Könyvajánlás

Sziasztok! 

Szerintem már tudjátok rólam, hogy imádom a fantasy történeteket. Bármilyen fantasy könyvet képes vagyok elolvasni, szülessen az a világ legnépszerűbb fantasy írójának a tollából, vagy egy arctalanságba rejtőzött blogos klaviatúrájának a játékából. 

Ezúttal viszont ajánlani is szeretnék nektek, méghozzá Takács Piroska: Ébredés... Árnyék... című könyvét, melyet ITT vásárolhattok meg. Habár, nekem még nem volt szerencsém a műhöz, az írónőt olyan kedves személyiséggel áldotta meg a Teremtő, hogy a regénye mindenképpen felkerült az olvasólistámra. 

Külön vonzó a regényben, hogy ugyanaz a kiadó (UGK) jelentette meg, mint a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, melyet pedig ITT tudtok megrendelni. 

Fontosnak tartom, hogy magánkiadásban publikáló szerzőként ne csak írjak, hanem olvassam is azokat a regényeket, amelyeket a sorstársaim megjelentetnek. Először is azért, hogy támogassam ezeket a szerzőket, ha nem is anyagilag (mivel vajmi kevés jutalék csurran-cseppen egy-egy eladott példány után) de lelkileg mindenképp. Vagy, még inkább úgy mondanám, hogy támogassam az elhivatottságukat, tiszteljem meg a művükbe fektetett, megszámlálhatatlan munkaórát, és segítsem őket abban, hogy megmaradjon az önmagukba vetett hitük. 

Hogy miért? Mert nekem is ugyanerre van szükségem. Ugyanúgy a magánkiadás süppedős talaján csámborgok, mint ők. Nem mellesleg, lehet, hogy rém rossz könyvek is kikerülnek a boltok polcaira a self publishing hatására, de találtam én már magánkiadásban megjelentetett gyöngyszemet is, ami simán odaverte a nívós, nagynevű könyvkiadók tucatregényeit. 

Szóval, esélyt a magánkiadásban publikáló íróknak! Képesek meglepetéseket okozni, és a hangjuk sokkal egyedibben cseng, mint az agyonmarketingelt tucatíróké. 

Amikor nagyon sajnáltam Catherine-t...

Kiterültem az asztalon, és engedtem Samnek, hogy elrepítsen egy olyan álomvilágba, ahol nem létezett senki rajtam és rajta kívül.  Nem tudnám meg sem saccolni, hogy mennyi ideig állítottam az agyamat hibernált módra. Csak arra eszméletem fel, hogy a lábaim erőtlenül elernyedtek, és úgy csüngtek alá, mintha transzformálódtam volna egy rongybabává. Összekaptam magamat és idétlenül lecsúsztam az asztalról. Úgy, mint, aki jól végezte dolgát, se szó, se beszéd, magamra kaptam a ruháimat, és megcéloztam az ajtót.

– Mennem kell! – fújtam úgy, hogy rá sem néztem Samre. Nem bírtam volna elválni tőle, ha megpillantom kérlelő, barna szemeit.

– Utálom, mikor ezt mondod – lépett mellém, és végigsimított az arcomon.

– Sajnálom! – fordultam szembe vele, hogy egy búcsúcsókot leheljek az ajkaira.

Sam nem érte be egy aprócska csókkal. Hosszan, birtoklóan csókolt, úgy, mintha nem akart volna elengedni maga mellől. Nekem viszont történetesen volt egy pasim, akihez minél hamarabb haza kellett térnem, ezért elszakítottam az ajkaimat az övéitől, és kereket oldottam.  Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal komoly slamasztikába kevertem magamat, ennek ellenére képtelen voltam letörölni a vigyort a képemről.

Heti egy-két kielégülés Sammel, és talán Davidet is sokkal könnyebben elviselem. Morbid, de talán működhet…

Nagy levegőt vettem, és beléptem a lakásba, miközben azon gondolkodtam, hogy mit fogok hazudni. Hála az égnek, a kis albérlet üresen fogadott. Életemben nem éreztem magamat ennyire megkönnyebbülve. Beugrottam a zuhany alá, gyorsan letusoltam, jó sokáig mostam a fogamat, hogy elnyomjam a bor ízét a számban, majd bebújtam az ágyba, miközben hangtalanul kuncogtam magamban, mint egy takony kis csitri, akire rákacsintott a suli leghelyesebb pasija. Öt perc sem telt bele, és nyílt az ajtó.

Ekkora mákot!

– Merre jártál? – szóltam ki neki.

Annyi ideje sem volt, hogy elengedje a kilincset, máris támadásba lendültem.

– Szia, hercegnőm! Ne haragudj! Bent ragadtam az egyetemen.

Puszit nyomott a homlokomra, mintha a kishúga lettem volna.

– Értem… – hagytam rá.

Elképzelni sem tudtam, hogy mit lehet csinálni az egyetemen az éjszaka kellős közepén, de nem firtattam a dolgot. Örültem, hogy megúsztam a felelősségre vonást. És, azért mégiscsak érdekes lett volna, ha még én vádaskodok.

– Le a bugyival és fordulj! – szólt oda a válla felett, mielőtt eltűnt volna a fürdőszobában.

Azt hittem, kihányom magamból az elfogyasztott bort. Elképzelni sem tudtam, hogy egy nap, mi több, egy óra leforgása alatt két pasival is összebújjak. Nem! Ezt egész egyszerűen nem vette volna be a gyomrom.

– Süket vagy talán? – tért vissza hozzám totális hangulatváltozással és számon kérően bámult rám, az ajtófélfának támaszkodva.

– Nincs kedvem… – motyogtam az orrom alatt.

– És? Nekem van! Na, gyerünk! – intett felém a kezével, miközben odasétált az ágyhoz.

A látványától kirázott a hideg és könnyek szöktek a szemembe. Esélytelen volt, hogy megtegyem, amit kér. Mi az, hogy kér? Amit parancsol.

– Na, gyere ide! – rántotta le rólam a takarót, és elkapta a lábszáramat, hogy közelebb húzzon magához.

Úgy hajított át a hasamra, hogy akkorát pukkantam az ágyon, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha leszakad valamelyik szervem. Arra sem vette a fáradtságot, hogy lehúzza az alsóneműmet, inkább perverz módon leszakította rólam. A vékony kis anyag fájdalmas sikollyal vált kétfelé, hogy szabaddá tegye az alfelemet.

– Nincs kedvem! – nyöszörögtem, és, mintha gondok lettek volna az izmaimmal, lapos-kúszásban próbáltam távolabb mászni tőle.

– Mit gondolsz, hová mész? – kapta el a hajamat, és visszarántott magához.

– Hagyjál! – kapálóztam a lábaimmal. – Nem akarom!

– Dugulsz! – parancsolt rám.

Mi van???

– David! – fordultam hátra a vállam felett, minden bátorságomat összeszedve. – Ro… ro… rosszul érzem magam…

– Hát, majd nem fogod – jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben akkorát húzott a fenekemre, hogy még a nyál is kicsordult a számból fájdalmamban.

Istenem! Meg akarok halni!

Ahhoz sem volt bátorságom, hogy felvisítsak, inkább beadtam a derekamat és mozdulatlanná dermedtem. Titkon reméltem, hogy megesik rajtam a szíve és felhagy a molesztálásommal.

Hát, nem így lett. Ehelyett a hasam alá nyúlt, hogy felhúzza magához a csípőmet, és szokásához híven megforgassa bennem vaskos ujjait. Az öklömbe haraptam és összeszorítottam a szemeimet.

Nem bírom ki még egyszer…

– Nem mondod, hogy fáj!

Szó szerint beleharapott a fenekembe, de egy akkorát, hogy kibuggyantak a könnycseppek a szememből.

– De… – piszmogtam bátortalanul.  

– Lejárt lemez, hercegnőm! Elsőre sem hittem el, de most már tényleg ideje valami újat kitalálnod!

– Tényleg fáj! – fakadtam ki.

– Akkor még gyakorlunk egy kicsit, a te érdekedben! Nem járja, hogy nem élvezed! Emeld fel a fejed! – ragadta meg a hajamat, és olyan erővel húzta hátra a fejemet, hogy kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Azon sem lettem volna meglepődve, ha a húzástól elroppan a nyakcsigolyám.

– Valld be, hogy te is akarod! – tömködte belém az ujjait megállás nélkül.

Most komolyan! Nem érezte, hogy nem? Olyan száraz lehettem, mint az Atacama-sivatag. A másodperc tört része alatt elhatároztam, hogy minden fejben dől el. Nekem pedig el kellett döntenem, hogy akarom. Máshogy nem is dönthettem volna, ha el akartam kerülni, hogy kvázi megerőszakoljon.

– Persze, hogy akarom. Csak egy kicsit gyengédebben, oké? – próbálkoztam. Ügyeltem rá, hogy a hangom mosolyogjon.

– Segítünk neked egy kicsit – hagyott fel az ujjai bennem való mozgatásával, hogy ellépjen tőlem, és elvesszen a fiókban. Már rutinosan meg sem moccantam, inkább csöndben vártam, hogy visszatérjen hozzám.

Úristen! Ez annyira megalázó… Hogy süllyedhettem idáig?

– Mit akarsz velem csinálni? – kérdeztem remegő hangon, mikor már túl sok ideje volt elveszve a fiókban. Bele sem mertem gondolni, milyen perverzségen törheti a fejét.

– Síkosító – intézte el egy szóval a válaszadást.

Olyan brutális durvasággal ügyködött mögöttem, hogy attól tartottam, hogy még a méhemet is darabjaira szaggatja. Komolyan megijedtem. Ha távol is állt tőlem a gyerekvállalás gondolata, egyszer, a nagyon-nagyon távoli jövőben azért mégiscsak szerettem volna anyuka lenni, ahhoz pedig nagyon nem jött jól, hogy cafatjaira cincálják a méhszájamat. De, hála a jó égnek, legalább hamar végzett, hogy aztán a kezembe nyomja az óvszert, amit történetesen a farkáról rángatott le.

– Nesze, dobd ki!

Undorodva fogtam meg a használt gumit, és feltápászkodtam az ágyról, miközben észrevétlenül felkaptam a szabad kezembe a telefonomat. Kirohantam a szobából, kihajítottam a kukába az óvszert, és forgó gyomorral jó alaposan kezet mostam.

Feloldottam a képernyőzárat a telefonomon, kikerestem anyu nevét a telefonkönyvemből, és hosszan bámultam a kijelzőmet, miközben fáradhatatlanul köröztem a név felett a hüvelykujjammal. Egyetlen egy dolog kattogott a fejemben: Anyu, gyere értem, szükségem van rád!

Összekuporodtam a sötét fürdőszobában és csak bámultam a világító kijelzőt. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

– Nem mehetek haza! Nem mehetek haza! – ringattam magamat a saját hangomra. – Nem, az sokkal rosszabb lenne. Ott van Alfred Elwood… – beszéltem meg saját magammal a dolgot, mint valami idióta, aki képzeletbeli barátokkal cseverészik.

Ráböktem az üzenetküldésre, és pötyögni kezdtem. Nem tudtam, hogy meg fogom-e bánni, sem azt, hogy milyen lavinát indítok el vele, de abban biztos voltam, hogy ha nem írok anyunak üzenetet, akkor kivetem magamat a negyedikről.

Saját: Hiányzol, anyuci! Szeretlek!

Megírtam a rövid üzenetet, és gondolkodás nélkül ráböktem a küldésre, miközben hangosan felsírtam. Gyorsan beletömtem az öklömet a számba, hogy David ne hallhassa a gyengeségemet.

Még alig indult útjára az üzenet, máris érkezett a válasz. Felkészültem a legrosszabbra, hogy anyám gyalázkodó kifejezésekkel fog illetni, legnagyobb meglepetésemre azonban egy sokkal másabb hangvételű üzenet érkezett, mint, amit vártam.

Anyu: Te is nekem, csibe! Nagyon szeretlek, kicsim! Gyere haza, kérlek! Tudod, hogy bármikor megteheted!

Újra és újra elolvastam a szavakat. Kezdtem egyre inkább rájönni, hogy anyu túlontúl ismer engem. Nagyon jól tudta, hogy mit kell válaszolnia ahhoz, hogy honvágyat ébresszen bennem. Ha tudtam volna, hogy apám nincs otthon, szétszaggatott alsóneműben rohantam volna hazafelé, így azonban más volt a helyzet. Még Daviddel is kellemesebb volt együtt élni, mint azzal a féreggel, akit az apámnak kellett szólítanom.

Saját: Tudod, hogy nem! 

Amint láttam, hogy a válaszom megérkezett, kikapcsoltam a telefonomat, és felpakoltam a fürdőszobapolcra, hogy még véletlenül se essek kísértésbe.

– Nincs már ott helyed! – mondtam a tükörképemnek. – Légy erős, Catherine! Légy erős! – nagyot fújtam. – Oké, megy ez! – paskoltam meg az arcomat, majd felcsaptam a fürdőszoba ajtaját, és visszatértem a hálószobába. 

Kérdések és válaszok a magánkiadásról

Mióta megjelent a Kavargó Rózsaszirmok mind többen és többen faggatnak a magánkiadással kapcsolatban. Sokan nem értik, mi is ennek a menete, mások a jogokkal és kötelezettségekkel nincsenek tisztában, megint mások pedig még mindig le vannak ragadva azon a szinten, hogy "magánkiadásra csak azok adják a fejüket, akik olyan (Isten bocsá') szarul írnak, hogy szóba sem áll velük egy hagyományos kiadó". Ebben a bejegyzésben szeretnék helyretenni néhány dolgot, és segítséget nyújtani azoknak, akik szintén magánkiadáson gondolkodnak. Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha csinálok egy GYIK-et, és úgy adok választ a kérdésekre. 

# A magánkiadás drága mulatság? 

Ez relatív. Attól függ, hogy kinek mi "drága" és mi nem. Szóval, megpróbálok egy átlag magyar munkabérhez viszonyítani. Ha pedig így teszek, akkor azt kell mondanom, hogy nem. A magánkiadás manapság már eléggé pénztárcabarát módon kivitelezhető. Például az Underground Kiadónál négy csomag közül is lehet választani. Mivel én szeretek biztosra menni, ezért szerkeszthető verzióban küldtem el a kéziratomat, és a POD mellett döntöttem. (Erről később írok). Nekem így került 32.000 forintba a tördelés, a borító elkészítése, az ISBN ügyintézés (erről is írok később, hogy mi ez és miért fontos), a nyomdai kilövés és még a mintapéldányomat is ingyen készhez kaptam. Szóval, nem. Egyáltalán nem mondhatnám, hogy a magánkiadás drága mulatság, ha csak azt vesszük alapul, hogy a kezemben foghatom az elmém végtermékét. Mi kerül hát sokba? Lépjünk tovább! 

# Hogyan lesz a kéziratomból jól olvasható, "könyvszerű" szöveg? Ki írja át nekem? És az mennyibe kerül?

Jaj! Na, ez az a kérdés, amitől agyérgörcsöt tudnék kapni, akárhányszor csak meghallom. Nem tudom, miféle tévképzet él az emberek fejében a szöveg gondozásával kapcsolatban, de bizton állíthatom (noha még nem volt hozzájuk szerencsém), hogy sem egy lektor, sem egy korrektor nem fogja szigorú értelemben véve átírni a szöveget. A korrektor egyébként is a helyesírásra, mondatszerkezetekre, stb., fókuszál, és a lektor feladatköre sem az, hogy újraírja az író kéziratát. Hogy egy példát hozzak; ő hívja fel az író figyelmét arra, ha a cselekményben ellentmondás van. Tehát, ha mondjuk a harmadik fejezetben Klárika aggodalmasan beletúr pixie stílusúra nyírt hajába, akkor két fejezettel arrébb Feri ne nézze már nyálcsorgatva, ahogy Klárika vaskos csigái szexin hullámzanak a feltámadó szélben, mert, hacsak Klárikának nincs extra hajnövekedésért felelős génállománya, vagy keratinos hajhosszabbítása, ez teljességgel lehetetlen. Viszont, én amondó vagyok, hogy egy író köteles legalább annyira ismerni a saját karaktereit és természetesen az általa megálmodott cselekményt, mint önmagát, ha pedig ezt vesszük alapul, akkor egyébként sem kerülhet ilyen ellentmondásba önmagával. Ha mégis így esne, az számomra azt sugallja, hogy még az író sincs teljesen tisztában a saját történetével, akkor pedig megette a fene az egészet. Egy nyelvi lektor javítani fogja az alábbi egyszerű mondatot is: Felhagytam a futással, és megtámaszkodtam a térdeimen. Hogy miért? Mert ez a mondat így hangzik helyesen: Felhagytam a futással, és megtámaszkodtam a térdemen. Feltűnt, hogy az első mondat hibás? Persze, hogy nem. Mert a való életben nem vagyunk anyanyelvi lektorok. Mondunk ilyet. Mint ahogy olyat is mondunk, hogy "Nevenincs Kisasszony kivillanó mellbimbói kiverték a biztosítékot". Ha én egy ilyen mondatot le mertem volna írni újságírás órán, a tanár úr úgy hajított volna ki nem az, hogy a teremből, egyenesen az egyetemről, hogy azt is elfelejtettem volna, hogy egyáltalán valaha is betettem a lábamat az intézménybe. Hogy miért? Mert a biztosítékot maximum a villanyóra szokta lecsapni, egy kivillanó mellbimbó biztosan nem "veri ki". Mivel azonban a való életben nem vagyunk irodalmárok, anyanyelvi lektorok pedig végképp nem, én simán a Catherine szájába adnék egy ilyen mondatot, történetmesélés közben: "Daniel már-már elviselhetetlennek tűnő tisztaságmániája teljesen kiverte nálam a biztosítékot". Mert a szereplőm sem anyanyelvi lektor. Miért ne mondhatna ilyet? Honnan kellene tudnia, hogy ez "nem helyes"? Az olvasó pedig nem fogja kielemezni minden egyes mondat nyelvtani szerkezetét. Ugyanúgy át fog siklani rajta a szeme, mint az esetleges elütéseken, és a nyelvtani hibákon. A hiba - az én felfogásom szerint - egyébként is csak akkor számít hibának, ha a megértést gátolja, nehezíti, rontja. Például: "Megbeszéltük a férjemmel, hogy válunk". Ebben látszólag semmiféle hiba nincs, de ha az író történetesen azt szerette volna kifejezni, hogy a házaspár arra a döntésre jutott, hogy várni fognak, akkor már zavaró a "várunk" helyett a "válunk". Ilyen és ehhez hasonló dolgokra figyelnek ezek az említett szakemberek. Mivel ezen hibák felkutatása és korrigálása magas szintű szakértelmet igényel, így senki sem várhatja, hogy potom pénzből megússza ezeket a javításokat. Ezeknek a szakembereknek az ára egy átlagos hosszúságú regény esetén több százezer forintra is rúghat. Magánkiadásban pedig mindig az író döntése kell legyen, hogy bízik-e magában annyira, hogy kihagyja ezen szakemberek munkáját. Én kihagytam. És még egy olvasó sem küldött nekem nyelvtani elemzést a mondataimról. Pedig biztosan nekem is vannak elbénázott mondataim, elütéseim pedig végképp akadnak. A jó hír, hogy ilyen elütéseket találni bármelyik neves kiadó által kiadott könyvben is. 

# Mennyi hasznom fog származni a könyvemből? 

Őszintén? Semmi. Bárki, aki megveszi, vagy egyáltalán csak hall a Kavargó Rózsaszirmok című könyvemről, ami 3500 forintba kerül, azt hiszi, hogy pár eladás után multimilliomos leszek. A nagy lóf@szt!Az én könyvem gyártási ára 3150 forint, ami azt jelenti, hogy egy példányon van 350 forint hasznom, amire még rájön az adó (miért is ne), így lényegében olyan 200 forintot könyvelhetek el minden eladott példány után. Könnyű kiszámolni, hogy ha 100 példányt sikerül is eladnom, az még mindig csak 20.000 forint haszon, ami még a befektetett 32.000 forintot sem téríti vissza, nem az, hogy a második részt egyáltalán ki tudjam hozni belőle, a befektetett munkaóráról nem is beszélve. Nevenincs íróként a könyvkiadás egy nagy deficit. Akármit is ígérnek a különböző profitorientált kiadók, hogy "majd így, meg majd úgy, meg bla, bla, bla", az első regény mindig deficites. 

# Hogyan legyek ismert író? 

Nem tudom, de bárki rájön, legyen szíves és közölje velem is! A könyvkiadás, különösen a magánkiadás egy nagy lutri. Vagy bejön, vagy nem. (Többnyire nem). Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy: "Hogyan ismerjék meg a művemet azok, akikhez a történetem szól"? Hogy hogyan? Hát... ha van rá anyagi fedezet, akkor mindenféle különböző reklámozási technikákat be lehet vetni, a keresőoptimalizálástól kezdve az óriásplakátokig. Ha nincs, akkor kreatívnak kell lenni. Elvégre, egy író kreatív, nem? Szerintem erre egyébként sem lehet konkrét választ adni. Mindenkinek ott és abban a közegben kell reklámoznia a könyvét, akiknek az adott mű szól. Én azt mondom, éljen a social media! 

# Mi a magánkiadás menete? 

Egyén- és igényfüggő, na meg persze nagyban függ a választott kiadótól is. Az Underground Kiadónál nem valami bonyolult a dolog, ha esetleg őket választanád, IDE kattintva minden információ megtalálható. De én is szívesen segítek, ha tanácsra van szükséged. Csak dobj egy üzit a hajnalka.barna@gmail.com email címre. Mindenképpen válaszolok. Egyébként, én csak kampányolni tudok mellettük (nem, ezért egy fityinget sem adnak). Beszéltem olyan ismerőssel, aki konkurens kiadónál jelentette meg a művét. Hááát... Annyit mondok csak, hogy ízlések és pofonok...

# Miért válasszam a magánkiadást?

Erre nem tudok választ adni. De azt el tudom mondani, hogy én személy szerint miért választottam az UGK-t ahelyett, hogy különböző nagynevű kiadóknál házaltam volna. Először is, nem volt kedvem hónapokat, talán éveket várni arra, hogy válasz érkezzen az elküldött kéziratommal kapcsolatban. Türelmetlen vagyok, és úgysem bírtam volna ki. Másodsorban, nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy számomra tök idegen emberek belekontárkodjanak a sztorimba, abba, hogy mit és hogyan kellene írnom, hogy hány kötetesre tervezem a művemet, hogy milyen borítót szeretnék, és így tovább. Így minden az én választásom és természetesen az én megfeszített munkám gyümölcse. Ez pedig hatalmas büszkeség, nem mellékesen függetlenség. Az egyetlen kötelezettségem az, hogy két évig nem adathatom ki más kiadóval a regényemet. Mivel ilyen ambícióim egyébként sincsenek, ez nem valami nagy ár. A magánkiadás egyébként is kötetlenebb, szabadabb. És ha nem is érek el olyan széles olvasóközönséget, mint a neves kiadók nyomdagépeiből kikerülő könyvek, akkor is büszkén mondhatom el, hogy ez csak és kizárólag az én érdemem. 

Bármiféle egyéb kérdés, kívánság, óhaj-sóhaj merül fel, nyugodtan keress itt, vagy ezen az email címen:hajnalka.barna@gmail.com. Ha pedig tetszik a könyvem, IDE kattintva rendelhetsz. 

Egy kis Daniel szemszög?

Hiányzik az írás. Mármint az, hogy ne csak a szerkesztéssel és ellenőrzéssel kínlódjak, hanem valóban érdemi, kreatív alkotótevékenységet végezzek. Így hát saját magam gyönyörűségére elkezdtem írni a történetet Daniel szemszögéből. És  - miért is ne - annyira ráfüggtem, hogy jó pár napja el sem tudok szakadni Danieltől. Nyersebb, szókimondóbb és kevésbé lírai, mint Catherine, de milliónyi kis részletet megmagyaráz, amit Catherine szemszögéből sehogyan sem tudnék bemutatni. Úgy is mondhatnám, Daniel új megvilágításba helyezi a Kavargó Rózsaszirmok és a Vérvörös Rózsaszirmok sztoriját. Ha érdekel, a folytatásban beleolvashatsz a még nyers, átíratlan szövegbe.

ATTENTION PLS! SPOILER ALERT!!! :D

Hála a Teremtőnek, Vicky otthon döglődött, nagy menstruációs fájdalmak közepette. Ennél jobb hírt csak akkor kaphattam volna, ha valaki közli velem, hogy Catherine Elwood él és virul, nem mellesleg, totálisan belém van szerelmesedve. Na, igen! Ez lett volna az egyetlen dolog, ami képes lett volna felülírni azt az örömöt és megnyugvást, amit Vicky távolléte jelentett. Végre nem kellett elviselnem az idegesítő képét, és anélkül bulizhattam a tó partján megrendezett szabadtéri, alkoholmámoros fertőben, hogy lépten-nyomon a nyakamon csüngött volna a nőm, amit ugye előszeretettel alkalmazott. Fúj, de rühelltem! Két szót nem tudtam váltani senkivel anélkül, hogy ne telepedett volna rám. Az, hogy ezen az estén nem kellett elviselnem, maga volt a mennyei gyönyör.

– Vicky? – vágódott mellém Jess, eléggé illuminált állapotban, egy üveg whiskyvel a kezében. Boszorkányberkekben a whisky amolyan kötelező parti-kelléknek számított. Habár, lehet, hogy inkább Írországhoz volt köze a dolognak. A fene se tudja…

– Remélem, otthon – csavartam le a saját whiskym kupakját, és nagyot húztam az üvegből.

– Összevesztetek? – kíváncsiskodott.

– Daniel dobni fogja – válaszolt helyettem Linda.

Igazából, meg sem fordult a fejemben, hogy kidobjam, és ezzel Linda is tökéletesen tisztában volt. Szar volt elviselni a hisztijeit, de a francnak sem volt kedve folyamatosan maszturbálni, vagy egyéjszakás csajokat kergetni. Linda viszont egyértelműen arra játszott, hogy kacsintsak félre Vicky mellől. És hát mit tehet egy rendes, kedves bátyó, aki rajongással szereti a kishúgát? Mégsem vehettem el a kedvét…

Muhahahaha!

– Mi? – nyelt le egy nagyobb kortyot Jess. – Mégis miért?

– Azonnal jövök… – sunnyogott arrébb Linda. Világosabb volt a delelő Napnál, hogy megkeféltetné velem Jessicát. És, én meg is fogom tenni… Csak és kizárólag a hugicám kedvéért.

Hehe!

– Hm… – vontam meg a vállamat. – Nem megy. De nem kell neki kifecsegni! – emeltem a képébe a mutatóujjamat.

– Hát olyan vagyok én? – húzta meg a whiskyjét.

– Nem tudom – simítottam végig az arcán. – Olyan vagy, szépségem?

– Ilyen rosszkislánynak nézel? – incselkedett.

Remek! Benne van a játékban…

– Ha eljár a szád, cukorborsóm, elmondom neki, hogy befeküdtél alám, és fuccs a barátnőségnek! – suttogtam bele a fülébe a szavakat.

– Hamarabb kaptalak meg, mint ő! – lehelte a fülembe a választ.

– Igen – nyakaltam be három nagy kortyot. – Ez biztos meg fogja hatni – vigyorodtam el.

Isteni szerencse, hogy Vicky nem tudta, hogy korábban húzogattam Jessicát. A végén még őt is elmarta volna mellőlem, pedig kifejezetten jó haverom volt.

– Ki az a lány? – vonta fel a szemöldökét?

– Kicsoda? – fordultam körbe. Nem tűnt fel, hogy idegen lány került volna a társaságunkba.

– Ó, ugyan már, Dan-Dan! – gurított le egy újabb kortyot. – Csak úgy ok nélkül nem dobnád Vicky-t. Jó csaj.

És nem is fogom, drágaságom. De ezt neked nem kell tudnod…

– Igazából, Jess – tűnődtem el, persze direkt. – Szívesebben dugnálak téged, mint őt.  Te legalább jó fej vagy.

Na, lássuk, ráharapsz-e a csalira, cukorborsóm!

– És most egy kicsit részeg is – húzta zsivány vigyorra a száját. – Ilyenkor nem tartok szoros barátságokat – járatta végig a kezét az oldalamon, majd sunyin lecsúsztatta azt az ágyékomhoz.

Háh! Te kis baszos… Mindig is imádtalak ezért.

– Én pedig hűséget – húztam magamhoz közelebb, és zsiványul becsempésztem a kezemet a nadrágjába, hogy belemarjak a feszes hátsójába.

– Akkor proszit, drágaságom! – koccintotta hozzá a whiskys üvegét az enyémhez.

– Egy pillanat! – rángattam ki a kezemet a nadrágjából, és előkotortam a telefonomat, majd pötyögni kezdtem.

Daniel Smith: Hol vagy?

Melinda Smith: A dolgomon. Mi van?

Daniel Smith: Megdughatom Jessicát a szobádban?

Melinda Smith: Persze, hogy meg! J Szerinted miért dobtam fel a szakítós kamu-sztorit?

Daniel Smith: Imádlak!

Melinda Smith: Azt ajánlom is!

– Gyere, szépségem! – mondtam, miközben zsebre dugtam a telefonomat, hogy megragadhassam Jess kezét. – Húzzunk innen!

– Nem szeretném, ha kiderülne! – mondta, mellettem battyogva. – Vicky a legjobb barátnőm.

– Én sem szeretném!

– Tényleg nincs más? – kíváncsiskodott. 

Cöh! Majd pont elmondanám, hogy hoppon maradjak… Nők…

– Mégis ki lenne?

– Hát, mit tudom én – húzta meg a whiskyt szórakozottan. – Azt hittem, előkapartad a becses Catherine-t a múlt mocskából – kuncogott.

Olyan hirtelen torpantam meg, hogy majdnem kiszakítottam Jess karját a helyéről.

– Honnan jutott ez most eszedbe? Találkoztál vele? Láttad? Beszéltetek? Tudsz róla valamit?

– Mégis hol találkoztam volna vele? – nézett rám olyan szemekkel, mintha megőrültem volna. – Vicky panaszkodott, hogy az utóbbi időben folyton róla beszélsz álmodban.

– Vagy úúúgy… – bólintottam. – Öhm… csak megjátszom. Próbálom leépíteni a kapcsolatunkat, és így a legegyszerűbb… Tudod…

Basszus! Róla beszélek álmomban? Jó tudni…

– Háh! Ravasz! – hajolt oda hozzám, hogy egy whisky ízű csókot adjon az ajkaimra.

Jó csaj volt, a fene egye meg a seggét! Hülye lettem volna kihagyni egy potya menetet. Vicky úgysem érdemelt hűséget. Ő drámázik, én félredugok. Ez így tiszta.

– … Nem tudom, hol van. Keresem… – ütötte meg a fülemet egy undorító hang. – Oké, mindjárt visszahívlak.

– Magasságos egek! – nyögtem fel.

Hát persze, hogy utánam jött! A görcs húzná össze!

– Ez Vicky… – suttogta Jess riadtan.

– Hajtsd le a fejed, és húzzunk innen! Gyerünk, gyerünk! – rántottam meg a kezét, és nagy fejhajtások közepette húzni kezdtem magam után.

– Észre fog venni! – aggodalmaskodott Jess.

– Dugulj el, és akkor nem!

– Engedd el a kezem! – húzta ki az ujjaim közül a kezeit.

Ezt nem hiszem el… Ugrott az estém.

– Most mi van? – morogtam oda halkan.

– Kavarok ide egy kis port – súgta oda alig hallhatóan, és már lendült is a keze.

Hm, boszorkányok… Imádom őket.

Hát, Jess nem aprózta el. Akkora forgatagot kavarintott körénk, hogy még mi sem láttuk, hogy merre tartunk. De, szerencsére így Vicky sem láthatott meg minket.

– Fussunk! – kacagtam fel, amint magunk mögött hagytuk a veszélyes zónát, és futólépésben elsuhantunk a házunkig, miközben egyszer-egyszer megálltunk az erdőben inni, vagy éppen csókolózni, meg egymás intim testrészeit taperolni.

Olyan durván beütött a fél üveg whisky, hogy jóformán azt se tudtam, hol vagyok és kivel. Jess pedig szerintem még csak azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Pont leszartam.

Nem volt erőm elmászni Linda szobájáig, így csak a nappaliig sikerült eljutnunk. Jóformán lelöktem Jessicát a fotelba, kikaptam a kezéből a whiskyt, lepakoltam az üveget a padlóra, az enyém mellé, és lerángattam a nadrágját, bugyistól.

– Húzódj egy kicsit lentebb! – kaptam el a csípőjét, hogy lentebb húzzam a fotelban. Pont úgy, hogy könnyedén hozzáférhessek, ha letérdelek a földre. Nem volt a legkényelmesebb póz, de a francot sem érdekelte.

– Ébren vagy, Jess? – kérdeztem rá, biztos, ami biztos. Azért megerőszakolni nem akartam. – Jessica! – böködtem meg a combját.

– Mit kínlódsz már? – vihogott fel kótyagosan.

– Biztos, hogy akarod?

– Nem, csak viccből nyomok nagyterpeszt ebben a rohadt kényelmetlen pózban – kacarászott.

Hát, ha ilyen jó kedved van, Daniel beteszi…

Gyorsan magamra rángattam az első kezem ügyébe kerülő óvszert, amit a pénztárcámból kotortam elő, és fittyet hányva arra, hogy Jess szerintem még csak közelébe sem járt az izgalmi állapotnak, megragadtam a combjait.

– Gyere ide, cukorborsóm! – húztam magamhoz még közelebb.

Szegény, szerintem már a nyakán feküdt, a fotel háttámlájához támaszkodva. Annyira nem érdekelt, hogy semennyire. Átfogtam a combjait, széthúztam a lábait, amennyire csak tudtam, és belehajítottam a farkamat. Még csak meg sem nyikkant, hála a jó égnek. Aztán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, elkezdtem gépelni. Bassza meg, bitang jó volt. Össze-vissza martam a combjait, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felrántottam a felsőjét melltartóstól. Csak lássak már csöcsöt is, ha már megcsalom a barátnőmet, nem?

Szép bögyei voltak. Sokkal-sokkal szebbek, mint Vicky-nek. Kisebbek, de határozottan szebbek. Genyóságból jól megcsöcsörésztem. Sajnos. Szerintem tetszett neki, mert úgy elkezdett visongani, hogy még az élettől is elment a kedvem, nemhogy a szextől.

– Sss! Hallgass már! – szóltam rá. Nem igazán érdekelte. – Jess! – nevettem fel. Rohadt vicces fejeket vágott. – Hallgass már, légyszi! Utálom, ha egy nő visong!

Fúj, hogy én mennyire utáltam, ha nyivákoltak alattam a nők (vagy felettem, vagy… előttem). Komolyan pofán tudtam volna őket hajítani. Mi értelme van annak, hogy beszakítják a másik dobhártyáját? Én sem üvöltök a képükbe, mint valami sakál. Akkor ők se vonyítsanak veszett farkas módjára… Rémes, de tényleg…

– Jess! – pofoztam meg a mellét. Az arcát inkább nem akartam. Hülyén jött volna ki. – Ha nem fejezed be, abbahagyom!

– Oké… oké… – vigyorgott magának.

Hú, öcsém… Jobb lesz ezt gyorsan elintézni, mielőtt halláskárosodást szenvedek…

Megragadtam a derekát, hogy ne mocorogjon nekem össze-vissza, és gyorsan végeztem vele. Hát, hogy neki jó volt-e, azt nem tudtam megállapítani. Tök furán vigyorgott, szóval, annyira rossz csak nem lehetett.

– Ah, Jessica! – csaptam rá mindkét combjára, tiszta erőmből. – Büszke lehetsz magadra, drágaságom! Ittas vagyok, mégis elvittél tíz perc alatt.

– Mi van? – tekergőzött magának a fotelban.

– Szerintem ezt csukjuk össze! – préseltem egymáshoz a combjait, mielőtt meg találtam volna újra döngetni. – Ezt pedig igazítsuk meg! – rángattam vissza rá a felsőjét, melltartóstól. Hát, úgy, ahogy éppen sikerült.

– Megint lemaradok rólad, igaz?

– Rólam? – kérdeztem vissza letablózva, miközben lehajítottam a földre a használt óvszert. Jó helyen volt az ott.

– Nőd van, te köcsög! – viháncolt, miközben tök bénán rám mutatott. Kábé úgy, mintha nem lettek volna izmok a karjában. – Lecseréled Vicky-t, mert nőd van!

– Nincs nőm – ragadtam meg a kezét, és egy leheletkönnyű csókot nyomtam a kézfejére. Végül is, ennyi kijárt neki, ha már a lábai közé engedett úgy, hogy még csak fűznöm sem kellett érte.

– Mikor dobod Vicky-t? – vigyorgott szüntelenül.

– Remélem, minél hamarabb – rántottam fel a sliccemet, majd lehajoltam a whiskyhez, és felkaptam a sajátomat, hogy beleigyak. – Nem akarod felvenni a gatyádat?

– Hazaküldesz?

– Hazakísérlek – mondtam válaszként.

– Seggfej vagy! – tápászkodott fel a fotelből, nagy durcázások közepette.

– Most mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Megdugsz, aztán húzzak?

– Hát, mert mi egyebet csinálhatnánk még?

– A Teremtőre! – torzult el az arca. – Hogy lehetsz ekkora suttyó?

– Jess! Csak dugtunk!

– Aj, csókolj meg! – vetette magát a karjaimba.

– Hé! – kaptam el a fél vállat, mielőtt kiverte volna a kezemből az üveget. – Ugye, nem vittél bele érzelmet?

– Azt mondtad, dobod Vicky-t!

– Egek! – kaptam a fejemhez. – Jess! Haverok vagyunk! – bámultam bele a szemeibe. – Tudod te is, ugye?

Egy nagyon hosszú percig hallgatott. Azt hittem, menten falnak megyek. Elég volt nekem egy fogyatékos barátnő, nem kellett még egy nyálcsorgató szerető is.

– Persze! – rázta meg a fejét, amitől aggasztóan furán imbolyogni kezdett az egész teste. – Ne haragudj! Részeg vagyok.

– A frászt hoztad rám, baszdki! Huh!

Megtapogattam volna a mellkasomat, ha történetesen nem azzal lett volna elfoglalva a szabad kezem, hogy őt istápoljam.

– Bocsi… – vigyorodott el. – Nem igazán tudok tisztán gondolkodni.

– Aj! Olyan cuki vagy, Jess! – ragadtam meg a tarkóját, hogy megcsókolhassam.

Tényleg az volt. Egy igazi kis cuki csaj. Egy kis szeretnivaló minden lében kanál. De szerencsétlenségére csak ennyi. Legalábbis, a számomra.

– Bitang jól csókolsz Dan-Dan – mosolygott bele a csókomba.

Akkor kussolj, és élvezd ki, amíg teheted…

– Legalább elmentél? – simítottam végig az arcán.

– Veled lehetetlen nem elmenni – cuppantott egyet az arcomra.

Hát persze, mert király vagyok! Hehehe!

– Öltözz fel! Vagy el talállak csípni megint – csaptam rá a hátsójára.

– Ennyire nem vagy menő – kacagott ki.

– Csak úgy megsúgom, hogy jó két hete nem vitt el Vicky – súgtam bele a fülébe. Naná, hogy hazudtam.

– Akkor sem vagy ilyen kemény! – vihogott.

– Hm… – húztam el az orromat, miközben lehajoltam, hogy lepakoljam a földre a kezemben tartott üveget, és előkotorjam az utolsó óvszert, ami a pénztárcámban pihent, jól elrejtve.  

– Mit csinálsz? – bámult rám zavaros tekintettel.

Szétkeféllek. De mint a szar…

– Nem állom, ha a potenciámat piszkálják – hajoltam oda a füléhez, majd azzal a lendülettel fordítottam rajta egyet. – Kapd el a fotelt! – vágtam rá a seggére.

Olyan kötelességtudóan hajolt le, mintha fizettem volna neki érte. Hát, azt mondjuk sosem tettem volna. Fúj! Az milyen szánalmas már…

– Ha meghallok egy nyikkanást, kihajítalak a francba, pucér seggel! – röhögtem fel mögötte.

– Úgyse tennéd meg! – kacagott.

– Persze, hogy nem – röhögtem tovább. – De ne vinnyogj! Utálom!

– Majd igyekszem… – kuncogott.

Gyorsan használható állapotba hoztam magamat, felgörgettem a farkamra az óvszert, és bevágtam a kedvenc mozdulatomat: Becsúsztattam a lábai közé a lábfejemet, szétrúgtam a lábait, és neki estem.

Szegény Jessica! Szerencsétlenségére pont tetőzött a whisky hatása, így még dupla annyi ideig bírtam, mintha csak simán egy orgazmus után tuszkoltam volna vissza magamat a testébe. Alsó hangon gépelhettem vagy egy órát, de abba aztán beleadtam apait-anyait. Még rendesen leizzadtam. Minden rejtett agressziómat kiéltem rajta. Vicky-n nem lehetett. Annak mindig minden fájt, vagy ha éppen nem, akkor tutira össze voltunk veszve. Jess viszont jól bírta a kiképzést, pedig ennyire sosem voltam durva vele, noha meghúztam már egy párszor.

A végén már komolyan sajnáltam szegényt. Olyan szánni valóan nyüszített, hogy egy pillanat erejéig elgondolkoztam rajta, hogy felhagyok a vaginája szétbombázásával, de aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy megérdemli, amit kap. Senki sem kényszerítette, hogy eljöjjön velem kefélni. Ha pedig megtette, hát… viselje következményeit.

– Ah, Jess! Te istennő! – martam bele a csípőjébe, majd akkorát löktem rajta a farkammal, hogy még rendesen betojtam, hogy átfúrtam magamat a méhszáján. Megtántorodva belefejelt a fotelbe, és összecsuklott előttem. Pont végszóra. Úgy tűnt, életben maradt, úgyhogy ügyet sem vetve a kínlódására, lerántottam magamról a használt gumit, görcsöt kötöttem rá, és a másik mellé dobtam a földre, majd visszahúztam a sliccemet.

– Jessica! – pöcköltem meg a lábfejemmel. – Gyere, hazakísérlek!

Lásd, mily’ rendes vagyok, tündérkém…

– Jó… – dünnyögte az orra alatt.

– Fel tudsz öltözni?

– Mmm…

Jaaaj! El ne aludj!

– Jess! – húztam rá a seggére egy hatalmasat. Imádtam a picsáját püfölni. – Kelj fel!

– Mmm…

Na, ne!

Gyorsan előkapartam a telefonomat, ami végig a zsebemben pihent, és pötyögni kezdtem.

Daniel Smith: Hol vagy, baszdki?

Melinda Smith: Most szédelgek hazafelé. Üres már a szobám?

Daniel Smith: Végig az volt.

Melinda Smith: H-h?

Daniel Smith: A nappaliig jutottunk. De, basszus! Segíts hazarángatni! Bealudt, és itt biztos nem marad! Bleee…

Melinda Smith: Segítsen a halál! Én dugtam meg, vagy te?

Daniel Smith: Kétszer is megvolt! J SEGÍTS! PLS!

Melinda Smith: Akkor meg főleg hazaviheted! Részeg vagyok, ne zaklass! Francnak sincs kedve a lotyóddal kínlódni!

Daniel Smith: KÉRLEK, HUGI! ♥

Melinda Smith: Pfff! Jó, indulj meg vele! Bevárlak a templom előtt.

Daniel Smith: Sietek!

Melinda Smith: 5 percet kapsz! MÉREM!

Gyorsan visszasüllyesztettem a zsebembe a telefonomat, és rázni kezdtem Jess pucér seggét.

– Jess! Hé! Kelj már fel!

– Mmm…

– Na, gyere! – ragadtam meg, és felrántottam a fotelből. Olyan volt, mintha egy rongybabát pakolgattam volna egyik helyről a másikra. – Öltözz fel! – parancsoltam rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

– Nincs erőm… – motyogta az orra alatt.

– Jó! – kaptam fel a vállamra. – Akkor viszlek pucér seggel!

– Tőlem… – hagyta rám.

Magasságos egek! Én fel nem öltöztetem…

A cuccai felé intettem, és beleröppentettem a nadrágját a kezembe, alsóneműstől. Hát, ha őt nem zavarja, akkor engem sem fog. Simán végigviszem az utcán, csupasz hátsóval.

Végigtrappoltam a házon, a vállamon a pihegő Jessicával, és morcosan felcsaptam a bejárati ajtót. De ami ott fogadott, rettenetesebb volt magánál a Pokolnál is.

– Hát ti? – pislogott rám Vicky elkerekedett szemekkel. A keze állásásból arra következtettem, hogy éppen becsöngetni készült.

– Hát te? – bámultam bele a szemeibe.

– Mi a faszom ez? Mi a rohadás ez? – bődült fel, szokásához híven.

– Öhm… ez? Ez Jessica…

– Azt látom, te gyökér! De mi a francért pucér? – őrjöngött.

– Nem is pucér. Csak a segge van kint…

– Daniel! – ragadta meg a karomat, amiben Jessica ruhái pihentek. – Te szórakozol velem? Mi ez a bordély? Meghúztad a legjobb barátnőmet?

Úgy vicsorgott, hogy még beleállt a görcs a gyomromba. Egy csapat boszorkányvadász nem tudott volna úgy megrettenteni, mint Vicky vérben forgó szeme és vicsorgó szája. Brrr…

– ÉN? – csattantam felháborodva. Persze, színészkedtem. – Már megint kezded a drámát! A tököm tele van!

Nem, éppenséggel nincs… Hehehe…

– PUCÉR! – hörögte Vicky vérszemet kapva.

– Állj már le! – kezdtem bele a védekezésbe. – Itt fetrengett össze-vissza az utcán, totál kiütve. Gondoltam, behozom. Mégsem járja, hogy pucéron hemperegjen, nem igazam van? De aztán meggondoltam magam. Miattad, szivi – biggyesztettem le az alsóajkamat. – Tudtam, hogy túlgondolnád. És igazam is lett.

– Hát… hát… én nem is tudom…

– Ugyan már! Szerinted megdugnám Jessicát? Fúj! Gondolkodj már!

– Hát… izé…

Láttam rajta, hogy nagyon nem tudja, mit gondoljon. Tökéletes alkalom volt a támadásra.

– Tudod, mit? Ha ennyire nem bízol bennem… – kezdtem volna, de a szavamba vágott.

– Sajnálom, oké? – mondta gyorsan. – Túlkaptam. De hát egész nap hívtalak, és semmi válasz!

– Elcsesződött a telóm – hazudtam gyorsan.

Egy fél pillanat erejéig némaságba burkolózva nézte az arcomat.

– Na, jó! – fújta végül. – Vigyük be! Én felöltöztetem, aztán hazavisszük.

Basszus! A gumik…

– Öhm… öhm… khm… én… én be nem viszem a házba! Még oda talál rókázni.

– Eddig is bent volt, nem?

– Hááát… öklendezett is – vágtam be az első kamut, amit az illuminált agyam elő tudott állítani. – Tessék! – kaptam le a vállamról a csajt, és úgy-ahogy talpra állítottam. – Nem nézek oda. Gyorsan add rá a cuccait, aztán takarítsuk innen elfele! Utálom az ilyen szánalmas nőket.

A nyomorékja kanál nélkül benyelte minden egyes szavamat, és még hősiesen küzdött is a magatehetetlenné vált Jessica lábaival, hogy felrángassa rá a cuccait. Ilyen egy igazi, rendes barátnő. Egy legjobb barátnő, ugyebár. Olyan röhögő görcs jött rám, hogy bele kellett harapnom az ajkamba, hogy ne kacagjam pofán azt a balfék Vicky-t.

– Te mit vigyorogsz? – morogta oda, Jess sliccével idétlenkedve.

– Csak a csajon – vontam vállat lazán. – Nevetséges.

– Hát, holnap el fogok vele beszélgetni, arra mérget vehetsz!

– Ti dolgotok. Én csak próbáltam rendes lenni.

– Aj, tudom, életem – csipkedte meg az arcomat, és még egy bűnbánó mosolyt is elengedett mellé. – Sajnálom, hogy hülye voltam. Nincs harag, ugye?

– Hát… majd még megálmodom – csaptam el a fejemet.

– Adj egy csókocskát!

– Nem! Bunkó voltál! Majd adok, ha megbékéltem – vetettem oda lekezelően. – Na, kész vagy a nadrágjával? Vigyük, mert már baromira álmos vagyok.

– Ha gondolod, elviszem én. Úgyis kocsival vagyok. Ne fáradj vele!

– Oké! – csaptam le azonnal az ajánlatra. – Akkor, csövi! – robbantam be a házba, azon minutumban, és egyből a telefonomért nyúltam, hogy írjak egy üzenetet Lindának.

Daniel Smith: Gyere haza! Probléma megoldva. Bocsesz!

Melinda Smith: Igen, azt látom… Itt bujkálok a sarki bokorban, Vicky elől. Lebuktál?

Daniel Smith: Hallod, Linda… Olyan durván kimagyaráztam, hogy erre iszok még egy whiskyt.

Melinda Smith: Várj meg! Most zúgott el a tragacsával mellettem. Rohanok, és iszok veled!

Lehuppantam a fotelbe, abba, amiben legépeltem Jessicát, a whiskyvel a kezemben, és olyan önelégülten pöffeszkedtem, mintha elfoglaltam volna egy egész országot.

– Te genyó! – andalgott be hozzám Linda, olyan aljas vigyorral a képén, hogy menten elnevettem magamat.

– Háh! Daniel Smith, a dupla dinamit – rúgtam arrébb az egyik használt óvszert a lábfejemmel, ami így messzire csusszant a padlón.

– Egy igazi szarrágó köcsög vagy! – csóválta meg a fejét olyan kicsattanó jókedvvel, mintha ő húzta volna meg Jessicát.

– Ne tudd meg, mit kapott másodjára. Bumm! Bumm! Bumm! – imitáltam a fotelben ülve a mozdulatot, amit megkoronáztam egy hatalmas hahotával.

– Na és Vicky?

– Áh! – kortyoltam bele a szeszbe. – Sima ügy. Még nekem állt feljebb, amiért gyanúsítgat.

– Megérte?

– Mint a szar! – húztam meg újra az üveg száját.

Linda felkapta a földről Jessica maradék whiskyjét, és meghúzta, majd leheveredett mellém a karfára.

– Mi volt ez? – cirógatta meg a borostámat, őszinte érdeklődéssel. – Ezer éve nem csináltál ilyet.

– Te intézed. Akkor miért vagy rajta meglepődve?

– Csak alá akartam tenni annak a hárpiának – húzta meg az üveg nyakát. – Nem gondoltam, hogy bejön a dolog. Azt hittem, unod a kalandokat.

– Ez volt életem utolsó kalandja, hugi! – néztem fel a szemeibe.

– Az utolsó? – kérdezte meglepetten.

– Egy jó ideje már valami sokkal fontosabb foglalkoztat.

– Catherine? – kérdezte szelíden.

– Ühüm – bólintottam egykedvűen. – Szó szerint szétbasztam szegény Jessicát. Ha holnap reggel lábra tud állni, igazán kemény boszorkány.

– De hát miért? – nézett rám értetlenül. – Ezt a hárpiával is megtehetted volna. És ő még meg is érdemelné. Mármint, hogy fájjon neki.

– Ő a csajom. Abban nincs semmi pláne. És amúgy is, mindig nyivákol, hogy „fáj neki” – fintorodtam el. – Közben meg fáj a lófaszt. Azért nem őrütem meg, hogy bántsam. Egyszerűen csak egy életképtelen, drámázó picsa. Én pedig méltó lezárást akartam az „aranyéveimnek”, és meg is tettem – csettintettem nagy büszkén.

– Hát te hülye vagy – kacagott fel. – Inkább igyál még!

Hm, bánta a fene. Ittam… Fejben már úgyis tudtam, hogy mit akarok. Pontosabban, hogy kit…

ÚJ FEJEZET

– Ah! Dan-Dan! Be kell ezt fejeznünk! – harapott bele a nyakamba Jess. – Még mindig foglalt vagy. Átvágsz, ugye?

Az ajkaimat az övéire tapasztottam, csak, hogy addig se kelljen válaszolnom a kérdésére. Amúgy meg, nem is értettem, hogy miért érdekli őt, hogy együtt vagyok-e a barátnőjével, vagy sem. Így is, úgyis megáll nekem. Akkor meg nem mindegy?

Igazából, én tényleg meg akartam tartani a szavamat. Mármint, hogy a whiskys buli volt az utolsó kalandom, de, hát… na… Az igazat megvallva, Catherine volt a hibás. Rohadtul felcseszte az agyamat, hogy képtelen csinálni magának egy kibaszott facebook profilt. A mai világban kit nem lehet megtalálni a neten? Hát, mondjuk őt. Olyan volt, mintha elnyelte volna a föld.

– Hogy állsz Sebastiannal? – kérdeztem, Jess nyakát csókolgatva. Amíg vele huncutkodtam, addig se a saját nyomoromon járt az eszem.

– Haladunk… – szuszogta.

– Akkor miért érdekel, hogy átváglak-e vagy sem?

– Mert te egy Smith vagy, ő meg egy nevenincs – borzongott meg a karjaimban. Nyilván egy önkéntelen testi reakció volt a részéről. Egyértelműen élvezte a lábai között fickándozó ujjaim ravasz játékát.

– Szívesebben lennél velem? – sokszoroztam meg a testében játszadozó ujjaim számát.

Akkorát nyögött, hogy szerintem még az édesanyja is hallotta a nappaliban, aki egészen biztosan nem hitte el, hogy „csak barátilag filmezünk”.

– Mindenki szívesebben lenne veled, és ezt te is tudod.

– Sosem szeretnél, cukorborsóm – vigyorodtam el, mintha bármi nevetséges is lett volna abban, hogy egy élet nem lenne rá elég, hogy egy nő belém szeressen.

– Nem, tényleg nem – villantott rám egy kacér mosolyt. – De ügyesen csalnálak, miközben herdálnám a pénzed.

– Mégis mi okod lenne megcsalni? – rántottam ki belőle az ujjaimat, és azzal a lendülettel el is vesztem a testében a farkammal. – Már elmondtam, hogy ne nyivákolj! – tapasztottam az ajkaira a tenyeremet. Na meg az ujjaimat, amik pár pillanattal korábban a lábai közt fickándoztak.

– Képtelen lennék egy olyan férfival élni, aki egy másik nőbe szerelmes, kivéve, ha én is félremegyek – duruzsolta a tenyerembe, túlviláginak tűnő, kéjes hangon.

– Mi van, Jessica? – markoltam rá a melleire. – Nem tetszik a másodhegedűs szerepe, cukorborsóm?

– Gyűlölöm! – karmolt végig a mellkasomon.

– Én is gyűlölöm, hogy az óvszer vágja a tökömet, mégis elviselem. Vegyél példát rólam, drágaságom!

– Te szemét! Ah! De utállak! – nyögdécselte.

– És még hogy fogsz… – kacagtam bele a képébe.

– Ha legépelsz, megkeserülöd! – vigyorgott fel rám a cuki kis mosolyával.

– Ó, Jess! Csak, hogy pattogjon a csöcsöd…

– Neeem! – kevert le egy gyöngéd pofont, nagy vigyorgások közepette.

– Hm… – húztam el a számat önelégülten. – Ezt megjárod, te kis aljas! És, ha visítani mersz, nem fogom vissza magamat! – nevettem bele a képébe.

Szerencsétlenségére alattam volt. Még akkor sem tudott volna védekezni, ha egyébként tudott volna. Elkaptam a kívánatos kis bimbóit, és jól megráztam őket az erőmmel. És – mert Jess egy okos kislány volt – egyetlen nyikkanás nélkül tűrte az elektrosokkot. Éppen csak hevesebben kezdett vonaglani alattam. Azt meg nem igazán bántam.

Már-már kezdtem úgy érezni, hogy Jessicát csalom Vicky-vel, nem pedig fordítva. Mondjuk, különösebben nem érdekelt. Jess csak haverként tekintett rám, Vicky lelkivilágára pedig nagyívben tettem.

– Mikor jössz legközelebb? – vágta a képembe a pólómat.

– Ha el tudok szabadulni a hárpiától.

– Hát, akkor nem mostanában – húzta el az orrát.

– Neked félig-meddig barátod van.

– Neked meg teljes egészében barátnőd – villantotta ki a fogsorát cinkosul.

– Vicky csak úgy van, hogy legyen – vetettem oda lazán, miközben belebújtam a pólómba.

– Hm – ugrott ki az ágyból az össze-vissza lötyögő csöcseivel. Szexi volt, a fene a picsáját! – Ahogy érzed – hagyta rám.

Legjobb barátnőség ide vagy oda, ő sem igazán zavartatta magát a fennálló helyzet miatt. Mondjuk, merte volna megtenni. Azon minutumban kipicsáztam volna, és szerintem ezt ő is tudta.

– Kitalálok – mondtam anélkül, hogy komolyan belementem volna a témába. Vagy egyáltalán bármiféle témába.

– Csóközön, Mr. Smith! – cuppantott bele a tenyerébe, hogy puszit küldjön felém. – A végtermékét kérem, ne hagyja itt nekem! – nyomta bele a kezem a használt óvszert.

– Jó is, hogy ideadtad – húztam széles vigyorra a számat. – Majd rácsomózom a kilincsetekre.

– Kac-kac! – húzta el mímelt gúnnyal a száját. – Na, húzd el a csíkot! Unlak.

– Ilyen nőt kívánok mindenkinek, cukorborsóm – öltöttem rá nyelvet, majd belegyűrtem a zsebembe az óvszert, és magam mögött hagytam a kipirult arcú, kielégülten mosolygó Jess-t.

Imádtam, hogy nem kell vele összebújni szex után, meg órákon át hallgatni az üres fecsegését, csak, hogy megdönthessem. Egyszerűen csak meg kellett dugnom, aztán úgy távoztam, ahogy jöttem: gyorsan, feltűnés nélkül. Ezért is volt vele sokkal jobb, mint Vicky-vel. Ő nem akart a börtönőröm lenni, meg nyivákolni minden marhaság miatt, bekorlátozni pedig főleg nem, és még csak a nyakamon sem csüngött, hogy ne kapjak tőle levegőt. Ő pont azt adta, amire szükségem volt: lyukat.

– Melyiktől jössz? – kérdezte Linda lustán, a kanapén tespedve, anélkül, hogy egyáltalán elválasztotta volna a szemeit a tévéképernyőtől.

– Jessica volt a soros.

– Hihetetlen, hogy nem buksz le – fordult végre felém. – Legjobb barátnők.

– És pont ezért nem. Ha csak úgy tücskölnék egy csajt, az úgyis tovább adná a legjobb barátnőjének, az meg az ő barátnőjének, és így tovább. Egy hét sem kellene, és tudná az egész falu. Így viszont nincs okom félni – magyaráztam a legnagyobb lazasággal. És meg is voltam róla győződve, hogy igazam van.

– Utálom, hogy többet kefélsz, mint én – húzta el durcásan az orrát.

– Most komolyan jobb lenne, ha rajtad is nevetne egy hozzám hasonló köcsög?

– Jess élvezi. Vicky élvezi. Innentől kezdve teljesen tök mindegy, hogy nevetsz-e rajtuk, vagy sem.

– Azért méltóság és önbecsülés is van a világon, hugi.

– Hát, szerintem Jessica esetében egyik sem sérül. Vicky pedig… – húzta el a száját. – Őt egysejtű számba veszem. Azok nem éreznek ilyesmiket.

– Kinevetem őt, Linda. Mármint, Jess-t. Teljesen mindegy, mekkorákat élvez alattam, az csak pár pillanat. Maximum fél óra alatt lerendezem, aztán tojok a fejére. Ha erre vágysz, hát, csak csináld! – vontam meg a vállamat. – A hárpiáról inkább nem is nyilatkozom. Csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki irigyli a szexuális életét – vigyorodtam el.

– Régimódi vagy – ingatta meg a fejét lesajnálóan.

– Sosem tudnék komolyan tervezni egy olyan nővel, aki azonnal nyitja a lábait. És, hidd el nekem, hogy más pasi sem.

Rám hagyta. Én pedig nem akartam tovább boncolgatni a témát. Végül is, felnőtt nő. Azt csinál, amit akar. Ha ő patronfogó akar lenni, hát, csak legyen. Majd megtanulja a saját kárán, hogy nem a levegőbe beszélek. Inkább elmentem tusolni, és lélekben felkészültem rá, hogy másnap az egész napot Vicky-vel kell majd töltenem. Már előre féltem… Catherine-re gondoltam, a halovány emléke pedig anélkül dajkált álomba, hogy egyáltalán észre vettem volna.

Unottam feküdtem Vicky ágyában, mellettem az idegesítően szuszogó hárpiával, miközben újra Catherine járt a fejemben. Vagyis, az a kevéske emlék, amire emlékeztem. A bőre barackillata, smaragd szemei zsivány villanása, a pici szeplői, amik a gödröcskés arcát díszítették. Na és a haja… Az a gyönyörű, aranyfényű, vörös hajzuhatag, ami minden libbenéssel árasztotta magából az andalító barackillatot, amitől kölyökként ugyan nem, de férfiként még úgy is begerjedtem, hogy idejét nem tudtam volna megmondani, mikor éreztem utoljára. Nem is értettem, hogyan vagyok képes még mindig felidézni az illatát, mégis olyan egyszerűen ment, mintha csak egy perccel korábban mászott volna ki mellőlem az ágyból. Amit ugye sosem tett, sajnos.

– Min jár az eszed? – engedélyezte magának a megszólalást a hárpia. Egészen eddig a percig meg voltam róla győződve, hogy alszik.

– Catherine-en – válaszoltam a legnagyobb természetességgel.

– Mikor vered már ki a fejedből azt a nyomorékot?

Nem fordultam oda hozzá, így nem láthattam, de biztos voltam, benne, hogy fintorog, mint mindig. Reflexből lendült a kezem, és azzal a lendülettel meg is ragadtam a torkát.

– Ha még egyszer a szádra mered venni, kitekerem a nyakadat! – sziszegtem vad dühvel. Másodpercekre jártam attól, hogy belebombázzak a fejébe egy hatalmasra hizlalt tüzes gömböt.

– Állítsd már le magad! – fejtette le az ujjaimat a torkáról. – A jövendőbeli feleségeddel beszélsz!

– Az életben nem veszlek el! – vetettem oda lekezelően.

– Dehogyisnem! – paskolta meg a hasamat magabiztosan.

Ha Lucia nagyi nem nevelt volna úriembernek, menten orrba csaptam volna.

– Elmondtam, hogy csak B-terv vagy! Te dugsz velem, én pedig cserébe elvisellek. Ennyi! – közöltem érzéketlenül. 

– Nem, ezt sosem mondtad! – csattant fel, szokásához híven.

– Hát, akkor mondom most – rántottam egyet a vállamon. Igazából, százszor elmondtam már, de inkább nem mentem bele, hogy bizonygassam az igazamat. Nem érdekelt, mit gondol. – Szóval, told le a gatyát és tedd szét a lábad! Vagy, ha nem tetszik, felőlem be is fejezhetjük ezt a kapcsolatnak nem nevezhető valamit, most rögtön.

Lehet, hogy egy kicsit bunkó voltam vele, de legalább nem vághatta a fejemhez, hogy hazudok. Mire lett volna jó, ha reményekkel kecsegtetem? Én elmondtam, hogy hogy gondolom az egész „kapcsolatunkat”. Az, hogy ő történetesen képtelen volt felfogni, már nem az én saram volt. A lelkivilágánál meg még egy seggemen lévő pattanás is jobban foglalkoztatott.

– Bunkó vagy!

– Na, dugunk hát, vagy leléphetek?

Nem válaszolt. Inkább kötelességtudóan letolta a nadrágját, alsóneműstől. Komolyan métereket nőtt a szememben azzal, hogy végre nem nyitotta ki a lepcses száját. El is határoztam, hogy ha folyamatában is lesz még hozzá humorom, úgy intézem, hogy neki is jó legyen.

– Ez mi? – kötöttem bele, fogalmam sincs, hogy miért. Tényleg kezdtem azt gondolni, hogy a saját nyomorúságomat palástolom azzal, hogy lépten-nyomon Vicky-t alázom.

– Hogy-hogy mi?

– Szerinted fél faszom van? Vedd le a felsőt is! – parancsoltam rá, és választ sem várva felé hajoltam, hogy lerángassam róla a felsőjét. Szerettem a bögyeit fogdosni, de a nagy, pasla bimbója látványától még az élettől is elment a kedvem. Egy másodpercre elidőztem rajta, hogy vajon milyen lehet a Catherine-é. Biztos voltam benne, hogy picike és cuki rózsaszín, elvégre ginger a lelkem, de aztán el is hessegettem a gondolatot.

Ránéztem Vicky-re, de a nagy, tenyeres, sötétbarna bimbói még azt a kevéske libidómat is megölték, ami egyáltalán dolgozott a testemben.

– Felállítom a farkam. Addig csináld magadnak! – löktem oda unottan. – Nincs kedvem még veled is kínlódni.

Nem próbáltam meggyőződni róla, hogy eleget tesz-e a kérésemnek. Ha nem, hát belököm szárazon. Épphogy csak letoltam a bemelegítőmet a csípőmről, behunytam a szememet, cuki rózsaszín bimbókat vizualizáltam magam elé, és elintéztem magamnak az előjátékot. Vicky amúgy is bénán verte a farkamat, még az hiányzott nekem, hogy az idétlen cibálásával elszakítsa rajta a féket. Aztán meg Jess-t sem tudtam volna megrakni keményen, másnap. De, mentségére szóljon, hogy szopni legalább tudott. A fene a gigáját! Azt rohadt jól csinálta…

– Szivi!

– Hm?

– Szopjál egy kicsit, oké? – próbáltam kedveskedő hangnemet megütni, hogy biztosan beadja a derekát. Jól szopott, és legalább addig se pofázott feleslegesen.. – És szájjal tedd fel a gumit! Azt bitang jól csinálod, édesem – simogattam meg az arcát. Nyaliztam, az az igazság.

– Leszokhatnánk már az óvszerről, nem?

– Sosem fogok leszokni róla! – köptem oda full paraszt módon. – Ha harmincöt éves korom előtt gyerekem lesz, kitekerem a saját nyakamat. Ha pedig eszedbe jut trükközni – pöcköltem meg az orrát – belefojtalak a tóba! – mosolyodtam el. Komolyan gondoltam a fenyegetést. Ha bármiféle trükköt be mert volna vetni, hogy felcsináltassa magát, azon percen meggyilkoltam volna. Az sem érdekelt volna, hogy életem végéig gubbaszthatok az őrzőknél. Sőt, még az sem, ha máglyára vetnek. A halál is jobb lehet, mint egy egész élet, ha Vicky-vel, meg a minden bizonnyal hasonlóan irritáló kölykével kell élnem.  

– Nem is mondtam, hogy csináljunk…

– Már megint túl sokat jár a szád feleslegesen! – vágtam a szavába. – Foglald el szépen magad, és ne borzold az idegeimet! Hm? Oké? – nyomtam egy csókot az ajkaira.

– Legyen! – adta meg magát az akaratomnak.

Hála a Teremtőnek! Végre csend lesz…

Olyan jól csinálta, hogy eldöntöttem, hogy nincs kedvem megdugni. Inkább a fejem alá pakoltam a kezeimet, behunytam a szemeimet, és hagytam, hogy tövig nyelje a farkamat, amíg én cuki, rózsaszín bimbókról, apró, pici szeplőkről, zölden villanó szemekről, és egész testet átjáró és megremegtető barackillatról ábrándoztam, vöröslő hajzuhataggal körítve.

Hol lehetsz, Catherine?  

– Ah, fordulj meg! – hajítottam át a hasára.

Nem élvezetből, még csak nem is szenvedélyből, hanem idegből. A tehetetlen düh úgy áradt szét a testemben, hogy fel tudtam volna robbanni. Ha nem járatom az eszemet Catherine-en, már rég elélveztem volna, hogy aztán Vicky-re fittyet hányva hazacammogjak, és bevágódjak a tévé elé, Lindával, és megnézzünk valami agybeteg horrorfilmet, ami legalább másfél órára kikapcsolja az agyamat.

– Hé! – nyivákolt alattam. – Meg vagy zavarodva?

– Mi bajod van már megint? – tértem vissza az undorító, lohasztó valóságba.

– Durva vagy!

Ezt nem hiszem el! Már megint kezdi… Öcsém, ez a nő…

– Tudod, mit? – húzódtam ki belőle, és bunkó módon melléhajítottam az üres óvszert. – Inkább megyek – tápászkodtam fel az ágyról, miközben visszarántottam a csípőmre a nadrágomat.

– Tessék? – fordult a hátára. – Nem hagyhatsz csak így itt! Mit képzelsz magadról? – kezdett rá a nyavalygásra, amitől három másodperc alatt képes lettem volna falnak menni, vagy kivetni magamat egyenesen egy űrsiklóból.

Inkább bele sem mentem a vitába. Úgyis az lett volna a vége, mint mindig: dráma. Dráma, dráma, dráma… Grrr! Még egy vakbélgyulladás is kellemesebb élmény lehetett, mint a hárpia károgását hallgatni, hosszú órákon keresztül.

Anélkül, hogy egyáltalán ránéztem volna, vagy elköszöntem volna, kisétáltam a szobájából.

– Hé! Azonnal gyere vissza! Daniel! – kiáltozott utánam.

Nem érdekelt. Végigbattyogtam a házon, odaintettem a tévé előtt tespedő szüleinek, majd behuppantam a Murano-ba, és bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül hazarobogtam.

– Hát te? – pislogott rám Linda a kanapéról. – Nem úgy volt, hogy a hárpiánál alszol? Már megint összevesztetek?

– Megkattanok, hugi – dobtam le magamat mellé, hogy a lábaimat felpakoljam a dohányzóasztalra. – Linda, baszdki! – fújtam gondterhelten. – Nekem kezd elmenni az eszem.

– Mi a baj? – ült fentebb a kanapén, és aggodalmasan végigsimított az arcomon.

Szerettem az érintését. Mindig olyan anyáskodó és oltalmazó volt, hogy néha tényleg elkapott az az érzés, mintha lenne édesanyám. Linda – fogalmam sincs, hogyan – képes volt kiváltani belőlem egyfajta gyermeki egyszerűséget. Már, ami az érzelmeimet illeti. A közelében mindig könnyebben megnyugodtam.

– Beleőrülök Catherine-be. Egyre többször gondolok rá – mondtam fájdalmasan. – Basszus, az utóbbi hetekben csak rá gondolok. Linda, álmomban szeretkezek vele. Ez beteges – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten. – És ma… Egek! – képedtem el saját magamon. – Sosem láttam még a cickóit, mégis láttam őket magam előtt, miközben a hárpiával, hát… fogalmazzunk úgy, hogy dugtunk. Idejét nem tudom, mikor mentünk szét. Hihetetlen, hogy visszamászott az agyamba, mint valami félelmetes pók, hogy megmérgezze a gondolataimat a tökéletességével.

– A vélt tökéletességével – javított ki Linda. – Egyébként, eltelt idő ide vagy oda, én még mindig nem értem pontosan, hogy miért is szakítottatok.

– Már ezerszer elmondtam. Gyerekszerelem volt, elmúltak az érzések, és vége lett.

– De mindig csak ennyit mondasz! – vágta a fejemhez, már-már sértődötten. – Mondj többet, Daniel! Így nem tudok neked segíteni.

– Ennyit tudok mondani.

Tényleg ennyit tudtam mondani. Ha a fejemhez pisztolyt tartottak volna, se lettem volna képes többet kicsikarni az emlékeimből. Talán az elmém blokkolta a túl fájdalmas emlékeket, vagy egyszerűen csak tényleg kezdett elmenni az eszem.

– Hihetetlen, hogy titkolózol előttem – morogta oda. Egyértelmű volt, hogy megsértődött.

– Hugi! – ragadtam meg a kezét. – A Teremtőre esküszöm, hogy nem emlékszem többre!

– Hát, én nem tudom, bátyó – méregetett azokkal a tipikusan Lindás, aggódó szemekkel. – Ez azért fura. Életed szerelme, és nem emlékszel szinte semmire, ami vele kapcsolatos.

– Talán inkább nem akarok – vontam meg a vállamat.

Olyan keserűség áradt belőlem, hogy szerintem még Linda jókedvét is bekebeleztem, és azon nyomban felemésztettem.

– Keressük meg! Béreljünk fel egy magánnyomozót!

– Az nem túlzás? – kérdeztem, de csak azért, hogy ne nézzen totálisan elmebajosnak. Igazából, azon nyomban eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni. – Nem fogja azt gondolni, hogy megszállott vagyok?

– Áh, ugyan már! – legyintett könnyedén. – A magánnyomozó megkeresi, úgy intézzük, hogy „véletlenül” – macskakörmözte a szót nagy vigyorgások közepette – talizzatok, aztán elhívod randira. Helyes vagy. Igent fog mondani.

– Az exének?

– Hát persze! – bólogatott hevesen. – A lányok sosem felejtik el az első szerelmüket. És úgy tűnik – borzolta össze a hajamat – hogy a fiúk sem.

– És, ha pasija van? Szép lány, biztos van neki.

– Melyik lány ne dobná a kandúrját miattad? Ha nem lennél a bátyám, még én is rád mennék – paskolta meg a combomat. – Tömjünk egy pipát?

– Van füved?

– Tudhatnád, hogy nekem mindig van füvem. Boszorkányhepp.

Nem, ennek semmi köze nem volt a boszorkánysághoz. Ez inkább elkényeztetett, gazdag köcsög hepp volt.

– Cigizel is, igaz?

– Á, nem, azt nem! – rázta meg a fejét. Tudtam, hogy hazudik. Túl gyors volt a válaszreakció. – Csak azt szívom, amit az anyatermészet adott nekem. Peace! – tolta a képembe az ujjait.

– Na, hozd már! – toltam el az arcomtól a kezét.

– Vaaagy… – vigyorodott el olyan fejjel, hogy tudtam: ennek nem lesz jó vége. – Mit szólsz egy kis angyalporhoz?

– Menj már! Az gyakorlatilag egy instant orgazmus.

– Jobb! – pöckölte meg az orromat.

– Kipróbáltad?

Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nyakon csapom. Megbeszéltük, hogy mindenféle tiltott szert csak együtt próbálhatunk ki, úgy, ha az egyikünk tiszta marad, hogy vigyázhasson a másikra.

– Jaj, ne vágj már ilyen fejet! Ellie-vel, ketten, náluk. Nem voltunk veszélyben.

– Ó, dehogyisnem! Charlotte néni nagyobb veszélyt jelent, mint egy csapat kiéhezett, vazelines farkú köcsög.

– Akarod? – hatolt bele az aurámba, és olyan közel tolta az arcomhoz az övét, hogy szinte hipnotizált a ragyogó, kék szemeivel.

– Aj, ez olyan izé! Olyan, mintha… nem is tudom… mintha együtt maszturbálnánk. Bleee! – borzongtam meg. Még a gondolattól is fordult egyet a gyomrom.

– A francokat! Drogozunk, csak éppen nem nyomi ember módra tesszük.

Egy percre elgondolkoztam.

– Csináljuk nyomi ember módjára! – határoztam végül. – Megbeszéltük!

– Mit? – mordult fel. – Hogy emberként élünk?

– Nagyon jól tudod, hogy amíg így csináljuk, senki sem baszogat minket! Eddig tökéletesen bevált. Ne akarj nagyon elboszorkányosodni! Az csak a bajt hozná ránk!

– Utálom, hogy ilyen megfontolt vagy – ingatta meg a fejét megadóan.

– Csak próbálok magunkra vigyázni.

– Tudom – hajolt oda hozzám, hogy arcon pusziljon. – És iszonyatosan jól csinálod – cirógatta meg a hajamat. – Megkeressük Catherine-t, oké? – mondta váratlanul. – Azt akarom, hogy boldog légy.

– Holnap körülszaglászok a neten.

– Nincs fent facebookon?

– Nem találom.

– Próbáltad Heffernan néven?

– Heffernan néven? – kérdeztem vissza meglepetten.

– Miért használná azt a semmitmondó Elwood nevet, ha használhatja a Heffernant is? Csekkoljuk így! – kapta elő a telefonját, és be is pötyögte a keresőbe a „Catherine Heffernan” nevet. – Daniel! Nem kell magánnyomozó… – nyögött fel, és azzal a lendülettel felém is fordította a telefonját.

– Add ide! – kaptam ki a kezéből a készüléket. Mintha gyomron vágtak volna egy hatalmas energiagömbbel. Egy olyan Lindafélével. – Hugi! – tettem a szám elé a kezem. – Minden hónapban rákerestem, de semmi, erre jössz te, és három másodperc alatt megtalálod.

– Hozd be az adatlapját! Nézzük meg! – sürgetett. Meg mertem volna kockáztatni, hogy ugyanannyira izgatott, mint én. – Ő az, ugye? – hajolt be elém, hogy szemügyre vegye a lányt, akiért mindenemet odaadtam volna.

– Told már arrébb a fejed! – nyomtam el a képből a homlokát.

– Hát, én nem is tudom – furakodott vissza. – Alig látszik valami az arcából.

Való igaz volt. Az arcába lógó haja szinte lehetetlenné tette, hogy felismerjék mások. De azok a mások nem én voltam. Elég volt csak azt a kivillanó, zöld szemet megpillantanom, egyből tudtam, hogy ő az.

– Kétlem, hogy sokan mászkálnának „Catherine Heffernan” névvel. És egyébként is, nézed ezt a szemet! – nagyítottam rá a képre. – Ha a világ összes emberének a szemét dugod a képembe, akkor is rábökök az övére.

– Akkor jelöld be! Így semmit sem mutat az adatlapjából.

– És ha nem igazol vissza? – kérdeztem bizonytalanul.

– Akkor a teremtés balekja, és meg sem érdemel téged.

– De nekem akkor is ő kell!

– Akkor meg jelöld be!

Nagyot fújtam.

– Jó, de nem a tiedről! – mondtam, és gyorsan előbányásztam a telefonomat, majd bepötyögtem a nevét a keresőbe, és csak néztem a kijelzőt. – Nem merem… – fújtam, fogalmam sincs, hány, némaságban eltöltött perc után.

– Ne legyél már ilyen gyík! – vetette oda lesajnálóan, és anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem, rá is bökött a kijelzőre. – Tessék! – csapta össze a kezeit önelégülten. – Megvolt.

– Egeeek! – ejtettem ki a kezemből a telefont. – Te teljesen megőrültél? – Mi van, ha… ha… nem is tudom… ha…

– Ha? – vigyorodott el. – Ha visszaigazol, és elkezdtek beszélgetni?

Lindának olyan könnyen ment. Irigyeltem ezért. Én csak azokkal a lányokkal tudtam ilyen közvetlen lenni, akik semmit nem váltottak ki belőlem. Catherine teljesen más volt. Ő érdekelt, és éppen ezért számított, hogy mit gondol. Nem akartam, hogy nyomulósnak nézzen, és idejekorán lerázzon. Végül is, mégiscsak az expasija voltam. Azokkal meg nem szokás cseverészni.

– Írj neki! – biztatott Linda.

– Mi? Nem! – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Még vissza sem igazol – mondtam elszontyolodva.

– Még csak most jelölted be. Lehet, hogy nincs nete, vagy lemerült a telefonja, vagy valami.

– Vagy a pasijával van – érveltem.

– Akár – vonta meg a vállát. – De az is lehet, hogy nem. Írj neki, bátyó!

– Na, jó! – fújtam egy hatalmasat.

Szerintem ebben a pillanatban egy zabszem sem fért volna be a fenekembe, a szívem pedig úgy kongatta a mellkasom falát, hogy még egy esetleges szívinfarktus gondolatával is eljátszottam.

Daniel Smith: Szia, Catherine! Ne haragudj, ha… – kezdtem bele a pötyögésbe.

– Magasságos egek! – bődült fel Linda mellettem, és azon percen elmarta tőlem a telefont. – Meg vagy zavarodva?

– Mi van?

– „Szia, Catherine! Ne haragudj, ha zavarlak”. Böböbö… – figurázott ki. – „Szia! Mi újság van veled? Ezer éve nem beszéltünk”. És nincs „ne haragudj”, meg „üdvözlettel: Daniel”, meg semmi ilyen marhaság. Ennyit írunk!

– Ez nem túl… nem is tudom… snassz?

– Nem kell menten egy áriát költeni neki! Az nyomulás. Ez csak érdeklődés egy régi ismerős felől.

– Jó, akkor írd meg te! – vetettem oda durcásan.

– Megvolt – adta vissza a telefonomat, pár másodperc múlva.

Ránéztem az üzenetre, és olvasni kezdtem. Azt hittem, ott helyben kiloccsantom az agyvelőmet.

Daniel Smith: Szia! Mizu veled mostanság? Ezer éve nem beszéltünk. Puszi!

– PUSZIII? – bődültem fel. – PUSZIII? ÁÁÁ!

– Most mi van? – kacagott teli pofával. Hajszál híja volt, hogy nem csaptam szájba.

– Azt mondtad, ne nyomuljak! Erre „puszi”? – förmedtem rá elszörnyedve.

– Ez az üzenet tökéletes – mosolygott szüntelenül. – Benne van, hogy érdeklődsz felőle, de csak szépen, megtartva a három lépés távolságot. Az a „puszi” mégis ad neki egy olyan kis pluszt, amivel finoman jelzed, hogy esetleg lehetne több is, ha ő szeretné, de te nem fogod erőltetni.

– Szerintem ez csak a te fejedben van így – húztam el az orromat.

– Az épp elég – tárta szét a karjait önelégülten. – Mindig is egy rugóra járt az agyunk Catherine-nel. Ha én így gondolom, ő is így fogja.

Hát, talán nem is mondott akkora hülyeséget. Valóban olyanok voltak, mint az ikrek. De, basszus! Évekkel korábban. Azóta milliónyi dolog változott. Mondjuk, Linda pont nem. És, ha Catherine sem… Hm, talán még jó is kisülhet a dologból.

– Hozd a pipát! – vágtam zsebre a telefonomat. – Nem bírok várni a válaszra.

– Nem-nem! – ingatta meg előttem az ujját. – Még a végén elszállna az agyad, és bódulatodban írnál neki egy kisregényt, ami mindent elcseszne. Azt akarom, hogy tiszta legyen a fejed!

Be kellett látnom, hogy ebben van valami. Még tiszta fejjel is bitang nehéz volt, hogy ne kezdjek hozzá pötyögni és ne próbáljam megmagyarázni azt a „puszit”. Ha pedig megkavartam volna a fejemet, szerintem képes lettem volna még a kezét is megkérni. Nem, vele nem kockáztathattam. Linda jól látta a helyzetet. Muszáj volt tisztán tartanom a fejemet. Ha egy görbe este miatt martam volna el magamtól örökre életem szerelmét, sosem bocsátottam volna meg magamnak.

– Szerinted képes lenne újra belém szeretni? – kérdeztem, egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Én azt nem értem, hogy volt egyáltalán képes kiszeretni belőled. És téged sem értelek. Annyira szerettétek egymást.

– Néha komolyan azon gondolkodom, hogy Lucia nagyi ármánykodott bele a kapcsolatunkba.

– Mégis hogy? – nevetett fel.

– Mit tudjam én? – vontam vállat. – Tudod, hogy félelmetes nőszemély volt. Lehet, hogy megfélemlítette Catherine-t, ő pedig dobott, vagy valami.

– Rühelltem a vénasszonyt, de az biztos, hogy imádott téged. Nem akarta volna, hogy szenvedj, és sosem tett volna veled ilyet.

– Mindegy is – motyogtam az orrom alatt.

– Menj, feküdj le! Ne járasd az agyad! Nem minden embernek van a kezéhez nőve a telefonja. Lehet, hogy csak napok múlva olvassa el az üzenetedet – nyugtatott. – Írni fog, Daniel! – szorította meg a kezemet. – Ha elolvassa, írni fog.

– És ha olvasás nélkül törli?

– De nem fogja! – jelentette ki magabiztosan. – Figyelj! Adjunk neki két hetet! Ha nem reagál, megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot én is. Végül is, én nem vagyok az expasija. Ha esetleg van is valakije, egy lánynak simán visszaírhat.

– Jó! – sóhajtottam egy nagyot. – Tegyük fel, hogy valamelyikünknek visszaír. Mi van, ha szerelmes és boldog, és tudom is én?

– Akkor elszereted a pasijától!

– Valami „nincs értelme a múltban élni” maszlagot vártam volna – mosolyodtam el.

– Cöh! – húzta el a száját. – A Smithek sosem adják fel.

Igaza volt. Mi sosem adjuk fel. Catherine-t pedig végképp nem fogom feladni. Ha egy évszázadba kerül, hogy újra elnyerjem a szívét, akkor is meg fogom tenni. És sikerülni fog. Sikerülnie kell!

ÚJ FEJEZET

A telefonom csörgésére ébredtem. Természetesen Vicky hívott, nekem pedig rohadtul nem volt humorom hajnalok hajnalán hallgatni a károgását, ezért lazán kinyomtam a készüléket, és bekapcsoltam az automatikus híváselutasítást, majd átfordultam a másik oldalamra, és a párnába fúrtam a fél arcomat, miközben azt csináltam, amit egész éjszaka: Catherine profilját nézegettem. Pontosabban, a profilképét. Oldalról volt fényképezve, és a gyönyörű, dús haja kitakarta a fél arcát, én mégis nyálcsorgatva elemeztem ki világos bőre minden egyes szeplőcskéjét, a csókolnivaló, csücsöri, rózsaszín szájacskáját, a hosszú, dús szempilláit, amik a hatalmas, smaragd szemeit keretezték. Elmerengtem szív alakú arcocskája látványán, na meg a kis pöckölnivaló orrán. Csodaszép volt kislánynak is, de ezen a képen még sokkal szebb volt az emlékeimben feltűnő, zsivány kis vörösnél. A leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. És, ahogy mosolygott azokkal a csücsöri ajkakkal, miközben az arcán megjelent az az imádott, alig látható gödröcske… Még a lelkem is beleremegett. Ha nem szégyelltem volna magamat saját magam előtt, menten rákezdtem volna a bőgésre.

Ember, ez beteges! Nem vagyok férfi…

Képtelen voltam parancsolni önmagamnak. Kiejtettem a kezemből a telefont, és átvágtattam Linda szobájába. Reméltem, hogy a jelenléte elég lesz ahhoz, hogy ne kezdjek gyermek módjára bömbölni. Azt nem bírta volna elviselni az önbecsülésem.

Fittyet hányva arra, hogy az igazak álmát aludta, tátott szájjal és csorgó nyállal, beugrottam mellé, és szorosan magamhoz húztam.

– Mi a fasz…? – nyögött fel megrettenve.

– Ne hagyd, hogy sírjak, kérlek! – fúrtam bele a mellkasába a fejemet.

– Mi van? – kérdezte, miközben elengedett egy hatalmas ásítást. – Szétnyomod a csöcsömet! – tolta meg a fejemet. – Mi a franc van veled? Egyáltalán hány óra?

– Ne hagyd, hogy sírjak! – ismételtem önmagam kétségbeesetten.

– Ha eltoltad a füvemet, meghalsz!

– Tolta a rosseb!

– Akkor meg mi ez az elmebaj? – ásított egy újabbat.

– Ráforogtam Catherine-re.

– Aaajjj, bátyó! – nyújtózott egyet. – Szedd már össze magad! – paskolta meg a lapockámat. A tenyere hangosan csattogott meztelen hátamon.

– Nem megy! – kapaszkodtam görcsösen a testébe. Olyan erősen szorítottam, hogy csodálom, hogy kapott levegőt.

– Még mindig nem igazolt vissza?

Szomorúan megráztam a fejemet.

– Áú! – lökte meg a homlokomat. – Szedd ki az álladat a bögyömböl! Ha nem tűnt volna fel, nő vagyok!

– Ne fárassz már! – morogtam.

Akkorát sóhajtott, mintha bezúdult volna a szobába az északi szél.

– Látta az üzit? – kérdezte, miközben kiseperte a szeméből a gubancos, vörös hajszálait.

– Még nem.

– Még biztos alszik.

– Mi van, ha ugyanígy fekszik most valakivel, mint én?

– Hát – kezdett bele a hajam cirógatásába – akkor nincs mitől félned. Már ne is haragudj, de nem sok mindent váltasz ki belőlem, a szánalmon kívül – kuncogott.

– Menj már, Linda! Most komolyan!

– Lassan tizenkilenc éves. Nem várhatod te sem, hogy egy apácaruhában díszelgő, szende szüzet fogsz kapni.

Mintha gyomron szúrtak volna a szavai.

– A Teremtőre! – ültem fel azonnal. Azt hittem, leszédülök az ágyról. – Ilyen tök beteg suliba járt. Mi van, ha azóta már apáca? Szexuálisan zaklattam egy apácát.

– Öhm… Biztos, hogy nem toltál el egy gubicsot?

– Egek! – szörnyülködtem. – Hát ezért nem írt vissza. Biztos, hogy le van tiltva a netről. Azok… azok a pingvinruhás rémek még csak nem is ehetnek, vagy igen?

– Gyanítom, hogy nem fotoszintetizálnak – húzta el a száját lesajnálóan.

– Magasságos egek! – temettem az arcomat a tenyerembe. – Életem szerelme hozzáment Jézushoz!

– Na, jó! – tápászkodott fel mellőlem, és azzal a lendülettel ki is ugrott az ágyból, hogy a szekrényéhez battyogjon.

– Mit csinálsz?

– Ellenőrzöm a füvemet. Tuti, hogy be vagy tépve.

– Ó, hagyjál már! – vágódtam le a hátamra, hogy a plafont kezdjem el bámulni. – Hozzá se nyúltam.

– Az baj. Akkor magadtól vagy ilyen hülye. És szőrteleníts, az égre! Mi ez a hónaljkutya?

– Nincs kedvem! – dünnyögtem.

A „hónaljkutyám” volt az utolsó probléma az életemben, ami foglalkoztatott.

– Vicky komolyan megáll neked ilyen szőrös testtel?

– Nem is szőrös a testem!

– Életed szerencséje! Máskülönben úgy néznél ki, mint Chewbacca. Hihetetlen, hogy ez a balfék Vicky torokra kap egy nagy pamaccsal a lábaid közt. Mióta nem láttál borotvát?

– Mióta hazajöttünk a nyaralásból.

– Ugh, Daniel! Még, hogy Vicky… De így keféled Jessicát?

– Így hát – vontam vállat.

– Fúj! Nem szégyelled magad?

– Pont leszarom.

– Szopik is?

– Muszáj neki – vigyorodtam el.

– Uuuuggghhh! – mímelt öklendezést. – Húzzál, és szedd rendbe magad! – adta ki a parancsot, teljesen feleslegesen.

– Mégis ki a francnak? Ennek a két hülye tyúknak?

– Önmagadnak! – jött a felelet azon minutumban. – És egyébként is, mi van, ha ma találkozol Catherine-nel? Nem fetrenghetsz a lábai közt szőrös farokkal és hónaljkutyával. És én azt a borostát is megigazgatnám. Már kezd hajléktalan hatást kelteni.

– Kétlem, hogy ma Catherine lábai között leszek, Linda – húztam el az orromat, még mindig a plafont bámulva. – Esetleg, valami random csajt megdugok, ha úgy alakul… – tűnődtem magamnak. – Mindegy kit, csak ne Vicky legyen.

– Hát már Jessica sem elég? Kezd visszatérni a régi Daniel?

– Hm… már nem olyan izgi.

– Te veled mi van, ember? Csak egy könnyű kalandot terveztem neked Vicky mellé, nem azt, hogy újra visszajöjjön, a „lyuk-lyuk, bedugjuk” éned!

– Van vörös barátnőd? – kérdeztem, fittyet hányva a fecsegésére.

– Jaaaj! Ez miféle agymenés? Ez Catherine miatt van, ugye?

– Iszonyatosan durván gerjedek a vörös csajokra.

– Gerjedsz te a francokat! Iszonyatosan durván gerjedsz Catherine-re!

– Ma megrakok egyet.

– Nem érdekel, kit raksz meg! – ragadta meg a kezemet, hogy megpróbáljon kihúzni az ágyból. Természetesen nem sikerült neki. – Az én ágyamban nem fetrenghetnek igénytelen, szőrös pasik!

– Én a bátyád vagyok! Az más.

– Nem, nem más! – rúgott bele a combomba. – Epilálj! Húzás! – rángatta a karomat.

– Hagyjál már!

– Tökön rúglak!

– Öcsém! – prüszköltem indulatosan. – Jó! – húztam magam ülő helyzetbe. – Megyek, és epilálok. Csak ne basztass már tovább!

– Le fogom ellenőrizni! – tolta bele a képembe a falatnyi mutatóujját.

– A seggemet nem akarod kinyalni? – hajítottam ki a lábaimat az ágyból, hogy talpra szökkenjek.

– Arra ott van Vicky – vigyorodott el. – Nem veszem el tőle a lehetőséget.

– Azért ennyire nem alázom meg – nevettem fel.

– Kár! – biggyesztette le az alsóajkát. – Jót derülnék rajta.

– Amilyen hülye, még meg is csinálná. Valamelyik nap rá akart venni az análra, csak, hogy foglalkozzak vele – borzongtam meg.

– Bloá! – fintorodott el Linda. – Ha valakinek nincs tabu a szexben, az én vagyok. Na de az anál… – rázta meg magát látványosan. – Ne menj bele, bátyó! Rém undorító lehet! Mi van, ha összefos, vagy a franc tudja?

– Szerinted ilyen hülye vagyok? Nincs az a nő, akinek én betenném a seggébe.

– Na és Catherine? – hullámoztatta a szemöldökét zsiványul.

– Neki más miatt nem tenném be – mosolyodtam el.

Neki nem volt olyan porcikája, amitől undorodtam volna. És nem tudott volna olyat kérni tőlem, amit ne tettem volna meg neki. Legalábbis, az emlékeimben szereplő lány biztosan nem.

– Nagyon helyes! Csak a melegek játszanak a hátsóbejáratra! Ne légy buzi!

– Eszemben sincs – mondtam, de csak úgy félvállról odaszólva. Catherine újra magáévá tette a gondolataimat, és megszerezte minden figyelmemet, még úgy is, hogy minden bizonnyal már azt sem tartotta számon, hogy egyáltalán létezem.

– Hé! – szakított ki Linda rikácsoló hangja az elmélkedésemből. – Menj hát! – lökte meg a vállamat.

– Jól van, jól van! – emeltem magam elé a kezeimet védekezésképpen.

– És ne bőgj!

Válaszra sem méltattam. Inkább morgolódva betopogtam a fürdőszobámba, és megadva magamat az akaratának, rendbe szedtem az egyébként tényleg durván igénytelenné vált szőrzetemet.

– Sima? – pottyantott az ölembe egy doboz kínait.

– Minden sima – bólintottam, a fotelben döglődve, miközben hozzáláttam a kajához.

– Lehúzhattad volna az arcodról is!

– Most mi van? Szépen megcsináltam. Tudod, mennyit bíbelődtem vele?

– Nem unod még ezt a borosta feelinget? Változtass egy kicsit!

– Persze, hogy úgy nézzek ki, mint egy öt éves… – mondtam csámcsogva.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy Catherine a pucér pofit szereti – cukkolódott.

– Én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy lövésed sincs, mit szeret.

– Elolvasta már?

– Nem.

– Mikor nézted?

– Öt perce.

– Hányszor nézted már meg a mai nap folyamán?

– Nem tudom. Százszor, kétszázszor…

– Beteges…

– Ehetnék?

– Este bulizunk, ugye tudod? Ki se találd, hogy nem jössz! Három üveg whisky csücsül a hűtőben.

– Kiket hívtál? – nyammogtam.

– Csak Jessicát – kacsintott rám sunyin.

Egyértelmű volt, mire megy ki a dolog. Vissza akart tartani attól, hogy vörös csajok (vagy bármiféle csajok) után szaladgáljak. Egyértelmű volt, hogy ha ott lesz Jessica, ő lesz elcsípve az est folyamán. Feltéve, ha sikerül távol tartani magamtól a hárpiát.

– Szóval, mindenkinek jut egy üveg?

Uh, Jess! Sajnálom, aranyom… Ma terpeszben sétálsz haza. Hacsak, egy kis vörös bele nem kotnyeleskedik az esténkbe.

– Hát, ha nem hozod azt a hárpiát, akkor igen.

– Eszemben sincs! Tévézzen az anyjáékkal!

A gondolattól is libabőrös lettem, hogy azt az elviselhetetlen nőszemélyt kerülgessem még buli közben is. Meg az sem volt mellékes, hogy Linda és Vicky inkompatibilisek voltak egymással. Még véletlenül sem engedhettem össze őket, mert ott vér folyt volna, de sok.

– Menj, dugd meg, hogy este kussoljon és ne zajgasson!

– Ma nem – határoztam. – Ma valahogy nem menne.

– Mondd, hogy nem érzed úgy, hogy megcsalod vele Catherine-t, mert menten leszúrom magam az evőpálcikával!

Hát, majdnem beletrafált. Mióta megláttam azt a profilképet, minden megváltozott. Nem tudtam, hogy milyen irányba, de megváltozott.

– Úgy érzem – nyeltem le egy nagyobb falatot – hogy megcsalom vele azt az érzést, amit Catherine iránt érzek.

Nem hazudtam. Ahogy megláttam azt a ragyogó, zöld szemet azon a profilképen, annyira sem voltam képes megkívánni Vicky-t, mint korábban. Előbb dugtam volna be a farkamat egy satuba, és tekertem volna kiakadásig a kart, minthogy még egyszer megfektessem azt a hárpiát. Legalábbis, egyelőre. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam és kimásszak az őrületből, amibe elmerültem. Mondjuk, agybeteg gondolatok ide vagy oda, azért egy vörös nőt szívesen megkettyintettem volna. Ha nagyon úgy hozza az élet, még egy nem vöröset is. Csak ne azt a hisztérikát… Áh! Az a nő egymaga kimerítette a „libidógyilkos” fogalmát.

– Ami mi is pontosan? – faggatózott.

Kellett egy fél pillanat, mire fejben visszatértem a beszélgetésbe.

– Nem tudom – legyintettem az evőpálcikákkal. – De, hogy erősebb annál, mint amit Vicky vált ki belőlem, az egészen biztos.

– Ez nem szerelem, Daniel – mondta a legkomolyabb komolysággal. – Képtelenség, hogy az legyen. Ezer éve nem láttad.

– Jó, nem is mondtam, hogy az! – védekeztem gyorsan, mielőtt kihívta volna valamelyik elmegyógyintézet munkatársait, és becsukatott volna egy gumiszobába. Habár, ha nem jövök rá, hogy mi történik velem, lehet, önként vonulok be egy kis kényszergyógykezelésre. – Azt hiszem, csapok egy kört – hajítottam le magam mellé a szinte tele lévő dobozkát. – Egész nap a könyveléssel bíbelődtem, közben pedig Catherine szétmarcangolta az agysejtjeimet.

– Azért ne fojtsd magad a tóba! – kacagott tele szájjal.

– Te meg nyeld le! – pöcköltem oda egy aprócska energiagömböt a vállának, majd feltápászkodtam a fotelből, és megindultam, hogy elhagyjam a házat.

– Legkésőbb kilencre legyél itthon! – szólt utánam. –Olyankor akarok menni, amikor már eltűntek a gyerekes családok, és elvonul a forgatag, hogy csak a fiatalság maradjon bulizni. Szóval, félt tíz körül indulunk

– Addigra kétszer hazaérek – intéztem el a válaszadást, majd magam mögött hagytam az idegesítő húgomat, és kiléptem a házból.

A lenyugvó Nap gyönyörű vörösre festette az eget. Olyan hatást keltett az alkonyodó égbolt, mintha Catherine vörös hajzuhatagát kémleltem volna. Hihetetlen volt, hogy még egy mindennapos természeti jelenségről is ő jutott eszembe. Még jó, hogy nem vetettem le magamat a fűbe, hogy belefetrengjek, „Catherine szeme zöld” címszó alatt. Amekkora elmeháborodottá váltam az utóbbi időben, már ezen sem lettem volna meglepődve. A fura szexuális álmokat még csak-csak meg tudtam magamnak magyarázni. Végül is, férfi vagyok. A férfiak pedig sokat álmodnak szexről. Na, de amit az a profilkép váltott ki belőlem… Magasságos egek! Mintha megszűnt volna létezni a világ összes nője. Lindának igaza volt. Valóban vágyteljesítésből hemperegtem volna egy vörössel. Ez beteges. Tényleg beteges…

Csak bolyongtam a mindig csöndes falucskában, mint valami eltévedt turista, közben pedig elő-elővettem a telefonomat, hogy rásandítsak az üzenetre, amit Linda írt Catherine-nek. Még mindig nem olvasta el, és a barátkérésemet sem fogadta el.

Minden bizonnyal nincs internet közelben… Cöh! Na, persze! A mai világban…

Körülöttem feltámadt az éjszaka közeledtét jelző szél. A nyakamat tettem volna rá, hogy barackillatot hord felém a kis hamis, hogy még véletlenül se legyen egyetlen nyugodt pillanatom sem, amibe nem kotnyeleskedik bele a csücsöri szájú, zöldszemű szépségem. Mint valami szagot fogott nyomozókutya, csaholtam a mámorító illat után, kizárva mindent és mindenkit. A külvilág megszűnt létezni, én pedig csak szívtam magamba a lelkemig hatoló, édes illatot, ami fogalmam sincs, hogy honnan jött, de egyre intenzívebben éreztem. Aztán, puff. Nekicsattantam valaminek. Vagyis, inkább… A Teremtőre! Valakinek… Akárki is volt az, reflexből belém kapaszkodott, és lerántott magával a földre. Alig volt rá érkezésem, hogy megtámaszkodjam a karjaimon, és ne vasaljam ki szerencsétlen párát.

– Mi a… – nyögött fel az alattam fetrengő lány. Azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben.

Oh! Egy vörös… Egek! Én pedig agyonnyomom…

– Hé! Minden rendben? Bocsi, elbambultam – mentegetőztem gyorsan, és, hogy biztosítsam arról, hogy valóban nem direkt csináltam, gyorsan belenéztem a szemeibe, a szívem pedig abban az ezredmásodpercben megállt dobogni.

EZ LEHETETLEN! TEREMTŐM, UGYE NEM MENT EL AZ ESZEM?

Csak bámultam bele azokba a gyönyörű, smaragd szemekbe, amik meglepetten kémlelték az enyémeket. Olyan közel volt az arcom a lány arcához, hogy csak egy kicsit kellett volna mozdítanom a fejemen, ha meg szerettem volna csókolni. És meg szerettem volna… Már ott tartottam, hogy eltátom a számat, és az ajkaira tapasztom az enyémeket, amikor megszólalt.

– Nem látsz a… – kezdte, de félbehagyta a mondatot.

Nem, gyönyörűségem. Az égadta világon semmi mást nem látok, rajtad kívül… És soha többet nem is fogok…

– Szállj le rólam! – szólított fel, miközben jól érezhetően próbált kiszabadulni alólam.

Gyorsan talpra ugrottam, hogy felsegítsem őt is.

– Ne haragudj! – siettem a bocsánatkéréssel, mielőtt örök életére berágott volna rám.

– Áú! – rántotta ki az ujjaim közül az övéit. – Megráztál – mondta, a tenyerét dörzsölgetve.

– Te ráztál meg engem.

Belebámultam a tenyerembe, mintha bármiféle nyoma lehetett volna a „megrázásnak”. Valóban én ráztam meg őt. Ezer év óta először, egy tizedmásodperc alatt veszítettem el a kontrolt, és engedtem kitörni az erőmet. Ezt ő csinálta velem. Catherine…

– Egyezzünk ki abban, hogy fifty-fifty – vonta meg a vállát.

Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik rám, vagy sem, de hirtelen mindegy is volt. Belehasított a tudatomba a felismerés, hogy szabályosan felökleltem szerencsétlent. Szinte visszhangként hallottam a fejemben, ahogy a fejecskéje hangosan koppant a betonon. Azonnal végigszaladt a testemen a zsigereimig ható pánik.

– Jól vagy? Megütötted magad? Annyira sajnálom… Hívjak orvost? Nem szédülsz? Jaj, úgy restellem…

Azt se tudtam, mint beszélek, csak megállíthatatlanul bugyogtak ki belőlem a szavak. Aggódtam a testi épségéért. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam lesz valami komolyabb egészségügyi problémája. Mondjuk, ha vérömleny keletkezik az agyában.

Egek! Szereznem kell egy faszszopó angyalt, aki megvizsgálja…

– Kutya bajom – legyintett.

Gyorsan szemügyre vettem. Szerettem volna magam meggyőződni róla, hogy „kutya baja”, és nagyon nem úgy tűnt, mintha így lenne. Kimerültnek tűnt, és nagyon-nagyon gyengének. Határozottan ki voltak sírva a szemei, és abban is biztos voltam, hogy az elmúlt minimum jó pár hétben koplalt, vagy legalábbis nem evett eleget. Nem olyan volt, mint a képen, és nem is olyan, mint aki genetikailag, vagy alkatilag sovány. Ez a soványság és azok a kisírt szemek csak valamiféle súlyos gyötrelemből fakadhattak.

A Teremtőre! Mi történhetett vele?

Hirtelen piszok szarul kezdtem érezni magamat. Egy egész napon keresztül az volt a legnagyobb problémám, hogy miért nem olvassa el az üzenetemet, és miért nem igazol vissza, miközben ő kitudja, miféle megpróbáltatásokon ment éppen keresztül. És szemmel láthatóan még csak fel sem ismert. Az erőmet tettem volna rá, hogy nem tudja, ki vagyok. Eljátszottam a gondolattal, hogy felvilágosítom, de nem úgy tűnt, mintha vevő lenne rá, hogy az expasijával csevegjen. Szerintem éppen elájulni készült.

– Nem idevalósi vagy, igaz? – dobtam be az első bugyuta kérdést, ami az eszembe jutott, csak, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

– Látogatóba jöttem valakihez – válaszolta az orra alatt.

Szóval, Rose asszonynak ma lesz egy csodás vendége…

– Látogatóba? – kérdeztem vissza. – Kihez? Ha gondolod, szívesen elkísérlek. Segíthetek cipelni a cuccod.

Gyorsan kikaptam a kezéből a pihekönnyű utazótáskát, mielőtt a súly leszakította volna a karját. Életemben nem láttam még ilyen ramaty állapotban lévő boszorkát. Embert sem, igazság szerint.

– Köszönöm, de megvagyok. Elég jól ismerem a környéket.

Nyilvánvalóbb volt a nyilvánvalóbbnál, hogy terel. És csak a hülyének nem esett volna le, hogy nem akarja felfedni a kilétét. Ami azt jelentette, hogy tényleg fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, na meg azt is, hogy zűrben van. Oltári nagy zűrben. Mi más oka lett volna rá, hogy inkognitóban próbáljon maradni? Nem mellesleg, ez megmagyarázta a brutális állapotát is. Úgy festett, mint egy atomkatasztrófa egyetlen, megmaradt túlélője. Pörgettem az agyamat, hogy mi válthatta ki ezt a borzalmas állapotot.

Családi balhé? Zűrös expasi? Vadászok? Mi más lehet még?

– Az hogy lehet? – kérdeztem, csak azért, hogy belekavarjam a saját hazugságába, hátha egy kicsit közelebb kerülhetek az ügy felgöngyölítéséhez.

– Ja, hát izé… Lehet, hogy nem is jó helyen szálltam le.

Bassza meg! Itt valami oltári hatalmas zűr van. Ez a lány retteg… Nem jókedvéből hazudozik… Nem hagyhatom magára…

– Biztos, hogy minden rendben? Kimerültnek tűnsz – próbálkoztam óvatosan.

Gyerünk, Catherine! Bízhatsz bennem! Mondd el!

– Persze, megyek is tovább.

Megindult, én pedig reflexből nyúltam utána, de elhúzódott tőlem, ezért gyorsan vissza is ejtettem a karomat a testem mellé.

– Nem verted be a fejedet? – próbálkoztam tovább.

Nagyon nem akartam elengedni magam mellől, és csak úgy tudtam a közelemben tartani, ha beszéltettem, közben pedig azon járattam az agyamat, hogy hogyan tudnám kiszedni belőle, hogy mégis miért néz ki úgy, mintha a tudtom nélkül kitört volna a harmadik világháború, ő pedig éppen a frontvonalból menekült volna el.

– Jól vagyok! – förmedt rám.

– Oké, ne haragudj… – mondtam gyorsan, mielőtt belém vágott volna egy tüzes gömböt. A boszorkányoknál sosem lehet tudni, mikor gondolják úgy, hogy megérett a helyzet az erőhasználatra. Linda és Vicky mellett megtanultam óvatos lenni.

– Bocsi, nem akartam bunkó lenni. Kicsit fáradt vagyok – mondta nyugodtabb hangnemben.

Fáradt? Jóformán alig élsz…

– Tényleg szívesen viszem azt a cuccot – mutattam rá a viseltes táskájára.

– Köszi, de megvagyok…

Nem! Rohadtul nem vagy meg. De ha nem akarod elárulni, hogy mi bajod, annak biztosan nyomós oka lehet. Én pedig ezt tiszteletben fogom tartani, akármennyire is esik nehezemre.

– Hát, jó! – hagytam fel a faggatózással. – De, ha véletlenül meggondolnád magad, abban a nagy házban lakok – mutattam rá a házunkra.

Biztosra akartam menni. Tiszteletben tartottam, hogy nem szándékszik megosztani a problémáját egy – ezek szerint – számára idegen fickóval, de szerettem volna, ha tudja, hogy hol kérhet segítséget, ha szüksége van rá. Ennél többet viszont nem tehettem. Végtére is, mégsem kaphattam el a vállait, hogy jól megrázzam, és ráparancsoljak, hogy márpedig beszéljen. Szegény! Szerintem, ha egyet-kettőt ráztam volna rajta, kezét-lábát elhagyja.

– Ez rendes tőled, köszönöm! További szép estét!

Le akart rázni. Szerencsétlenségre viszont nekem nagyon nem állt szándékomban magára hagyni őt.

– Neked is! – engedtem el egy mosolyt, de képtelen voltam rávenni magamat, hogy az útjára engedjem.

Olyan gyengének és szárnyaszegettnek tűnt, mint egy fészekből kihullott fióka. Egyáltalán nem hasonlított a profilképen mosolygó, zsiványszemű nőre. Inkább olyan volt, mint egy kislány. Mint egy sebezhető kisgyerek, akinek szüksége van oltalmazó karokra. Én pedig gondolkodás nélkül kínáltam volna fel neki az enyémeket.

– Tudod… tényleg jobb lenne, ha elkísérnélek. Elég nyúzottnak tűnsz.

Csak nem adtam fel. Mit is mondott Linda? „A Smithek sosem adják fel”. Vagy, valahogy így.

– Jól vagyok! – mondta szelíden. Pontosabban, hazudta.

Láttam, hogy megérintette a torkát. Nem tudtam mire vélni a mozdulatot.

Talán beteg? Azért néz így ki, mert valami betegsége van? Tényleg kerítenem kell egy angyalt…

– A nagy fenét vagy te jól! Totál sápadt vagy és alig bírod nyitva tartani a szemeidet. Meg, szerintem egy enyhe dehidratációd is van. Szaladjak be egy pohár vízért? Vagy, ha gondolod, be is jöhetsz.

Beleuntam abba, hogy úgy tegyek, mintha elhinném, hogy semmi baja sincs, noha a vaknak is világos lett volna, hogy ez nincs így. Életem nője a szemeim láttára hullott darabokra, én pedig nem voltam hajlandó asszisztálni a hülyeségéhez. Ha nem akar beszélni, hát ne tegye! De azt ne várja el tőlem, hogy hagyom az utcán szédelegni, hogy valami helyi balfék molesztálni kezdje, vagy kirabolja! Egek! Vagy elrabolja…

A szemei iszonyat furán villantak. Mintha… mintha… Nem voltam benne biztos, hogy mit is látok rajta, aztán egy tizedmásodperc alatt kapcsolt az agyam.

A Teremtőre! El fog ájulni!

Gyorsan utána kaptam, mielőtt ismét nagyot pukkant volna a földön.

– Me… me… mennem… kell! – motyogta erejét vesztve.

Mindegy volt nekem, mint mond, nem eresztettem. Ebben a pillanatban az erőmet is lecsapolhatták volna, hogy sose kapjam vissza, akkor sem engedtem volna el őt.

Legnagyobb meglepetésemre ráhajtotta a fejét a mellkasomra és beleszippantott a pólómba. Éreztem, ahogy megemelkedett a mellkasa és hozzápréselődött az enyémhez. Képes lettem volna azon nyomban szívinfarktust kapni a gyönyörűségtől, hogy végre a karjaimban tarthatom az egyetlen nőt a világon, akit szerettem, és akit bármikor újra szeretni tudnék. Olyan durva, bódító köd ereszkedett az agyamra, az intenzív, mindent átható barackillat hatására, hogy a nyelvem hegyére szaladt egy szó, amit sosem mondtam még olyan nőnek, aki nem a családom tagja volt: „szeretlek”.

A karjai körülfonták a derekamat, és cudar állapota ellenére olyan erővel szorított, hogy még belesajdult a gerincem. Nem bántam. Az sem érdekelt volna, ha ripityára töri a csontjaimat, csak legyen nekem, és sose kelljen kiengednem az ölelésemből.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Csak öleltem őt a karjaimmal, miközben szívtam magamba az illatát, és elvesztem a feltörő, perzselő vágyban, amit képes volt kiváltani belőlem egyetlen másodperc alatt. Játszi könnyedséggel gyűrte maga alá Vicky-t, és minden egyes nőt, akihez bármikor is közöm volt. Egyáltalán nem lepett meg a dolog. Azon lettem volna meglepődve, ha nem így reagálok a közelségére. Ő nem „egy nő” volt, hanem „a nagybetűs nő”, „a nő”, azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy „a nagy Ő”.

 Az egész múltam megszűnt létezni abban a pillanatban, amikor a karjaimba omlott, és ebben a percben elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ő lesz a jövőm. Ő lesz minden, amiért érdemes majd élnem. Ő lesz „a nagy Ő-m”.

A varázs, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is foszlott semmivé. Lekapta rólam a karjait, és elhúzódott tőlem. Azt hittem, a szívem szakad bele, hogy el kell válnom a testétől. Talán egy kicsit bele is szakadt. Azt akartam, hogy maradjon. Képtelen voltam még búcsút inteni neki. Ha tudtam is, hogy nem megy messzire, és pár percnyire lesz csak tőlem, akkor sem voltam képes elbúcsúzni tőle. Még nem. Még szükségem volt rá, hogy legyen nekem.

– Szemmel láthatóan szükséged van a segítségemre – mondtam gyorsan, hátha ezzel maradásra bírhatom. És egyébként sem hazudtam. Tényleg úgy gondoltam, hogy szüksége van segítségre.

– Nem, nincs! – állt ellen továbbra is. – Akkor, én most megyek – kapta fel a kezébe a táskáját.

– Rendben – villantottam fel egy hamis mosolyt. Muszáj volt elengednem. Nem tarthattam fogva az akarata ellenére.

Intett az aprócska kezével, és megindult, egyértelműen a Heffernan házikó felé. Egy percig haboztam, aztán mégiscsak szólásra nyitottam a számat.

– Lejössz este a tábortűzhöz? – löktem be az első kérdést, ami eszembe jutott.

– Hogy hova? – fordult vissza hozzám a megviselt arcocskájával.

– A völgybe a tábortűzhöz. Ott lesz az egész falu – magyaráztam. 

– Miféle tábortűzhöz?

Oh! Feléjük nincs ilyen szokás? De fura…

– Szent Iván éj van. Errefelé az a hagyomány, hogy tábortüzet gyújtunk. Iszogatunk, meg ilyesmi. Érted megyek, ha van kedved…

Kérlek, Catherine, legyen kedved! Nem bírom ki, ha nem láthatlak…

– Köszi, de inkább kihagyom. Fáradt vagyok. Talán jövőre – mosolyodott el.

Egek, hát persze, hogy kihagyja! Alig álla a lábán. Hogy lehetek ilyen hülye?

– Szavadon foglak! – mondtam ki az első bénaságot, ami eszembe jutott.

– Amúgy… vattacukrosnál melózol?

Hirtelen elnevettem magamat. Én, meg a fizikai munka… A nagyanyám kimászna a sírjából, hogy megfojtson, ha potompénzért güriznék valamiféle suttyó helyen.

– Nem, miért? – kérdeztem vissza. Megtippelni sem tudtam, mégis honnan jutott ilyesmi az eszébe. 

– Semmi – vont vállat, hogy aztán újra meglibbentse a karját, majd a hátát mutassa nekem.

Egy ideig néztem a távolodó alakját. Figyeltem, ahogy fáradtan pakolja egymás után a lábait, elmerengtem a csípője ringásán és a falatnyi feneke látványán, aztán úgy határoztam, hogy nem szeretném ráhozni a frászt a kukkolásommal. Ha esetleg hátra talált volna kukkantani a válla felett, és azt látja, hogy a vadidegen pasas még mindig skubizza, biztosan kiverte volna a víz. És egyébként is, jól láthatóan volt elég baja. Nem volt még szüksége arra, hogy én is tetézzem, a „zaklatásommal”. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül, mielőtt elcsábultam volna, és tovább bámulom, majd szó szerint futva tettem meg azt a pár métert az otthonomig, hogy elújságoljam Lindának a nem mindennapi fejleményeket. Igazából, még nem fogtam fel teljesen, hogy mi történt. A kiégés még váratott magára. 

– HOL VOLTÁL? – bődült fel Linda, amint a lábam vonala elhagyta a bejárati ajtónk küszöbét. – Elpofáztam, hogy gyere időben!

– Bocsi, hugi! Közbejött valaki.

– Igen, láttam az ablakból – húzta fintorra a száját. – Ki volt az a zsíros hajú, toprongyos csajszi, akinek bemásztál a lábai közé? Hát, már ne is haragudj, de az ő kedvéért tényleg kár volt rendbe szedned magad. Nem lettél véletlenül tetves?

– Catherine – ejtettem ki a nevet totális transzban.

– Van más is a világon, ezen az egy neven kívül, amit ki tudsz ejteni a szádon?

– Linda! – ragadtam meg a kezeit. – Az a lány Catherine volt!

– Menj már, Daniel! – rántotta el tőlem a kezeit. – Azért ennyire ne kattanj be!

– Hát hidd már el, ha mondom!

– Tudod, mit hiszek? Hogy kezdesz totálisan becsavarodni. Én elhiszem, hogy te azt gondolod, hogy őt láttad, de nem ő volt!

– Már hogyne lett volna ő! – csattantam fel.

– Igen? – meresztgette a szemeit félelmetesen. – Megkérdezted a nevét?

– Nem volt rá szükség…

– Mert bemutatkozott?

– Nem, de…

– Akkor nem tudhatod biztosra!

– Szerinted vak vagyok, vagy hülye?

– Ha Catherine-ről van szó? Mindkettő!

– Tudom, kit láttam!

– Ó, igen? És nem mondta, miért nem válaszolt az üzenetedre?

– Nem. Gyanítom, fel sem ismert…

– A Teremtőre! – kapott a fejéhez. – Hát persze, hogy nem! Mert ő csak egy szakadt ribanc volt, aki lelépett a stricijétől. Köze nem volt Catherine-hez! – bizonygatta a saját, nem létező igazát, teljesen feleslegesen. – Inkább készülődj, bátyó! Így is késésben vagyunk.

– Catherine volt! – kötöttem az ebet a karóhoz. – És én be is fogom bizonyítani neked!

– Jó! – dobbantott ingerülten. – Bizonyítsd! De nem ma este! Ma bulizunk!

– Nem! Elmegyünk Rose asszonyhoz!

– Teljesen meg vagy őrülve? Már kétszer elhajtott, hogy ne zaklasd Catherine-nel!

– Nem hajtott el! Kedvesen elmondta, hogy nem tud róla semmit.

– A számát mégsem adta meg!

– Nem tudja!

– Ó, Daniel! – fújta lesajnálóan. – El ne hidd már, te nyomorék! Egyszerűen csak lerázott. Grrr! – borzongott meg fintorogva. – Utálom azt az aljas, vén banyát.

– Hogy tudod utálni azt a kedves, idős asszonyt?

– Nem tudom – vont vállat. – Kiskorom óta rühellem. És gyanítom, nem alaptalanul. Lucia nagyi is megmondta, hogy kerüljem el.

– Lucia nagyi utált mindent és mindenkit. A konkurens boszorkánycsaládokat pedig főként. Ezért beszélhetett ilyeneket.

– Jó, leszarom! Készülj!

– Csak nézzük meg, hogy épségben odaért-e!

Láttam, hogy elpattant egy idegszál az agyában. A szemei félelmetesen összeszűkültek, az orrlyukai kitágultak, a mellkasa pedig megemelkedett. Egyértelműen teleszívta a tüdejét levegővel, hogy rám okádja a mérgét!

– NEM FOGUNK HEFFERNANÉK UTÁN LESELKEDNI! – bődült fel olyan hangon, hogy még beleremegtek az ablakok. – Ha valóban Catherine volt az a toprongyos ribanc, akkor úgyis látni fogod a faluban. Gyanítom, Rose asszony nem fogja láncra verni a pincében.

– Azt mondtad, segítesz! Biztattál! – fakadtam ki.

– Segítek, Daniel, a kurva életbe! – temette az arcát a tenyerébe. – Csak ne őrülj meg, oké? Félelmetes vagy! Állítsd le magad, kérlek! – mondta kétségbeesetté váló hangon. – Szent Iván éj van – nyúlt a kezem után, hogy a vékonyka ujjaival megszorítsa az enyémeket. – Bulizzunk!

Elnéztem az aggodalmaskodó arcát, és a riadttá váló szemeit. Komolyan aggódott értem, ami azt jelentette, hogy valóban kezdtem túlzásokba esni. Össze kellett szednem magam, de sebes futtában.

– Jól van, ne haragudj! – szólaltam meg végül. – Kicsit túlkaptam – mentegetőztem.

– Nem hívott Vicky?

– Basszus! – kaptam a fejemhez. – Reggel óta híváselutasításon van a telefonom. Ki fog csontozni… Jaaaj…

– Ha oda meri dugni a képét este, én fogom kicsontozni őt!

– Linda! Ez egy nyilvános rendezvény!

– Jó, hát felőlem ugrabugrálhat a tűz körül – rántott egyet a vállán. – De, hogy hozzánk nem jöhet oda, az hót ziher!

– Nem merek szakítani – motyogtam az orrom alatt. 

– Mert végre szakítani akarsz? – csillant fel a szeme úgy, mintha valaki leszedte volna az égről a csillagokat, és a pupillájába helyezte volna őket.

– Nekem Catherine kell! – mondtam válaszként.

– Vicky fogyatékos. Lassan, nagyon-nagyon lassan építsd le!

– Mennyire lassan? – kérdeztem félve.

– Két-három hónap, minimum.

– Magasságos egek! – nyögtem fel. – Két-három hétig sem bírom mellette.

– Hát, pedig muszáj lesz, hacsak nem akarsz egy reggel arra ébredni, hogy nincsenek a helyükön a heréid! Érd el, hogy megutáljon és ő dobjon! Semmiképpen se te szakíts, bátyó! Hidd el nekem, hogy ez a nő egy pszichopata!

Igen, ezt magamtól is tudtam.

– És, ha közbejön Catherine? – kérdeztem óvatosan.

Azt nem mertem újra felhozni, hogy egyértelműen már közbe is jött. Abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz akkor, ha teljesül életem vágya, és legalább egy randira elhívhatom, de közben mégsem, az agyhalott csajom miatt. Nem-nem! Amint Catherine bólint, Vicky repül! Addig pedig megpróbálom leépíteni… Valahogy… Grrr! 

– Akkor elindulsz a kocsival – válaszolta lazán.

– Mit csinálok? – értetlenkedtem.

– Hát, Catherine lesz a kuplung, Vicky pedig a gáz. Az egyiket szépen engeded magad felé, a másikat pedig nyomod elfele.

– Őrült vagy? – fakadtam ki, amint leesett, hogy mit hadovál a pedálokról.

– Most mi van? – vigyorodott el. – Még egy kis megcsalás belefér. Már úgyis mindegy.

– Nem a megcsaláson van a hangsúly! – mondtam gyorsan. – De ezt sosem tenném Catherine-nel.

– Hát, mivel Catherine még nincs az életedben, felesleges is ezen filózni. Majd ha ott járunk, kitalálunk valamit. Egyébként pedig, ha őt láttad, ha nem, szaglássz egy kicsit utána! De csak ésszel! Nem ilyen elmeroggyant módon – mutatott rám.

– És mégis hogy gondoltad?

– Hát a neten – tárta szét a karjait, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – Mindenkiről van valami a neten. Semmit sem tudsz róla. Ne légy felkészületlen!

– Szerinted nem kerestem már rá milliószor?

– Heffernan név alatt is?

– Az este úgyis megnéztem, igen.

– Akkor keresd máshogy! És más platformokon is!

– Mégis hogy? „religiousgirl18”? – húztam el a számat.

– Neeem! „danielsmithtookmyvirginity18” – vihogott.

– Hát, azt pont nem – húztam el az orromat, lehervadó mosollyal.

– Aha – hagyta rám.

– Tényleg nem!

Sajnos nem…

– Nem hiszek neked. Hiába tagadod, tudom, hogy ő volt az első – vont vállat. – Na, sicc! – csapott rá a karomra, nagy kacarászások közepette. – Kapj fel egy pulcsit, én hozom a szeszkót, és húzzunk! Jess már tuti szidja megboldogult édesanyánkat.

Inkább meg sem próbáltam bizonygatni a saját igazamat. Lindának volt egy olyan borzalmasan idegesítő tulajdonsága, hogy ha valamit a fejébe vett, onnan azt ki nem könyörögte még maga a Teremtő sem. Én pedig húsz év alatt már megtanultam, hogy ezeket a kattanásait egész egyszerűen csak rá kell hagyni.