani, hogy ki kell szaladnia az illemhelyiségbe. Ebben semmi ciki sincs.

– Bocsi! – sunnyogott vissza a szobába.

Kisimultnak tűnt. Elég durván kínozhatta már a hasmars, mert olyan megkönnyebbültség áradt a tekintetéből, hogy nem tudtam nem észrevenni.

– Aj, Caden! – fújtam lesajnálóan. – Tudom, mit csináltál.

– Tudod?

Akkorát nyelt, hogy szabályosan hallottam, ahogy becsapódott a nyál a gyomrában.

– Nem értem, mit vagy ezen ennyire kiakadva. Én minden nap szoktam. Van, hogy napjában többször is – nevettem fel.

– Rory! – nyüszített fel. – Kérlek, ne! Ez… ez nekem túl extrém.

– Ó, ne legyél már ilyen prűd! A barátaimmal olyankor szoktunk telefonálni.

– Telefonálni? – kérdezte olyan elkerekedett szemekkel, hogy szerintem egyetlen milliméteren múlt, hogy nem csapódtak ki a szemei a koponyájából. – És… és nyögdécseltek egymásnak a telefonban, meg ilyesmi?

– Nyögdécselni? Te szoktál közben nyögdécselni?

– Hát… előfordul – mondta vöröslő orcákkal.

– Hú, haver! Te aztán szenvedhetsz – tátottam el a számat. – Adjak neked székletlazítót? Van itthon. Várj, hozok! – szökkentem fel az ágyról. – Legközelebb szólj, és adok! A szorulás nem játék! – dorgáltam meg. – És, ha nem múlik, elmegyünk a dokihoz! Foglalok neked időpontot Dr. Donaldnál.

– Mi? – tátogta kábán. – Mi van?

– Nekem semmi – mutattam magamra. – Neked szorulásod! – intettem felé. – De egyet se félj, megoldjuk! – paskoltam meg a karját. – Hozom a bogyót! – vágtattam ki az ajtón.

Hiába állt ellen Caden, csak addig nyüstöltem, hogy két bogyót is leerőltettem a torkán, biztos, ami biztos, majd önelégülten nyugtáztam magamban, hogy kezd helyreállni az emésztése, mert elég sűrűn látogatta az illemhelyiséget.

– Kopp-kopp! – dugtam be a fejemet a szobája ajtaján. – Hogy van a beteg?

– Jaaaj, mi van nálad? – nyöszörgött, a kezemben tartott bögrét fixírozva a szemeivel.

– Egy kis szennalevél tea – tipegtem oda hozzá.

– Könyörgöm, ne! – nyögött fel elkínzottan.

– Na, gyere, ülj fel szépen! – paskoltam meg az ágytámlát. – Ülj csak fel! Úgy-úgy! – bólogattam önelégülten. – Tessék! – nyomtam a kezébe a bögrét. – Hogy van a pocid?

– Jól! – nyüszítette.

– Jaj, megsimizzem neked? – kérdeztem együtt érzően.

– Kérlek, ne! – rázta meg a fejét kétségbeesetten. Nem igazán értettem a reakcióját, de a betegsége számlájára írtam.

– Ha fájt a pocim – kezdtem, miközben megérintettem az alhasát, hogy gyöngéden simogassam a pocakját – anyukám mindig simizte a hasamat. Ugye, milyen jó érzés? – mosolyogtam rá támogatóan.

– Ühüm…

– Nem meleg a tea? – aggodalmaskodtam. Hihetetlen, hogy nem ellenőriztem le, mielőtt a kezébe nyomtam.

– Ü-ü! – rázta meg a fejét.

– Add ide, megfújom neked! – nyúltam a bögre után a szabad kezemmel.

– Nem kell! – kapaszkodott görcsösen a bögrébe.

– Caden! – vontam össze a szemöldökömet úgy, mint egy szigorú édesanya. – Add ide a bögrét!

– Nem! – nyivákolta.

– Add hát ide! – rántottam meg a kezét.

Rossz ötlet volt. A nagy, testes bögre megbillent, és a teljes tartalma a mellkasomon landolt, eláztatva a kis, fehér toppomat, na meg engem. De, legalább megnyugodhattam. Valóban nem volt forró, inkább csak kellemesen meleg.

– Basszus! – fújtam morcosan. – De béna vagyok! Jól vagy, nem égetett meg?

– Téged nem? – cincogta halálra vált képpel.

– Kutya bajom! – legyintettem. – Csak a hátam ne fájna ennyire! Ezer éve nem görnyedtem már a vázlatfüzetem felett. Vissza kell szoknom – kulcsoltam össze az ujjaimat a hátam mögött, és jól kihúztam magamat, hogy kiroppantsam a sajgó gerincemet.

– Jaaaj! Istenem, segíts! – vonyított Caden.

– Ennyire fáj? – pakoltam vissza a kezemet a hasára, hogy tovább folytassam a simogatást. Jaj, de imádtam pesztrálni az embereket. Ezt imádtam a világon a legjobban. Szerintem jobban imádtam, mint a rajzolást. – Hol fáj? Itt? – nyomkodtam az alhasát. – Vagy itt? – csúsztattam arrébb a kezemet. – Puszilgassam meg neked? – hajoltam oda a hasához, hogy apró, pici puszikat adjak a bőrére. Ebben a pillanatban nem néztem rá férfiként, inkább egy szárnyaszegett kismadár volt a szememben, akit meg kell gyógyítani. Gondoltam, jól megpuszilgatom. A szüleim mindig ezt csinálták, ha gyötört a hasfájás. Úgy hívtuk, hogy „gyógy-puszi”.

– Ki kell mennem a mosdóba! – tört ki alólam.

Szabályosan kizuhant az ágyból. Félúton eltaknyolt a padlón, majd esetlenül talpra szökkent, és, mintha csak egy megindított tekegolyó lett volna, végigtarolta a szobát, majd eltűnt a folyosón.

– Csak ügyesen! – kiáltottam utána. – Hm – törölgettem magamat. – Ezért kár volt megfőzni – sopánkodtam félhangosan. 

Rory és az igényesség :D

Anyu mindig azt mondta, hogy először a lábait nézzem meg egy pasinak. Gondosan vegyem szemügyre a cipőjét, és ha van rá lehetőségem, nézzem meg magamnak mezítláb is. Mert az emberek hajlamosak csak a látszatra adni, a lábak pedig valahogy háttérbe szorulnak, mivel nincsenek szem előtt, így tökéletesen alkalmasak arra, hogy felmérjük belőle az illető igényszintjét. Ha hosszúra hagyott, kampós, beszakadozott körmei, vagy gondozatlan, berepedezett sarkai vannak valakinek, az azt jelenti, hogy valójában egy igénytelen fráter, és csak megjátssza magát olyankor, amikor mások látják, a négy fal között viszont lehet, hogy három napig meg sem mossa a hátsófelét, hanem bőszen bűzölög, miközben a mosatlan pöcsét vakargatja, chips zabálás közben. Amit persze belemorzsál az ágyba, aztán még bele is hempereg. Fúj, undorító. 

Egy kicsit átdolgoztam a drágát. :)

Egy

– Nem ölöm meg magam! Nem ölöm meg magam! – mantráztam magamnak a vécén ülve, miközben a nyugtatóimat tartalmazó ronda, barna üvegcsét forgattam a kezemben. – Gyerünk, Ro! Szedd össze magad, kislány! Erős vagy! Eddig is erős voltál. 

Úgy fújtattam, mint egy feldühödött bika, aki ki van kötözve a jászolhoz, és nem tudja felöklelni, vagy éppenséggel lerúgni az idegesítő fickót, aki aljas módon rángatja az orrkarikáját.

– Kyle itt van nekem – próbáltam meggyőzni önmagamat. – Kyle szeret engem. Hát, úgy-ahogy… De, legalább van. Ha senki más nem is, Kyle itt van nekem.

A szinte már-már nem is létező lelkierő darabkáimat összegyűjtöttem egy helyre, hogy képes legyek feltápászkodni a vécéülőkéről. Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült.

– Oké… – fújtattam tovább, miközben lepattintottam a nyugtatós üvegcse kupakját. – Három… kettő… egy… – számoltam vissza remegő hangon, majd egy hirtelen mozdulattal megbillentettem a kezemet, és az üvegcse egész tartalmát kiborítottam a vécécsészébe.

Amint realizálódott előttem, hogy mit tettem, kétségbeesetten térdre hullottam, a kezemmel elmerültem a vécében locsogó vízben, és zaklatottan próbáltam megmenekíteni annyi tablettát, amennyi csak tellett tőlem.

Egy jó tenyérnyi szétázott kapszulát sikerült is összegyűjtenem, és már a számhoz is emeltem a kezemet, hogy letuszkoljam az összes gyógyszert a gigámon. Aztán, ha meghalok úgyis jó, ha nem halok meg, akkor pedig tartozom a Kaszásnak egy valagon billentéssel.

Váratlanul végigfutott az agyamon a gondolat, hogy bátor, vagy éppenséggel mérhetetlenül gyáva cselekedetet próbálok-e véghezvinni. Mihez kell több bátorság? A halálhoz vagy az élethez? Az öngyilkosság vajon egy gyenge jellem gyáva menekülése a problémák elől, vagy egy bátor tett, amire csak kevesen képesek? Anyuval egészen biztosan órákig képesek lettünk volna fejtegetni a témát. Ő valamiért mindig szeretett elmélkedni és filozofálni az ilyesmiken. Talán még ihletet is kapott volna, hogy írjon egy cikket, amit minden bizonnyal meg is jelentetett volna a városi újságban, ahol a rengeteg egyéb munkája (jó, igazából hobbija) mellett külsős újságíróként dolgozott.

De anyut már nem kérdezhettem meg. És aput sem, aki csípőből gyáva tettnek titulálta volna a dolgot. Ő amolyan küzdő szellem volt, igazi sportember, és elítélte, ha valaki megfutamodott, vagy idő előtt bedobta a törölközőt. Anyu egészen biztosan nem ítélt volna ilyen elhamarkodottan, de, hogy merre billent volna a mérleg nyelve, azt már sosem tudhatom meg. Pedig, ha még mindig mellettem lettek volna, minden bizonnyal egy egész estés családi beszélgetés bontakozott volna ki a témával kapcsolatban.

Szerettem ezeket az esti összeülős beszélgetéseket. Tinédzser korom ellenére tökéletes kapcsolatot ápoltam a szüleimmel. Gyakorlatilag egyek voltunk, mi hárman. Anyukám a tizenötödik évét taposta, amikor csapot-papot hátrahagyva kereket oldott az apámmal, aki egyébként tíz évvel idősebb volt nála, és – hogy a sztori még cifrább legyen – történetesen a középiskolai testnevelés tanára volt.

Anyu elmondása alapján az anyai nagyszüleimet abból a bizonyos vaskalapos fajtából faragták, akik számára teljességgel elfogadhatatlan lett volna, hogy a tinédzser lányuk egy nálánál tíz évvel idősebb férfival képzeli el a jövőjét. Pedig tényleg szerették egymást. Perzselő, vad szerelem volt az övék, csatározásokkal és nagy összeborulásokkal telve, de képtelenek lettek volna annyira összeveszni, hogy öt percen belül ne békéljenek meg egymással. Szerelmesek voltak. Dacára a tiltott kapcsolatnak, a korkülönbségnek, és annak, hogy anyukám nagykorúságáig bujkáltak a törvény és az egész világ elől, sosem engedték el egymás kezét. Ők életük utolsó percéig szerelmesek voltak egymásba.

Apukám karjaiba születtem egy rideg, őszi hajnalon, egy fűtetlen garzonlakásban. Kórházba még véletlenül sem mehettek volna, mivel a születésem idején anyukám mindössze tizenhat éves volt. Anyu szerint, amint megérkeztem apu karjaiba, egy örök és visszafordíthatatlan szerelem szövődött apa és lánya közt. És valóban így volt. Még a nevemet is ő választotta: Aurora. A hajnallal jöttem a világra, és akkor sírtam fel életemben először, amikor az első, halovány hajnali napsugár besunnyogott a parányi garzonlakás fakeretes ablakán át.

Amint édesanyám elérte a nagykorúságot, normalizálódott az életünk, és végre én is a társadalom tagjává váltam, hivatalosan is. Korábban még csak a létezésemről sem tudott senki, anyun és apun kívül. Apu nem ment vissza tanítani még akkor sem, amikor már elült a vész, inkább személyi edzőként tevékenykedett tovább, anyukám pedig otthonról dolgozott. Fantasztikus kézügyességgel áldotta meg a sors, és az évek alatt fel is küzdte magát elismert, keresett grafikussá. A munkái visszaköszöntek könyvborítókon, plakátokon, szórólapokon és különböző kiadványok hasábjain. Emellett pedig gyakorlatilag minden kreatív foglalkozást kipróbált, az újságírástól kezdve az ajándéktárgy készítésig.

Az életünk harmonikus volt, boldog és tökéletes. Egészen addig a borzalmas napig, amíg egy több tonnás kamion meg nem csúszott a jeges úton, hogy tekegolyóként tarolja le az úton haladó Mazdánkat. A szüleimnek esélyük sem volt a túlélésre. Azon nyomban szörnyet haltak. Sajnos, én életben maradtam. Hátul utaztam, és, mivel rühelltem a biztonsági övet, egy az egyben kirepültem a kocsiból, hogy gyakorlatilag egy karcolás nélkül megússzam azt a balesetet, amiben a szüleim elvesztették az életüket.

Nem voltak emlékeim az ütközésről. Annyira gyorsan történt minden, hogy időnk sem volt megijedni, vagy egyáltalán felfogni, hogy mi történik velünk. Az első emlékem életem tragédiájáról az, amikor megláttam a harmonika módjára összepréselődött autónkat. Tudtam, hogy a szüleim nem élték túl a karambolt, én pedig szerettem volna utánuk halni. Képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az igaz legyen. A tökéletes, szeretettel teli életem egyetlen átkozott másodperc alatt hullott darabokra. Én pedig még csak sírni sem tudtam. Ha fizikailag nem is, lélekben a szüleimmel haltam.

A mentősök nem hagyták, hogy lássam őket, de talán jobb is volt így. Úgy akartam rájuk emlékezni, ahogy tizenhét éven keresztül mosolyogtak rám. Láttam magam előtt anyut a gyönyörű, szőkésbarna loknijaival, a kecses alakjával, a mindig szeretetet és boldogságot sugárzó nagy, barna szemeivel. És vele volt apu. A széles vállaival, a biztonságot sugárzó tekintetével, a rövidre nyírt barna hajával. A lelki szemeim előtt még ott égett a szembogarukban a szerelem, amit talán találkozásuk első percétől kezdve tápláltak egymás iránt, kiegészülve az irántam érzett mérhetetlen és soha ki nem apadó szeretetükkel.

Azzal a szeretettel, ami csettintésre vált semmivé. Eltűnt, mintha sosem létezett volna. Mert ők már nem léteztek. Az a két ember, akik rendületlenül táplálták ezt a gyönyörű érzést, nem volt többé. Magamra hagytak egy feneketlen űrrel a lelkemben, ami feketelyuk módjára kebelezte be minden érzésemet. Képtelen voltam bármit is érezni. Üres voltam. Olyan üres, mint egy hófehér papírlap, amire senki nem szándékszik betűket írni.

Nem gyászoltam. Egyetlen egy percig sem gyászoltam. A gyászhoz erő kell, érzések kellenek. Én viszont nem rendelkeztem semmi ilyesmivel. Csak vegetáltam a szobámban szótlanul, könnyek nélkül. A pszichológus csak azért engedélyezte, hogy ne pakoljanak be egy árvaházba, mert „szükségem volt időre, hogy feldolgozzam a történteket”. Mintha bármikor is képes lettem volna szembenézni a megmásíthatatlan valósággal. Éjt nappallá téve feküdtem az elfüggönyözött, néma szobámban, arra várva, hogy a lelkem megunja a totális érzéketlenséget, és úgy döntsön, hogy elhagyja a húsruhát, amibe belekényszerített a létezés. Végül, úgy döntöttem, hogy ha a lelkem nem válik meg önszántából a testemtől, hát, segítek neki, és leöntöm a torkomon az egész üveg nyugtatót, amit a pszichológusom felírt a „nehezebb napokra”. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megválni attól az élettől, amit már akkor elvesztettem, amikor a szüleim szörnyet haltak abban az átkozott balesetben.

Odalent megkondult a kis harang, ami azt jelezte, hogy valaki becsengetett az ajtón. Különös volt hallani az ismétlődő kondulásokat. Jó három hónapja senki sem csengetett már be a bejárati ajtónkon. Egy másodpercre elhittem, hogy még mindig a három hónappal korábbi önmagam vagyok, aki fülig érő szájjal száguld le a lépcsőn, hogy ajtót nyisson Tomnak, a futársrácnak, aki rendre hordozgatta anyunak a tiszteletpéldányokat, amikben szerepeltek a munkái, és akiért én egyébként teljesen odavoltam, dacára annak, hogy már két éve barátom volt, akit egyébként szerettem. De Tom volt annyira szexi, hogy képtelenség lett volna nem csorgatni rá a nyálamat, Kyle ide vagy oda.

Most viszont nem csattogtam végig a méretes falépcsőn, nem ugrottam oda a tükörhöz, hogy ellenőrizzem a sminkemet, és anyura sem kacsintgattam nagy vigyorgások közepette. Egyszerűen csak néztem a markomban pihenő tablettákat, miközben azon járattam az eszemet, hogy a látogató vajon édesanyám kontárkodásának köszönhető-e, aki így próbálja meggátolni, hogy eldobjam magamtól a legcsodálatosabb és legönzetlenebb ajándékot, amit valaha is kaptam tőle: az életemet.

Nem hittem a Mennyországban, sem a szellemekben, na meg a halál utáni életben sem, mégis, ebben a pillanatban elhittem, hogy, ha van túlvilág, akkor anyukám egészen biztosan megtalálta a módját, hogy megakadályozza az öngyilkossági kísérletemet. Anyu mindig nagyon jól helyezkedett, és kifejezetten jó érzéke volt ahhoz, hogy mások életét terelgesse. Mondjuk, hogyne lett volna. Imádott segíteni az embereken. Ő volt a környék lelki szemetesládája, és a nyakamat rá merném tenni, hogy élvezte.

A kis harang újra dalra fakadt, hogy visszarántson az érzéketlenséggel párosodó valóságba. A fülemben kongó, oly’ sokszor hallott dallam úgy oszlatta szét az elmémre ereszkedett ködöt, mintha a harang nyelve a koponyámban ringatózott volna, hogy kizavarja odabentről a bűnös gondolatokat. Undorodva hajítottam vissza a tablettákat a vécébe, és gyorsan – mielőtt újra elgyengültem volna – rácsimpaszkodtam a vécétartályból lógó, fehér zsinórra erősített műanyag fogókára, hogy a hófehér bogyókat elmossa előlem a tartályból alázúduló, örvénylő víz. Bele sem mertem gondolni, hogyan fogom kibírni a napokat a nyugtatóim nélkül, amiket három hónapja rendszeresen szedtem.

Inkább gyorsan megmostam a kezemet, és egy újabb kongással kísérve végigsiklottam a házon, mint egy lelketlen árny, majd felcsaptam a bejárati ajtót, hogy farkasszemet nézhessek egy férfival, akit soha életemben nem láttam még. Valahol húsz és harminc között állomásozhatott félúton, szőkésbarna haja és nagy, barna szemei egy pillanatra édesanyámat juttatták eszembe. Ez volt az első pillanat a baleset óta, hogy egy tizedmásodpercre ugyan, de éreztem.

– Akárkit is keresel, rossz helyen jársz – mondtam köszönés nélkül.

– Te vagy Aurora, igaz? Szia! – nyújtott kezet a fickó kifejezéstelen arccal.

– Ro! – javítottam ki azon minutumban. – Csak apukám hívhat Aurorának!

– Caden vagyok – engedte le a kezét, amint sikeresen feldolgozta, hogy nem vagyok kíváncsi a felém nyújtott jobbjára.

– Szóval, te lennél a kölyök, aki egy görbe éjszakán megkésve becsúszott.

– Sarah mesélt rólam? – kérdezte meglepetten.

– Csak annyit, hogy egy idegesítő szarcsimbók vagy – vontam vállat. – Mi tartott ennyi ideg? – kérdeztem unottan, időt sem hagyva neki arra, hogy reagáljon a szavaimra. – A szüleim már három hónapja meghaltak.

– Még csak most keresett fel a gyámhivatal.

– Hm, bürokrácia… – motyogtam magamnak. – Gyanítom, maradsz – néztem végig a kezében tartott műanyag fogantyún, ami egy gurulós bőröndhöz tartozott. – Gyere beljebb! – tártam neki szélesre az ajtót.

Távolságtartóan elhúzott mellettem, hogy másodpercekkel később zavartan topogjon a nappali közepén.

– Zavarban vagy? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

– Ennyire látszik? – engedett el egy ideges mosolyt.

– Feleslegesen kínlódsz – huppantam le a nagy, puha plüsskanapéra. – Jól megleszünk. Ha te sem basztatsz engem, én sem basztatlak téged. Ezt a pár hónapot csak kihúzzuk együtt – tártam szét a karjaimat lazán.

– Mikor leszel nagykorú?

– Október 20.-án. Már csak fél év.

– Az valóban nem sok – piszmogta az orra alatt.

Egyértelműen kellemetlenül érezte magát a társaságomban. Végigmértem magas, szálkás testét, enyhén dudorodó izmait, markáns arcát. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyedülálló legyen.

– Van csajod?

– Menyasszonyom, igen.

– Hol van most?

– Ausztráliában egy ösztöndíjjal – mosolyodott el. – Tengerbiológus.

– Nem félsz, hogy félrekefél? – kérdeztem csak úgy félvállról. – Azért Ausztrália nem a szomszédban van.

– Sosem tenne ilyet – mondta, miközben végre rávette magát, hogy megregulázza a zavarát, és helyet foglaljon a velem szemben álló fotelben.

– Mikor dugtatok utoljára? – kérdeztem tapintatlanul.

– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna – mondta távolságtartóan.

– Olyan régen, hogy már nem is emlékszel?

– Valahogy úgy – húzta el a száját.

Szép szája volt. Hasonlított az anyuéhoz. Halovány volt, és erősen hajazott egy szívalakra.

– Hm, akkor félredug – nyugtáztam magamban a dolgot.

– Mi vagy te? – pislogott rám sértődötten. – Valamiféle párkapcsolati specialista?

– Csak ismerem az emberi természetet – rántottam egyet a vállamon.

Valóban ismertem. Apu estéről estére elmesélte nekünk a kikapós asszonykák és a hűtlen férjek minden egyes félrelépését, akik azért bérelték fel őt, hogy hozza formába a testüket a félrekacsintgatáshoz.

– Kell kaja? – pattantam fel a kanapéról, és unottan betipegtem a konyhába.

– Tudom, mit csinálsz – battyogott utánam.

– Hát, ezt nem volt nehéz kitalálni – kaptam ki egy elmosott vajazó kést a mosogatóból.

– Nem a kajára értettem – támaszkodott neki a falnak. – A nagyszüleid már rég nem élnek.

– Nekem sosem voltak nagyszüleim – szóltam ki a hűtőből. – Egy anyám volt és egy apám – mondtam lekezelően, miközben lehajítottam egy tálca felvágottat az asztalra. – De már ők sincsenek. Kell szendvics?

– Az apám építkezéseken dolgozott. Tizenkettő voltam, amikor lezuhant egy állványról – kezdett bele a történetbe, mintha engem ez bármennyire is érdekelt volna. – Nyaktól lefelé lebénult, és hosszú hónapokig szenvedett, mire jobb létre szenderült. Aztán, tizenöt éves koromban anyámnál rákot diagnosztizáltak. Fél év alatt elvitte. Tizenkilenc éves koromig egy lepukkant, gusztustalan árvaházban éltem. Természetesen senki sem fogadott örökbe. A nagy gyerek nem kelendő áru.

– Majd szólj, hogy mikor kell, sajnáljalak! – pislogtam fel rá a szalámis kenyér felől.

– Tudom, hogy min mész keresztül, Rory. Ugyanazt éltem át, mint most te. Kizársz mindent és mindenkit, csak, hogy ne kelljen szembenézned a gyász fájdalmával. De minden egyes pillanattal, amíg ezt csinálod, a saját lelkedet gyilkolod – zúdította rám a filozófiai maszlagját. Igen, határozottan hasonlított anyura. – Okkal maradtál életben, és egészen biztos vagyok benne, hogy a nővéremék odafent szenvednek, amiért végig kell nézniük, ahogy szépen lassan meggyilkolod önmagad.

– Szóval ezért bólintottál rá a gyámságomra? – kérdeztem anélkül, hogy reagáltam volna a szentbeszédre. – Mert hasonló a sorsunk – mondtam, miközben az asztal végébe toltam egy tányért, amin szalámis kenyerek pihentek. – Egyél! – vetettem oda csak úgy mellékesen.

– A nővérem lánya vagy – mondta olyan hangnemben, mintha a tény, hogy rokonok vagyunk, egyértelművé tenné, hogy a nyakába kell vennie egy árván maradt tinédzser lányt.

– Semmit sem jelent – vontam meg a vállamat.

– Születtek testvéreid, vagy csak… vagy…

– Vagy csak a szüleim haltak-e meg abban a karambolban? – fontam össze a karomat a mellkasomon. – Köszönhetően anyádéknak, egy fűtetlen garzonlakásban születtem, apám asszisztálásával. Gyanítom, olyan maradandó élmény volt anyu számára, hogy nem igazán gondolkodott családbővítésen.

– Senki sem küldte el Sarah-t.

– A szüleim szerették egymást, Caden. Életük utolsó másodpercéig őrülten szerették egymást. Ha nem szöknek el, ez a szerelem örökké beteljesületlen maradt volna. És én sem születek meg. Ha a szüleiden múlt volna, egy vákuumszivattyúban végzem valamelyik abortuszklinikán, rosszabb esetben szülői szeretet nélkül nőhettem volna fel egy árvaházban.

– Talán – hagyta rám. – De én erről nem tehetek. Hét éves voltam, amikor Sarah lelépett. Még csak emlékeim sincsenek róla.

– Annak örülj! – léptem oda a hűtőhöz, hogy behajítsam a szalámit a polcra. – Egyél! – nyomtam a kezébe a tányért. – Aztán megmutatom a szobádat. Anyuék hálója tabu, de a vendégszobát megkaphatod – közöltem érzelemmentesen, majd elhúztam mellette, leheveredtem a kanapéra, és majszolni kezdtem a kenyeremet.

– Sulizol? – kérdezte, miközben engedélyezte magának, hogy mellém üljön.

– Nem.

– Dolgozol?

– Nem.

– Hát akkor mégis mit csinálsz?

– Lélegzem, emésztek és ürítek – fordultam oda felé. – Többnyire ennyit. Na és te?

– Animációkat készítek.

Teljesen elhűltem a válaszán. Egy tengerbiológus barátnő mellé valamiféle olyan pasit képzeltem volna el, aki szintén járja a nagyvilágot, nem pedig a számítógép előtt tesped naphosszat. Tippeltem volna, mondjuk, régésznek, aki tiltott történelemmel foglalkozik, vagy archeológusnak. Mondjuk, az majdnem ugyanaz. De semmiképpen sem gondoltam volna, hogy parányi figurák mozgatásával tölti a napja – minden bizonnyal – nagy részét.

– Szóval, meséket csinálsz? – kíváncsiskodtam. Idejét nem tudtam, mikor éreztem utoljára kíváncsiságot.

– Akár – mosolyodott el. – De ahhoz még nem volt szerencsém – csámcsogta. – Cégek reklámkampányaiba csinálok ilyen kis pár perces animációkat.

– Hasonlítasz anyura – tűnődtem el. – Tudod, ő grafikus volt.

– Anyukám mesélte, hogy iszonyat jó kézügyessége van.

– Volt – javítottam ki. – Már csak volt – mondtam kifejezéstelenné váló hangon.

Hosszú percekig némán ettünk. Ő nem kérdezett és nem is mondott semmit, engem pedig nem érdekelt annyira a személye, hogy faggatózzak vagy cseverésszek.

– Egészségedre! – dobtam oda, majd kivettem az öléből a megüresedett tányért, és a sajátommal együtt bepakoltam a mosogatóba.

– Köszönöm, finom volt.

Nem tudom, mégis mi finom lehetett egy szalámis kenyérben, gondoltam, csak illemből mondja, úgyhogy nem is fáradtam azzal, hogy reagáljak a szavaira.

– Megmutatom a szobádat – indultam meg inkább a lépcső felé.

Amint benyitottam a kis vendégszobába, Cadennel a sarkamban, képen vágott a felismerés, hogy jó három hónapja senki sem vette a fáradtságot, hogy kitakarítson odabent. A por már látványosan belepte a bútorokat, rajzolni tudtam volna bele a mutatóujjammal. A levegőnek is állott szaga volt, idejét nem tudtam volna megmondani, mikor volt utoljára kiszellőztetve.

– Jaj! – topogtam visszafelé, és gyorsan berántottam az ajtót, hogy Caden ne tudja szemrevételezni az odabent uralkodó igénytelenséget. Anyukám sosem hagyta volna, hogy egy vendég piszkot fedezzen fel az otthonunkban. Egyébként is tisztaságmániás volt, de ha vendégeket vártunk, akkor még apu is be volt fogva takarítani, hogy minden csillogjon és ragyogjon. Anyu szerint a ház külleme jelzi az ott lakók személyiségét, és grafikusként nem engedhette meg magának, hogy igénytelennek hasson. A gondolatmenete szerint ugyanis, aki igénytelen az otthonára, az igénytelen önmagára, így pedig a munkájára is. Az meg ugye nem válik előnyére egy olyan embernek, akinek a munkájában elvárható az igényesség. – Megtennéd, hogy megvársz a nappaliban? Előkészítem neked a szobát – motyogtam oda neki.

Önmagam miatt nem érdekelt volna a véleménye, felőlem aztán egy porhurrikánban is fetrenghetett volna, de nem akartam szégyent hozni sem anyura, sem a neveltetésemre, amit tőle kaptam. Kicsi koromtól kezdve házimunkára voltam fogva. Ez is része volt a „felelősségteljes felnőtté” való nevelésemnek. Még a lelki sivárságom sem lehetett olyan domináns, hogy felrúgjam édesanyám elveit.

– Ne fáradj! – nyúlt a kilincs után Caden. – Megoldom magamnak.

– Nem! – kaptam el a kilincset, beelőzve a kezét. – Menj, és nézz szét a földszinten! Ismerkedj a házzal, és próbáld magad otthon érezni!

Szerintem leesett neki, hogy nem fogok tágítani, így inkább visszaengedte a kezét az oldala mellé, és zavartan toporgott mellettem.

– Mi van? – vontam fel a szemöldököm.

– Semmi, csak… – kezdte, az orra alatt piszmogva. – Azért ez mégiscsak a te házad, és…

– Gyanítom, nem fogsz kifosztani – vetettem oda. – Gyorsan rendbe szedem a szobát, aztán főzök valami vacsit. Sült csirke jó lesz? Ha nem szereted, mondd, és akkor csinálok mást!

– Te tudsz főzni? – kérdezte meglepetten, ahelyett, hogy válasszal szolgált volna a számomra.

– Mindenki tud főzni.

– Nem, én nem tudok.

– Hát… – néztem végig rajta, mintha a bőrébe tetovált „életképtelen” feliratot kerestem volna a testén – pedig nem nagy ész kell hozzá. Tudod, már feltalálták a recepteket.

– Jó lesz a sült csirke – mondta ahelyett, hogy visszavágott volna az epés megjegyzésemre.

Nem folytattam tovább a felesleges szócséplést. Inkább jelentőségteljesen intettem a kezemmel, jelezve ezzel, hogy várja meg a szoba elkészültét odalent, közben pedig csináljon azt, amihez csak kedve szottyan. Nekem aztán oly’ mindegy, csak engem hagyjon lógva.

Hála a jó égnek, anélkül cammogott el a lépcső irányába, hogy tovább kínlódott vagy pironkodott volna, így pedig én is nekieshettem a takarításnak. Gyorsan letörölgettem a polcokat, kiporszívóztam, új ágyneműt húztam, és ki is szellőztettem, majd – biztos, ami biztos – még egy illatgyertyát is meggyújtottam, nehogy szó érje a ház elejét.

Anyu büszke lett volna rám. Fél órámba sem tellett, és a kis szoba úgy ragyogott, mintha még mindig élvezhette volna édesanyám gondos ápolását. Gondoltam, helyet csinálok Cadennek a folyosói gardróbban, amiből már régen eltüntettem a szüleim összes holmiját, és még a fürdőszobában is szabaddá tettem neki egy polcot. Egy rossz szava sem lehetett. Kifejezetten figyelmes vendéglátónak bizonyultam.

– Kész a szobád – battyogtam le hozzá a lépcsőn. – És kaptál egy polcot a fürdőben is, meg néhányat a gardróbban. Ahogy elnézem – böktem a bőröndje felé – nincs sok cuccod. De ha végképp nem férnél el, az ágyad alatt találsz nagy műanyagládákat. Azokba is nyugodtan pakolhatsz. Azért vannak ott.

– Ez kedves, köszönöm – engedett el egy halovány mosolyt a kezében tartott mobilja felől. – Amúgy – tette le maga mellé a telefont – te miből tartod fenn magad? – pislogott az arcomba kíváncsiskodva.

– Az téged ne érdekeljen! – tértem ki a válasz elől.

Nem szándékoztam az orrára kötni, hogy a fürdőszobatükrünk egy széfet rejt maga mögött, amit a szüleim elég rendesen telepakoltak. Annyi pénz lapult odabent, hogy minimum három évig akkor is eléltem volna belőle, ha az égadta világon egy fitying bevételre sem teszek szert. És a bankszámlájukhoz még hozzá sem kellett volna nyúlnom. 

– Mennyit adjak a rezsibe? – kérdezte távolságtartóan.

– Majd kiszámolom – vontam vállat. – Menj, rendezkedj be!

Időt sem hagytam neki, hogy reagáljon. Kivettem a hűtőből a csirkét, amit már előző nap előbányásztam a fagyasztóból, és hozzáláttam a vacsora elkészítéséhez. Reggel még nem gondoltam volna, hogy az akkor még félig fagyos csirkehús valaha is a gyomromban fog landolni. Végtére is, sanszos volt, hogy meghalok. Maximum, felszolgálhatták volna a halotti toromon. Na, nem mintha nekem bárki is tartott volna olyat. A szüleimnek sem volt. A szomszédság ajánlkozott, de nem engedtem. Nem lett volna értelme, hogy olyan emberek dongják körül azt a kétmaréknyi port, akiknek igazából nem is fájt a szüleim halála. Gyanítottam, hogy sajnálják őket, vagy megrendültek a baleset hírének hallatán, de ettől függetlenül ugyanúgy mosolyogtak reggel, amikor kómás fejjel kimásztak az ágyaikból, hogy aztán megpuszilgassák a családtagjaikat, vagy közösen reggelizzenek, amíg én élőholtként gubbasztottam a szobámban.

– Hé! – szólalt meg egy hang mögöttem. – Segítesz nekem?

Úgy megijedtem a nem várt, hirtelen felcsendülő férfihangtól, hogy azon nyomban kiszakadtam az elmélkedésből, a kezemben tartott rizses zacskó pedig hangosan csattant a földön, hogy a hófehér rizsszemek szanaszéjjel szaladjanak a konyha világos csempéjén. – Jaj! – nyögött fel Caden, és azon nyomban felkapta a konyhapulton lévő, zöld színű, műanyag tálat. – Az öt másodperces szabály! – mondta gyorsan, és azzal a lendülettel idétlenül, kapkodva elkezdte a markában összegyűjteni a csempén sziesztázó rizsszemeket, hogy azok másodpercekkel később egymásra hajigálva landoljanak a tálban.

Fogalmam sincs, hogyan történhetett, de elnevettem magamat. Meglepő volt. Három hónapja nem az, hogy nem nevettem, még csak egy félmosoly sem jelent meg az arcomon, egy pillanat erejéig sem. Caden ügyetlenkedése viszont észrevétlenül ösztönzött nevetésre.

– A rizsre nem vonatozik az öt másodperces szabály, Caden – ragadtam meg a csuklóját, hogy megállítsam az ide-oda kapkodó kezét. Különös volt megérinteni őt. A bőre meleg volt és selymes, én mégis beleborzongtam az érintésbe úgy, mintha egy jégcsapot öleltem volna körbe az ujjaimmal.

Akármennyire is volt kompromittáló, hogy lényegében egy idegen ember csuklóját fogdostam, képtelen voltam lefejteni róla az ujjaimat. Éppen ellenkezőleg. Olya görcsösen szorongattam Caden kellemesen meleg csuklóját, hogy az ujjbegyeimmel tisztán éreztem, ahogy ütemesen lüktetett a vér az ereiben. Könnyűszerrel tudtam volna belőni a pulzusát, ami jóval gyorsabb volt, mint ahogyan az elvárható lett volna. Hogy ezt az érintésem váltotta-e ki belőle, vagy egyébként is magasabb pulzusszámmal dolgozott a teste, azt nem tudtam volna megmondani.

Felnéztem a szemébe, azt remélve, hogy olvashatok a vonásaiból, de amint összeakadt a tekintetünk, egyből elkapta tőlem a kezét, hogy hangosan megköszörülje a torkát.

– Szóval… öhm… szóval… akkor… segítesz? – hebegett össze-vissza.

– Mégis miben? – fordítottam vissza a tekintetemet a rizsszemekhez.

– Hát… megtaníthatnál főzni.

– Főzni? – nevettem el magam ismét. Kezdett kifejezetten különös lenni a dolog. – Te komolyan nem tudsz főzni? – emelkedtem fel a földről, a zöld, műanyagtállal a kezemben.

– Valahogy nem az én asztalom – rántott egyet a vállán.

– Egyedül élsz?

– Mióta Melissa Ausztráliában van, azóta igen.

– És akkor fotoszintetizálsz, vagy hogyan jutsz táplálékhoz?

– Természetesen rendelek – mondta olyan hangnemben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

– Cöh! – húztam félre az orromat lesajnálóan. – Hát, nem lehet valami sok megtakarításod – motyogtam, miközben megengedtem a csapot, hogy bedugjam alá a tálat, és lemossam a rizst.

Caden nem szólt semmit, inkább valódinak tűnő érdeklődéssel figyelte, ahogy ügyködtem a konyhában. Még komolyan élveztem, hogy újat mutathatok neki. A suliban sosem tartoztam a kiemelkedő képességű diákok közé, így soha nem ízleltem meg, milyen az, amikor tőlem tanulhatnak mások. Masszívan a középmezőnyben állomásoztam, és csak azokra a tantárgyakra tanultam, amiket szerettem. A matek, a kémia és társaik valahogy háttérbe szorultak a humán tárgyak, de legfőképpen a rajz mellett. Igen, anyukámhoz hasonlóan én is igazi művészlélek voltam, így pedig a szüleim nem is várták el, hogy megfeszített erővel jeleseket hordjak haza a suliból. Elég volt nekik, ha a nyomi tárgyakból éppen csak megfelelek, hagyták, hogy arra koncentráljak, amit valóban szeretek.

– Ezt nem főzni kell? – szakított ki ismét Caden hangja az elmélkedésemből.

– Az istenit már! – szegeztem neki a fából készült spatulát. – Megtennéd, hogy nem szólalsz meg ilyen random módon? Még nem szoktam meg, hogy egy pasas van a házban. Szóval, vagy beszélj végig – pakoltam vissza a piruló rizsbe a spatulát – vagy hallgass! Amúgy – kavargattam a rizsszemeket – anyukám először mindig megpirította a rizst, aztán főzte meg. Így szebben pereg.

– Oh… értem… – hagyta rám. Sanszos volt, hogy lövése sincs, miről hadoválok.

Gondoltam, inkább beszélek és magyarázok. Legalább úgy nem ijeszti ki belőlem minden megszólalásával a lelket, és talán még tanul is valamit. Hosszan elemezgettem neki a rizskészítési technikámat. Hogy mit, miért és hogyan kell csinálni, ő pedig bőszen bólogatott hozzá, miközben a hátát a falnak vetette és összefonta a mellkasán a karjait. Egyértelműen érződött, hogy próbálja megtartani a három lépés távolságot. Furcsa, de én sokkal könnyebben nyitottam, mint ő.

– Húzd ki azt a fiókot melletted, és add ide nekem az ollót! – beszéltem neki ki a sütőből. – Siess már! – nyújtottam ki felé a kezemet úgy, hogy rá sem néztem.

– Mégis minek ez neked? – nyomta a kezembe az ollót, miközben bekukkantott a sütőbe. Éreztem az aurája közelségét. Kellemesen bizsergette a sajátomat.

– Hogy kivágjam a sütőzacskót. Most már csak pirulnia kell. De ezt óvatosan kell csinálni, mert ha a kiszabaduló forró gőz telibe kap, az nem valami kellemes. Erre majd figyelj!

– Oh… de érdekes…

– Oké! – csaptam be a sütő ajtaját. – Te tényleg sosem főztél még? – hajítottam vissza az ollót a fiókba.

– Soha – rázta meg a fejét.

– Nem segítesz a menyasszonyodnak a főzésben? – vontam össze rosszallóan a szemöldökömet.

– Melissának? – nevetett fel. – Szerintem ő még annyit sem konyít ehhez a tudományhoz, mint én.

– Hát az meg hogy lehet? Sosem főz?

– Nincs ideje az ilyesmire.

– Nincs ideje? – fintorodtam el, miközben nekidőltem a mosogatónak. – Hát, már ne is haragudj, de anyukám volt, hogy éjszakába nyúlóan dolgozott, mégis volt ideje „ilyesmire” – macskakörmöztem a szót. – Sőt, még olyasmire is, hogy engem tanítgasson.

Teljesen elhűltem. Hát milyen nő az, aki nem főz a párjának? A szégyen megenne, ha nem tudnék ételt rakni az elé a férfi elé, akit a páromnak tartok, és akivel együtt élek. Anyu ezt sosem engedte volna meg magának. Soha, de soha.  

– Melissa más stílusú… – kelt a lány védelmére, teljesen feleslegesen. Máris leírtam magamban ezt a bizonyos Melissát.

– Rosszul választottál – ingattam meg a fejemet. – Ez a lány nem feleségnek való.

– Tényleg párkapcsolati terapeuta vagy? – nézett rám kifejezéstelen arccal.

– Akár – vontam vállat. – És ha rám hallgatsz, kivágod a csajt. Ez a nő nem arra vágyik, hogy egy csöndes kisvárosban gyerekeket neveljen.

– Na és? – kérdezte sértődötten.

– A menyasszonyod – mondtam jelentőségteljesen, utalva rá, hogy a menyasszonyok általában azért menyasszonyok, mert rövid időn belül férjet és gyerekeket szeretnének. – Habár, már nem sokáig lesz az. Úgyis meg fog csalni, és átrepül egy jövedelmezőbb virágra.

– Tévedsz! – morogta oda.

– Majd rájössz – paskoltam meg a karját magabiztosan. – Teríts meg! – váltottam témát, és azzal a lendülettel fel is csaptam a szekrényajtót, hogy előhalásszak belőle két tányért. – Evőeszközök abban a fiókban – böktem a lábfejemmel az egyik szekrény felé, ami felett egy fiók helyezkedett el. – Mit kérsz inni? Szereted az édes bort? – nyitottam ki a hűtőajtót, hogy előhalásszak belőle egy palackot. – Apu csak a szárazat szerette, szóval, az is van itthon, ha inkább olyat szeretnél. Én édes vöröset iszom.

– Te még nem is ihatsz – pislogott rám elképedve. – Kiskorú vagy.

– Ugyan, kérlek! – nyögtem fel lesajnálóan.

– Én vagyok a gyámod! – húzta ki magát, minden bizonnyal azért, hogy kifejezze a dominanciáját. Hát, elcseszte.

– Nézzenek oda! – prüszköltem. – A tulajdon szüleim nem próbáltak korlátozni. Nehogy már te vedd magadnak a bátorságot, és ilyenekkel próbálkozz, mert úgy váglak ki innen, hogy Ausztráliáig repülsz! Még jól is jársz. Legalább lebuktatod az éppen félrekefélő csajodat.  

– A szüleid hagyták, hogy igyál? – tátotta el a száját.

Hihetetlen volt, hogy nem védi meg magát. Már sokadik alkalommal szóltam be neki, és egyetlen egyszer sem vágott vissza. Kíváncsi lettem volna, hogy tiszteletben tartja, hogy „gyászolok”, vagy egyszerűen csak egy balfék, akinek simán be lehet szólni anélkül, hogy megvédené magát és visszatámadna.

– A szüleim mindent hagytak nekem. Épp ezért megvannak a saját korlátaim, amiket önmagamnak alakítottam ki. Így pedig, én sosem leszek az a lány, akit leitatnak egy buliba, aztán hatan meghúznak, miközben önkívületi állapotban fetrenget – mondtam öntudatosan, miközben kiöntöttem egy méretes pohárba a bort. – Egs! – emeltem meg a poharat.

– A gyámügyes azt mondta, hogy gyógyszereket szedsz.

– Egy gyógyszert! – emeltem meg a mutatóujjamat. – És, már azt sem. Ma lehúztam a vécén – adtam tudtára a részigazságot.

– Rory! – fújta gondterhelten. – Ha valami történik veled, engem durván elővesznek.

– Hát – kortyoltam bele a borba – máskor kétszer gondold meg, mielőtt rábólintasz valamire! – kacsintottam rá. – Bort? – kínáltam meg újra.

– Aj! – kapta le a pultról az üveget. – Beleihatok?

– Tőlem! – vontam vállat. – Csak hagyj vacsora utánra is!

– Majd bontasz másikat – húzta meg az üveg száját.

– Ezt beleszámolom a rezsibe – mondtam derűsen, miközben elzártam a rizs alatt a gázt.

Nem értettem, hogyan volt képes újra és újra mosolyt csalni az arcomra. Még csak nem is bohóckodott, és nem is viccelődött. Nem tett semmit, azon kívül, hogy létezett, mégis észrevétlenül csalt elő belőlem érzéseket. Gyenge, törékeny, könnyedén összezúzható kis érzéseket, mégis, határozottan érzések voltak. Három hosszú hónap után képes voltam újra érezni.

Vacsora közben nem sokat beszéltünk magunkról. Igazából, csak filmeket tárgyaltunk ki. Olyan filmeket, amiket szerettünk és olyanokat, amiknek még a létezése is emberiség elleni bűntettnek bizonyult. Mint például a béna vámpíros filmek és sorozatok, amiknek még csak közük sem volt a vámpírmítoszokhoz, de a nagyközönség két pofára falta őket. Úgy tűnt, a filmízlésünk megegyezik. Caden is rajongott a véres horrorokért, akárcsak én, és hozzám hasonlóan rosszul volt a nyálas, romantikus sztoriktól, amikért a korosztályom női tagjai szabályosan megzavarodtak. Jót nevettünk a hülye csitriken, miközben észrevétlenül behörpintettünk másfél üveg bort.

Nem rúgtam be, de eléggé megcsapta a fejemet az alkohol, és a hatást csak fokozta a duplájára dagadt hasam. Idejét nem tudtam volna megmondani, hogy mikor ettem utoljára egy jóízűt. Mondjuk, de. Éppenséggel meg tudtam volna mondani. A baleset előtt, amikor még nem egyedül kellett leülnöm az étkezőasztalhoz, hogy hallgassam a mindent körülölelő csendet. A dagadó pocakom és a bódító alkoholmámor szó szerint álomba dajkált. Ásítozva vonszoltam fel magamat a lépcsőn, és anélkül merültem álomba, hogy egyáltalán letusoltam volna. Olyan voltam, mint akiből kiszállt az élet, mégis, három hónap után most először éreztem magamat élő, emberi lénynek lelketlen zombi helyett.

Kettő

A telefonom csörgése szakított ki az álmomból. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit álmodtam, de egészen biztos boldog álom lehetett, mert annak ellenére, hogy a készülék hangosan ordított mellettem, derűsen tértem vissza a való világba.

– Mi van? – ásítottam bele a vonalba.

Tudtam, hogy ilyen korán csak és kizárólag egy ember kereshet: Bree. Ő volt a legidegesítőbb létező az egész világon, és valamilyen furcsa okból kifolyólag pont én voltam az a szerencsétlen, aki reggelről reggelre hallgathatta a fárasztó zagyvaságait.

– Azt hittem már sosem veszed fel – kezdett bele a fecsegésbe. – Hallod, nem hiszed el, ki írt rám tegnap.

– Na, ki? – kérdeztem érdeklődést mímelve, miközben kimásztam az ágyból, és felkaptam magamra egy köntöst, hogy gyorsan összeüssek valami reggelit a vendégnek.

Amint leértem a konyhába, kihangosítottam a telefont, és lepakoltam a konyhapultra, miközben hozzáláttam a reggeli készítéshez. Iszonyat sok kaját magamba tudtam tömni másnaposan, és magamból kiindulva úgy gondoltam, hogy Caden is így lehet vele, ezért jó sok melegszendvicset gyártottam, hogy egészen biztosan ne maradjon éhen.

– … és a nőgyógyász szerint, ha elhasználom az összes kúpot, akkor el kell múlnia, de már csak egy van hátra, és még semmi változás…

– Aha… – csámcsogtam teli szájjal, Bree-nek célozva a szavaimat. Azt se tudtam, hogy jutottunk el ismételten a vaginája problémájáig. Egyetlen szavára sem figyeltem.

– Szóval, úgy gondoltam, hogy kipróbálom ezt az új intimzuhanyt…

A csacsogó Bree marhaságaira fittyet hányva ízlésesen elrendezgettem a Cadennek szánt melegszendvicseket egy tányéron, majd rápakoltam azt egy tálcára. Kést és villát tettem mellé, ketchupöt és majonézt, na meg félliteres palackokban bubis és mentes vizet is, mivel nem tudtam, hogy melyiket szereti. Ráadásként pedig kapott egy kicsi csokit is, mert én mindig szerettem édességgel zárni a reggelit. Hiányérzetem volt, ha nem tettem.

Bepakoltam a kotyogó telefont a köntösöm zsebébe, felcsörtettem a lépcsőn, és bekopogtattam a vendégszoba ajtaján. Nagyon reméltem, hogy nem keltettem fel Cadent. Nem akartam bunkó házigazdának tűnni, aki kiveri az ágyból a vendéget, zöldhajnalban.

– Kopp-kopp! – nyitottam be az ajtón, amint felcsendült odabentről a „gyere csak”. – Zavarok?

– Nem, dehogy! – pislogott rám az ágyból.

A laptopja az ölében pihent, és egyértelműen dolgozott valamin. Kíváncsiskodva meresztgettem a szemeimet, azt remélve, hogy elcsíphetem, mint ügyködik.

– Beszél a zsebed – bökött a zsebem felé egy aprócska mosoly kíséretében.

– … és akkorát élveztem. De komolyan, Ro, soha életemben nem élveztem még ekkorát.

– Ne foglalkozz vele! – rántottam egyet a vállamon.

– Mi az, hogy ne foglalkozzak vele? Életemben nem volt még ekkora orbitális orgazmusom – reagált Bree a szavaimra, noha azokat nem is hozzá intéztem.

– Figyelj, Bree! Mindjárt visszahívlak, oké?

– Jó, de siess!

– Kinyomod? Tele van a kezem.

Szerencsére az idegesítő csacsogás megszűnt, amiből tudtam, hogy Bree bontotta a vonalat.

– Bocsi! – engedtem el egy szégyenlős mosolyt. – A barátnőm volt.

– Igen, volt egy olyan tippem – vigyorodott el Caden. – Szerencsés alkat.

– Ja – húztam el a számat. – Minden héten orbitális orgazmusa van. Csak mindig mással – mondtam csak úgy mellékesen.

– Fúj! – húzta el az orrát.

– Na, mindegy! Ezt neked hoztam – pakoltam le az ágyra a tálcát. – Melegszenya. Szereted? Ha nem, akkor megyek, és csinálok neked valami mást – csápoltam az ajtó felé. – És ha nem jó a víz, akkor hozhatok mást is. Van itthon rostos, szénsavas, tej, tea…

– Rory! – vágott a szavamba. – Jó lesz, köszönöm. De nem kell kiszolgálnod!

– Mit csinálsz? – kerültem meg az ágyat, hogy magyarázkodás helyett odasunnyogjak mellé, és megkuksoljam, hogy min ügyködik. – De jó! – huppantam le mellé. – Ez animáció készítő program?

– Aha – bólintott – Blender. Érdekel?

– Juj, nagyon! – mondtam lelkesen, és azzal a lendülettel le is huppantam mellé az ágyra.

Az oldalamra fordultam, felhúztam a lábaimat, és hosszan néztem Caden ügyködését. Sok embernek unalmas lett volna, amíg hosszadalmasan formálgatta a különböző testeket, de én úgy vesztem el a látványban, mintha a leggyönyörűbb tájat szemléltem volna. A különböző grafikai és képszerkesztő programokat ismertem anyu által, sőt, használtam is, de ez a Blender teljesen ismeretlen volt a számomra, és totálisan lenyűgözött.

– Figyelj! – támaszkodtam rá a vállára. – Ha, mondjuk, rajzolok dogokat, ezzel a programmal életre tudod kelteni?

– Te is életre tudod – fordult oda hozzám.

– Én nem értek hozzá.

– Én sem az anyatejjel szívtam magamba. Majd megtanulod.

– Megtanítasz? – kérdeztem meglepetten.

– Van egy csomó melóm. Ha van kedved, nézheted, hogy hogyan csinálom. Aztán, ki tudja, lehet, néha át is passzolok egyet-kettőt – nevetett fel.

– De ingyen nem vállalom! – emeltem a képébe a mutatóujjamat. Persze, vicceltem, és úgy tűnt, érti a poént, mert derűsen nevetgélt mellettem.

Próbáltam memorizálni, hogy mit hogyan kell csinálni, és egy-két dologra anélkül jöttem rá, hogy Caden kommentálta volna a munkafolyamatot. Egyszerűen csak figyeltem, és, mivel érdekelt, elég könnyen meg is ragadtak a különböző trükkök a fejemben. Mire a telefonom csörgése kiszakított a fogalmam sincs, mennyi ideje tartó transzból, már az ölemben pihent Caden laptopja, és bőszen ügyeskedtem a különböző formákkal.

– Mondtam, hogy visszahívlak! – emeltem a fülemhez a telefont.

– Ja, öt órával ezelőtt! – vetette oda sértődötten.

– Nem érek rá! – előztem meg a hisztit, és anélkül, hogy felhívtam volna rá a figyelmét, kinyomtam a telefont. – Bocsi! – pakoltam vissza Caden ölébe a laptopot. – Miért nem szóltál rám? Elloptam az egész délelőttödet.

– Igazából, kifejezetten inspiráló vagy.

– Én? – tettem a mellkasomra a kezemet. – Mégis miért?

– A lelkesedésed emlékeztet a fiatalabb önmagamra, amikor még elhittem, hogy nagy név leszek a szakmában.

– Mert az is leszel – paskoltam meg a combját. – Jó lesz az üveges szósz tésztával? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam mellőle. – Aprítok bele egy kis sonkát. Bocsi, totál megcsúsztam az ebéddel.

– Rory! – pislogott rám a laptopja felől. – Nem kell főznöd rám!

– Sss! – emeltem az ujjamat a szám elé. – Ez szennyes? – kaptam fel az ágy végébe hajított ruhadarabokat.

– Úristen, ne már! – takarta el az arcát a kezeivel. – Közte van az alsógatyám is.

– Na és? Az emberek általában ruhát hordanak, amit ki is szokás mosni. Egyébként – mentem bele a témába, miközben megindultam az ajtó felé – nem muszáj így beöltöznöd – mutattam rá. Bemelegítőt és pólót viselt. A mi házunkban nem igazán volt szokás az ilyesmi. Még a ruha se nagyon. – Engem az sem izgat, ha egy szál pöcsben mászkálsz.

– Hát… azt azért nem tenném… – fújta elképedve.

– Hát, jó! – rántottam egyet a vállamon. – Amúgy, ne lepődj meg rajta, ha én viszont pucéron fogok néha bóklászni itthon. Ruha nélkül alszom, és ha éjszaka kómás leszek, nem biztos, hogy eszembe fog jutni, hogy köntösben menjek ki pisilni. Szóval, ha ez neked túl extrém, egyszerűen csak nézz félre, oksi? Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, szóval, azért majd megpróbálok figyelni.

– Ühüm… – bólogatott ledermedve.

Sosem értettem azokat a tök fura embereket, akik megbotránkoztak az ilyesmin. Főleg, hogy azt is rossz szemmel nézték, ha családon belül, a saját otthonában engedte el magát az ember. Végtére is, nem ruhában születtünk, és mindenkinek adatott egy test. Egy testben pedig semmi szégyellnivaló nincs. Legalábbis, nem kellene, hogy legyen. Az afrikai bennszülött törzsek sem hordanak ruhát, mégsem hiszem, hogy gyakori lenne náluk a nemi erőszak, és a pornóipar sem szárnyal. Ez is csak a modernkori ember hülyesége. Na, mindegy…

– Kiégtél már? – mosolyodtam el.

– Hát… nem is tudom. Számíthatok orgiára a nappaliban? – engedett el egy zavart mosolyt.

– Nem – ráztam meg a fejemet vigyorogva. – Olyat nem csinálok.

– Máris nem olyan ijesztő a dolog – nevetett fel. – Egyéb bizarr furcsaság, amiről jó, ha tudok?

– Hát, kulcsold a fürdőszoba és a vécé ajtót, ha jót akarsz magadnak! Nálunk nem igazán szokás kopogni. De ne lepődj meg, ha nekipuffanok az ajtónak! – nevettem el magam. – A zárt ajtókhoz sem vagyok hozzászokva.

– Jól van – bólintott. Úgy tűnt, sokkal inkább tartja viccesnek a dolgot, mint megbotránkoztatónak.

– Ja, a szennyest külön gyűjtjük. Mármint, külön a feketék, külön a színesek, külön a fehérek. Ha nem megy a szétválogatás, egyszerűen csak hagyd a szennyes-tartók mellett a cuccokat, majd megcsinálom. Nem gond, nem akadok fenn rajta.

– Oké – bólintott ismételten.

– A szemetet is szelektáljuk, mert környezetvédők vagyunk. Ezért harapok – libegtettem meg előtte a mutatóujjamat – szóval, erre figyelj! Kaját nem dobunk ki! A mosogató alatt van egy úgynevezett moslékos. Abba gyűjtjük az állatok számára ehető konyhai hulladékot és a maradékot. Az utca sarkán – mutattam jobbra – ugyanis van egy állatmenhely. Majd megmutatom. Oda szoktuk elvinni. De légyszi, arra figyelj, hogy csöves csontot ne dobj bele, mert az veszélyes, oké?

– Hú! – bámult rám meglepetten. – Ez tök jó! Oké.

– Az ajtó mellett van egy nagy dísztál. Meg fogod találni. Vannak benne cukorkák és kicsi csokik. Ha esetleg postás jönne, vagy áruszállító, vagy ilyesmi, akkor ne felejtsd el megkínálni! – intettem figyelmességre. – Egy kis kedvesség, hogy mosolyogva dolgozhasson tovább – húztam parányi mosolyra a számat.

Ezek mind anyukám heppjei voltak, amiket észrevétlenül adott át nekem és apunak. Különös volt látni, hogy egy családunktól idegen ember mennyire képes meglepődni azokon az apróságokon, amik számomra már zsigerből jöttek.

– Hát – gondolkodtam el egy pillanatra – most ennyi jut eszembe. De majd folyamatában bővítjük a kört.

– Értettem, kapitány! – tisztelgett.

– Apropó! Az alsóneműket is vasalod?

– Semmit sem vasalok. Miért?

– Hm, férfiak… – ingattam meg a fejemet. – Mi nem vasaljuk a fehérneműt, de ha igényed van rá, akkor csak szólj, és neked megcsinálom!

– Jézusom! – nyögött fel elszörnyedve. – Dehogyis! Semmit sem kell megcsinálnod!

– A cuccaidat majd mindig szépen bepakolom a gardróbba – folytattam, fittyet hányva a szavaira. – De ha ki akarsz venni egy ruhát, csúsztasd be szépen a kis kezedet – imitáltam a szabad kezemmel a szavaimat – és emeled meg a többi ruhát, mert ha elkezded nekem kirángatni, és összegányolod a gardróbot, egy hétig te mosogatsz!

– Van nyomtatód? – kérdezte váratlanul.

– Persze. Miért? Szükséged van rá? Van a dolgozószobában is, és…

– Egyelőre nincs rá szükségem! – fojtotta belém a szót. – De megtennéd, hogy nyomtatsz nekem egy házirendet?

– Jaj! – fújtam. – Rád zúdítottam, igaz?

– Csak nem akarok semmit elszúrni – villantott fel egy mosolyt.

– Nem baj, ha elszúrod – nyugtattam meg. – Majd összecsiszolódunk. És persze, ha neked vannak heppjeid, nyugodtan szólj! De tényleg! – bólogattam hevesen. – Alkalmazkodom hozzád, elvégre, te teszel nekem szívességet.

– Nincs semmi – rázta meg a fejét.

– Szuper! – csettintettem a nyelvemmel. – Ha esetleg eszedbe jutna valami, csak szólj! Na, jó! Megyek főzni. Szólok, ha kész a kaja. Lejössz, vagy hozzam fel?

– Van lábam, Rory.

– Jól van. Upsz! – pattantam oda az ágyhoz. – Ezt elviszem – kaptam fel a kezembe a tányért. Tányért nem hagyunk a szobában!

Szerintem Caden egy kicsit kiégett. Legalábbis, az arcából arra tudtam következtetni. Igazából, egyáltalán nem bántam, hogy gondoskodnom kell róla. Életképtelennek tűnt. Olyan férfinak, akinek szüksége van egy oltalmazó, gondoskodó nőre, hogy életben tudjon maradni. És, legalább egy időre elterelte a figyelmemet a nyugtatóim hiányáról, amit azért délutánra már kezdtem megérezni. Nem voltam tartósan ideges, szomorú, vagy lehangolt, inkább hullámokban törtek rám a különböző érzések. Jaj, de utáltam.

– … és Ricky előtt el ne járjon véletlenül a szád, mert akkor égszakadás-földindulás lesz! – fárasztott Bree az újabb félrekacsintós hülyeségével, hogy tényleg elviselhetetlen Pokolba csapjon át a napom.

– Említettem már, hogy megismertem a nagybátyámat? – váltottam témát, miközben bepakoltam egy mosást.

– Neked van olyanod?

– Tudod, Bree, attól függetlenül, hogy nem tartottuk a rokonokkal a kapcsolatot, még van családom – vetettem oda durvábban, mint illendő lett volna, miközben idegesen bevágtam a mosógép ajtaját.

– Akkor most ő az új apukád? – kérdezte csevegő hangnemben.

– SOSEM LESZ ÚJ APUKÁM! – üvöltöttem egy akkorát, hogy szerintem akkor is tisztán hallotta volna, ha történetesen nem telefonon trécselünk.

– Basszus, Ro! – motyogta megilletődve egy néma perc után. – Nem úgy értettem. Ne haragudj!

Különös volt ez a hangnem Bree-től. Ő soha, de tényleg soha nem illetődött meg, és azzal sem lehetett vádolni, hogy bármiféle szituációban kellemetlenül érezte volna magát, mivel általában ő irányította a történéseket, mint valamiféle tehetséges játékmester. Az én kitöréseimhez pedig végképp nem volt hozzászokva. Általában mindent ráhagytam, „jobb a békesség” alapon.

– Mindegy, most leteszem. Szia! – nyomtam ki a telefont anélkül, hogy megvártam volna, hogy egyáltalán elköszönjön, és inkább felhívtam Kyle-t.

– Szia, maki! – szólt bele a telefonba. – Mizujs, szerelmem?

– Micsoda meglepetés! – mondtam flegmán. – Hogy lehet, hogy el lehet érni őfenségét?

– Azért hívtál, hogy levezesd rajtam a feszültséget?

– Többnyire – vontam vállat, mintha láthatta volna.

– Ki cseszte fel az agyadat?

Ő volt Kyle. A pasim; aki szerintem jobban ismert engem, mint én saját magamat. Elég volt csak meghallania a hangomat, hogy tudja: valaki az egekbe nyomta az agyamban a pumpát.

– Várj, kitalálom! Csak nem indacsecsű Bree?

– Eltaláltad, motkány – húztam el az orromat.

– Hányszor mondjam még el, hogy iktasd ki azt a hülye picsát az életedből? – mondta rosszallóan. – Lehúz téged, maki. És egyáltalán nem hozzád való. Egy agyatlan, bunkó, kavarós, öntelt, rosszakaró ribanc, és ha itt lenne, most lehánynám.

Kyle utálta Bree-t, és Bree sem rajongott különösebben Kyle-ért. Elviselték egymás, ha egy társaságba kerültek, de folytonosak voltak a csipkelődések és a beszólogatások, mindkét fél részéről, ezért a bajt megelőzendő, igyekeztem úgy szervezni a programokat és úgy alakítani a dolgokat, hogy még véletlenül se kelljen találkozniuk.

– Tudom – hagytam rá. Nagyon nem volt kedvem arról az elviselhetetlen némberről trécselni. – Képzeld, motkány! Előkerült a nagybátyám. Tudod, anyu öccse – váltottam inkább témát.

– A Jaden?

– Caden.

– Egy kutya – mondta csak úgy mellékesen, a lelki szemeim előtt pedig láttam, ahogy szokásához híven legyintett egyet. – És, mit akar?

– Hát – tűnődtem el egy pillanatra – szerintem, ebben a percben éppenséggel megszabadulni tőlem. Eléggé lesokkoltam.

– Ezt nem értem.

– Ő lett a gyámom – világosítottam fel.

– De hát az még egy kölyök. Nem sokkal idősebb, mint mi.

– Ez van – rántottam egyet a vállamon.

– És ez mit jelent rád nézve?

– Hogy a nagykorúságomig nem fog csesztetni senki, utána pedig végképp nem.

– Jó arc a tag? – kíváncsiskodott.

– Hm, elmegy egynek. Majd szombaton meglátod.

– Most hétvégén nem megyek haza, maki. Milliónyi a tanulnivalóm.

– Képzelem… – vetettem oda gúnyosan.

– El ne kezdd! – fújt bele a telefonba. – Még mindig nem csallak!  

Mondhatott nekem akármit. Hónapok óta meg voltam róla győződve, hogy szeretőt tart mellettem, de ha azt nem is, akkor mindenképpen becsúsztak neki kósza kalandok. Alapból megingott a bizalmam, amikor elment egyetemre a szebbnél-szebb, és hasonló érdeklődésű nőstények közé, de a tény, hogy szinte sosem lehetett elérni, ha éppen beszélni szerettem volna vele, tényleg végképp felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy még egy olyan hatalmas szerelem, mint ami köztem és Kyle között tombolt egykoron, sem halhatatlan. A miénk éppen döglődő félben volt, csak ezt egyikőnk sem szándékozott hangosan kimondani.

– Akkor jövő hétvégén jössz? – kérdeztem inkább, mert ha belementem volna a dologba, egésze biztosan összevesztünk volna, ahhoz pedig pont nem volt humorom.

– Jövő hét szombaton tali.

– Jó tanulást! – ráztam le gyorsan, mielőtt kifütyölt volna a fülemen az agyvizem a pofátlan hazugsága hatására.

– Köszcsi, maki! Szeretlek! – cuppantott bele a vonalba.

Válasz nélkül bontottam a vonalat. Épphogy letettem, a telefonom azon nyomban fel is villant a kezemben, jelezve, hogy üzenetem jött, a képernyőn pedig megjelent Kyle beceneve. Megnyitottam az üzenetet, és gyorsan elolvastam.

♥Motkány♥: Ne durcizz már, maki! SZERETLEK!

Egy fél percig gondolkoztam rajta, hogy írjak-e egyáltalán vissza neki, aztán arra jutottam, hogy így is elég nyomorúságos az életem, nincs szükségem még arra is, hogy a pasimmal civakodjunk.

Saját: Én is szeretlek, motkány! – pötyögtem le az üzenetet, majd ráböktem a „küldés” feliratra.

Jólesett leírni, hogy szeretem őt. Azt az érzetet keltette, mintha még mindig azokat az időket élnénk, amikor minden tökéletes és idilli volt. Amikor még anyu, apu és Kyle jelentette számomra a mindenséget. Az volt életem legboldogabb időszaka. A tökéletes földi Mennyország, ami egyetlen átkozott másodperc alatt változott át kénköves, kínzó Pokollá, hogy az örök időkig kínozza a lelkemet.

♥Motkány♥: Máris jobb! J

– Baj van? – csendült Caden hangja mögöttem.

Hirtelen úgy megijedtem a még szokatlan férfihangtól, hogy elejtettem a kezemből a telefonomat, ami nagyot csattant a padlón. A torkomban dobogó szívvel gyorsan felkaptam, és nyugtáztam magamban, hogy a kis készülék egyetlen karc nélkül úszta meg a balesetet. Sajnáltam volna, ha összetörik. A szüleimtől kaptam az utolsó együtt töltött karácsonyunkkor. Ez volt az utolsó ajándék, amit életem során kaptam tőlük. Egy átkozott kis telefon, amit én annak idején, nem is olyan régen, annyira, de annyira akartam.

– Megkérhetlek egy szívességre? – szaladtak ki a szavak a számon úgy, hogy végig sem gondoltam őket. Mire eljutott a tudatomig, hogy mit szeretnék kérni tőle, már ki is mondtam a mondatot. – Megölelnél?

Olyan meglepetten nézett rám, mintha azt kértem volna tőle, hogy nyalogatással oldja le a nappalink falán pompázó absztrakt mintával díszített tapétát, aztán a fogaival kaparja le, hogy újat rakhassunk a helyébe.

– Kérlek! – tettem hozzá csöndesen, mert úgy tűnt, nem egészen biztos abban, hogy szeretné-e teljesíteni a kérésemet.

Az arca átsuhant valamiféle érzelem, amit én a szomorúság és az együtt érzés elegyeként értelmeztem. Körém fonta a karjait, és távolságtartóan ugyan, de magához húzott, és még arra sem volt rest, hogy támogatóan simogatni kezdje a hátamat.

– Nehéz pillanatok?

– Nagyon nehezek – haraptam bele az ajkamba.

Ha nem tettem volna, talán el is bőgöm magamat, ami annyira nem vallott volna rám, mint az, hogy elgyengülve ölelgessek egy idegent, és hagyjam neki, hogy belásson a lelkembe.

– Van kedved elsétálni a Mekibe? Veszek neked Happy Mealt, hogy boldog legyél – próbálkozott a könnyed hangnem megütésével.

Nem teljesen jött össze neki, mert kihallottam a szavai mögötti kétségbeesést. Egyértelműen szeretett volna rajtam segíteni, de talán minden ismerősöm közül ő tudta a legjobban, hogy nincs olyan tudomány a világon, ami elmoshatná vagy felülírhatná azt a mérhetetlen fájdalmat, ami elől az érzéketlenségbe menekültem három hosszú hónapon át.

– Már kinőttem a gyerekcipőből – motyogtam bele a mellkasába.

– A boldogság nem a gyermekek privilégiuma, Rory – mondta, miközben hozzáérintette a homlokát a fejem búbjához, mintha csak azt próbálta volna közölni velem, hogy tökéletesen tisztában van vele, mekkora fájdalommal kell élnem a nap minden egyes ezredmásodpercében. – Amúgy is, majd eltesszük a játékokat szuvenírnek.

– Mmm… – mormogtam beleegyezően, miközben még mindig a mellkasán pihentettem a fejemet, és szorosan öleltem őt a karjaimmal.

Jó volt megölelni őt, az pedig még jobb volt, hogy ő is megölelt engem. A szüleim halála óta csak hamis karokat éreztem magam körül. Hamis volt Kyle, mert csalt engem, hamis volt a barátaim ölelése is, mert valójában magasról tettek a szenvedéseimre, nem beszélve az együtt érzést mímelő tömegekről, akik illemből bőszen ölelgettek, nagy részvétnyilvánítások közepette. Három hónapja Caden volt az egyetlen létező ezen a világon, aki őszintén ölelt, aki megértett. Aki annak ellenére volt mellettem, hogy jóformán azt sem tudta, hogy ki vagyok. Mellettem volt, mert ugyanarra ítélte a sors, amire engem is: árvaságra.

– Gyere! – ragadta meg a kezemet, mintha csak a kishúga lettem volna. – Tudtad, hogy a német Mekiben sört is kérhetsz üdítőként? – kezdett csevegésbe, és ellentmondást nem tűrően vonszolt oda a cipőtartóhoz.

– Ez csak egy városi legenda – mondtam, miközben belebújtam a cipőimbe.

– Majd útközben veszünk egy hét decis whiskyt, és beletoljuk a kólába. Menőbbek leszünk, mint a németek. Mit szólsz? – csapta fel a bejárati ajtót.

– Azt, hogy köszönöm, hogy lettél nekem – néztem bele nagy, barna szemeibe, és próbáltam azt közvetíteni felé, hogy valóban iszonyatosan hálás vagyok neki, amiért van nekem.

– Vigyázz, mit ejtesz ki a szádon, kislány! – kacsintott rám, majd azzal a lendülettel rácsapott a fenekemre.

Nem volt benne semmi erotikus, vagy ilyesmi, én mégis meglepődtem rajta. Nem vártam volna, hogy ilyen intimnek mondott testrészemet fogja taperolni, de ügyesen elrejtettem a zavaromat, és inkább belekaroltam a karjába, hogy úgy sétáljunk végig az ásítozó városon, mintha egymillió éve ismertük volna egymást. Egy kicsit így is éreztem.