Vérvörös Rózsaszirmok első fejezet

                           1.

Életemben először úgy éreztem, hogy kezdek szerelmes lenni. Igazán szerelmes. Nem vágyakozó, nem szeretetkunyeráló, nem figyelmet kolduló, hanem valóban, a szó legszorosabb értelmében véve szerelmes. És, ha semmi másban nem is, abban az egyben biztos voltam, hogy ennek az érzésnek nincs köze semmiféle hókuszpókuszhoz. Ez valóban a sajátom volt, a szívemből fakadt.

Mivel Daniel nem árulta el, hogy hova tervezte az első randinkat, fogalmam sem volt, hogyan öltözzek. Jobb híján magamra húztam egy sötét farmert és egy fekete toppot, amihez sportos és csinosabb cipellőt is fel lehetett kapni. Úgy voltam vele, hogy ha majd meglátom az ő szerelését, eldöntöm, hogy melyik cipőmbe bújjak bele.

Amint meghallottam puha ujjai ritmikus kopogását az ablaküvegen, hatalmasat dobbant a szívem. Egyetlen másodperc alatt ugrottam oda az ablakhoz, hogy hamis rosszallással felcsapjam a fakeretbe foglalt üveget, amit illett volna már megsuvickolnom.

– Akármilyen meglepő, Mr. Smith, van ajtónk is – csóváltam meg a fejemet, egy minden bizonnyal kicsattanó vigyorral a képemen. Gyorsan végignéztem Danielen. Iszonyat jól nézett ki, mint mindig.

– Szia, szépségem! – engedett el egy nagy mosolyt. – Csini vagy.

– Köszönöm! Úgy látom, a tornacipőm lesz a befutó – mondtam köszönés helyett, miközben a szemeimmel elidőztem az öltözékén.

Farmert és laza pólót viselt. Fehéret, valamiféle nonfiguratív mintával a mellkasán, ami csodás kontrasztot alkotott éjsötét fürtjeivel. Behajolt hozzám egy csókért, én pedig nem voltam szűkmarkú. Hosszan csókoltam, kiélvezve dús, vattacukor-ízű ajkai puhaságát.

– Nem tudnálak elképzelni egy puccos étteremben – mosolyogta az ajkaimba.

Oké, tehát nem kajálni megyünk. Éljen! Az olyan snassz…

– Elárulod, hova viszel? – kérdeztem kíváncsiskodva.

– Titok.

Olyan sunyi-zsivány módon kacsintott rám, hogy beleremegett a gyomrom izgalmamban. Beleegyezően megcsóváltam a fejemet.

– Kössem össze a hajamat?

– Én megtenném.

– Hm, akkor azért sem! – öltöttem rá nyelvet, miközben belebújtam a cipőimbe.

– Gyere csak vissza! – nyújtotta be a karjait az ablakon, egy ravasz mosoly kíséretében.

– Mit zsiványkodsz? – léptem oda hozzá.

– Elrabollak – nevetett fel, és villámsebességgel ragadott meg, majd egy szempillantás alatt kikapott az ablakon. Ki nem néztem volna belőle, hogy ennyire erős legyen.

Vigyorogva felvisítottam, és görcsösen kapaszkodtam a nyakába, miközben elvesztem az andalító illatban, ami a bőréből áradt.

– Totálisan elment az eszed – kuncogtam.

És az enyém is…

– Tudok róla – mondta lazán, majd a térdeim alá nyúlt, és úgy vitt végig az udvaron, mintha kisgyermek lettem volna.

– Hála az égnek, tudok járni.

Fittyet hányt a feleslegesen kimondott szavaimra. Csak a grafitszín Nissan előtt állított talpra, ott is csak azért, hogy kinyissa nekem az ajtót, és illedelmes módon még a kezemet is fogja, amíg bemászok az anyósülésre.

– Öveket becsatolni! – ugrott be a vezetőülésre. – És indulás!

Vigyorogva bámultam ki a szélvédőn és lenyűgözve legeltettem a szemeimet az elsuhanó hegyeken. A mozdulatlan óriásokat felváltotta a síkság, a horizonton pedig felsejlett a tenger.

Felé fordultam és csak néztem őt, ahogy az orra alatt mosolyogva vezetett. Boldognak tűnt. Éppen annyira boldognak, mint amilyennek én éreztem magamat. Mennyire egyszerű volt vele lenni… Leszámítva az aprócska tényt, hogy folyton úgy éreztem magamat, mintha teletömtek volna afrodiziákummal. Igazából, már a tomboló vágyhoz is kezdtem hozzászokni. Kaptam hozzá a csomagban, mint extra kiegészítő.

– Most már tényleg elárulhatnád, hogy hova megyünk! – pöcköltem meg a karját játékosan.

– Majd meglátod – húzta tovább az agyamat.

Mímelt sértődöttséggel visszatapasztottam a szemeimet a tájra. A hangszórókból dübögött a zene, az a fajta, amit utazáskor hallgat az ember. Laza, dallamos, nyári mix. A Murano pedig egyre csak szelte a kilométereket.

Begördültünk egy városba, ahol csinos kis épületek takarták el a szemem elől a hullámzó víztömeget, de csakhamar át is hajtottunk közöttük, ki, egyenesen a város széléig, ahol a tenger habjai rendíthetetlenül mosták a smaragd sziget keleti partját.

A nedves homokban szutykos gyerkőcök szaladgáltak, nyomukban házi kedvenceikkel. A felnőttek a padokon sütkéreztek, vagy térdig felhajtott nadrágokban sétáltak a szokatlanul erős, kora délutáni napsütésben.

– Ide jöttünk? – intettem a fehér hullámok felé, miközben tátott szájjal bámultam, ahogy a Nap sugarai csillagszóró módjára csillogtak a ringatózó vízfelszínen.

– Majd visszafelé megállunk – kacsintott rám zsiványul, miközben végighajtott a parkoló autók között.

– Dublinba megyünk? – kíváncsiskodtam, a közlekedési táblákat fixírozva.

– Egy sokkal jobb helyre.

– Mennyi idő még?

– Pont annyi, hogy nyugodtan áttárgyalhatjuk a nyomi dolgokat.

– A nyomi dolgokat? – értetlenkedtem.

– „Milyen zenét hallgatsz, mi a kedvenc filmed” – csinált macskakörmöt a kormányon pihenő csinos ujjaival – és társaik. Tudod, amivel a fantáziátlan, béna pöcsök kezdik az udvarlást.

Felnevettem.

– Hát, zene téren mindenevő vagyok… – kezdtem bele a mesélésbe. 

Soha senkit nem érdekelt még, hogy „mit szeretek” és „mi érdekel”. Olyannyira felvillanyozódtam a gondolattól, hogy végre valaki kíváncsi arra, hogy ki is vagyok valójában, hogy megfékezhetetlenül áradtak ki belőlem a szavak. Daniel alig tudott szóhoz jutni tőlem, és nem úgy tűnt, mintha zavarta volna a dolog. Szabályosan itta a szavaimat, és – ha éppen hagytam megszólalni – akkor én is az övéit.

Olyan könnyedén cseverésztünk, mintha már évezredek óta ismertük volna egymást, az idő múlását pedig csak az arcomba nyilalló görcs jelezte. Túl sokat nevettem. Az én arcizmaim pedig nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy másodpercenként rántsák a szám szélét a fülem irányába.

Begurultunk egy parkolóba, Daniel pedig leállította a motort, majd gyorsan kiugrott, hogy ajtót nyisson nekem.

– Tök jó, hogy nincs tériszonyod – mondta, miközben kezet nyújtott, hogy kisegítsen az autóból.

Azt a mindenit, igazi gentleman!

– Miért? – kérdeztem, miközben kiugrottam az anyósülésről.

– Leesett, hova jöttünk, nem?

Persze, hogy leesett. Az a bazi nagy hullámvasút már egy jó ideje izgatta a fantáziámat. Ennél jobb helyre akkor sem tudott volna hozni, ha megkérdezi, hogy hova szeretnék menni.

– Egy ideje már kapiskálom – vigyorodtam el.

– Tetszik? – puszilt homlokon.

– Most viccelsz? – meresztgettem a szemeimet, hogy jobban szemügyre vegyem a park fölé magasodó, óriásira nőtt hullámvasutat. – Nem jobban, mint téged, de imádom!

Annyira elaléltam a látványtól, hogy még azt is elfelejtettem, hogy el kellene pirulnom amiatt, amit kiejtettem a számon. De hát vidámparkba hozott, na. Azért az nem semmi.

Egy váratlan mozdulattal megfogta a kezemet úgy, mintha a barátnője lettem volna. Ránéztem összefonódó ujjainkra és magamban elmosolyodtam. Kétség sem fért hozzá, hogy határozottan a párkapcsolat felé haladunk.

Hűha!

– Lássuk, mennyire vagy bátor, cicus! – kacsintott rám, majd megindult velem a park bejárata felé, én pedig olyan büszkén sétáltam mellette, mintha egy király oldalán lépdeltem volna. Szerintem életemben először húztam ki magamat büszkén és öntudatosan.

Bátor voltam, így pedig mindenre felültünk. A nagy, fából épült hullámvasúton háromszor is szétsikítottuk a hangszálainkat. Ez volt az első alkalom, hogy igazán felszabadultnak láttam Danielt. Kurjongatott és megállás nélkül vigyorgott, az arca szinte tíz évet fiatalodott. Úgy festett, mint a kisgyerek az álmaimból.

Olyan hévvel szorítottam a kezét, hogy belezsibbadtak az ujjaim. Na, nem azért, mert annyira féltem, hanem amiatt, mert jólesett, hogy megérinthetem. Észre sem vettem, de még az autóban is úgy szorongattam puha ujjait, mintha valaki megpróbálta volna elragadni őt az életemből. Nem viccelt. Hazafelé valóban megálltunk a tengerparton, hogy gyönyörködjünk az Ír-tenger szépségében.

Sirályok zúgtak el a fejünk fölött a lenyugvó Nap fényében; az éjszaka határozottan kezdett ránk telepedni. A sötét, felhőmentes égen a csillagok álmosan kacsintgattak felettünk. Lerúgtuk a cipőinket, hogy bokáig besétáljunk a visszahúzódó hullámok közé, és lapos köveket dobáljunk a tengerbe.

– Ez volt életem legeslegjobb napja! – örvendeztem, miközben idétlenül elhajítottam egy apróbb kövecskét, ami végigsiklott a vízfelszínen, majd alig hallhatóan csobbant a vízben, hogy bekebelezzék a hullámok.

– Egyelőre – kacsintott rám.

– Egyelőre? – mosolyodtam el.

Nem szólt semmit, csak magához húzott. Aj-jaj… Az az illat… Örökké a gyenge pontom lesz. Annyira elaléltam erős karjai szorításától, hogy még az összegyűjtött kövecskék is kihullottak az ujjaim közül, hogy a tenger messzire mossa őket.

Egy hirtelen hideg fuvallat hatására úgy megborzongtam, hogy azon minutumban megbántam, hogy nem hoztam magammal egy pulóvert, biztos, ami biztos alapon. Naná, hogy Daniel egyből kiszúrta.

– Fázol? – cirógatta meg az államat.

– Nem igazán vagyok hozzászokva a szeles tengerparthoz, meg a jéghideg vízhez – böktem lefelé a lábaimra, amik még mindig a hűs habok között sziesztáztak. Jó, igazából dideregtek.

– Üljünk be a kocsiba, mielőtt megfázol! – mondta, és egy határozott mozdulattal úgy elhajította a kezében lévő nagy, lapos követ, hogy megtippelni sem tudtam volna, hol ért célba. Ha valaki azzal állt volna elő, hogy egyenesen Walesben, a Snowdonia National Park kellős közepén, azt is elhittem volna.

– Ez igen! – bólintottam elismerően. – Kislabda-dobó bajnok voltál általánosban? – próbálkoztam elviccelni a tökéletességét.

– Sosem jártam általánosba – húzta el a száját egykedvűen.

Megfogta a kezemet és vezetni kezdett a parton hagyott cipőink felé. Bután bámultam rá. Legalábbis, én belülről úgy éreztem.

– Hogy-hogy nem? Oda mindenki jár.

– Magántanuló voltam, érthető okokból – engedett el egy szomorkás mosolyt.

Leesett a tantusz. Annyira emberien töltöttük a délutánt, hogy ki is ment a fejemből, hogy nem vagyunk emberek.

– Mennyi idő? – kérdeztem, miközben lesepertem a talpamat, és belebújtam a cipőimbe.

– Micsoda? – nézett rám kérdő tekintettel, a cipőfűzője felől.

– Amíg valaki megtanulja használni az erejét. Mármint, kontrollálni. Amikor már biztonsággal mehet emberek közé.

– Hm – gondolkodott el egy pillanatra. – Ezt nem tudom neked megmondani. Egyéntől függ. A félelem, a harag, a szomorúság… – sorolta a negatív érzéseket – ezek mind képesek megzavarni még egy felnőttet is. De azt mondanám, hogy tinédzserkorra azért normalizálódik a dolog.

Megtörten sóhajtottam. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna.

– Most ez komoly? – fújtam kétségbeesetten. – Minimum tíz évet kell várnom, mire annyira biztos lehetek magamban, hogy használni merjem az erőmet? Addigra elszállnak a legszebb éveim.

– Ne butáskodj! Nem vagy kisgyerek. Biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre belejössz a dologba. Ha meg nem, majd segítek.

Biztatóan megszorította a kezemet. Megpróbáltam hinni neki. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy éveket várjak, mire valóban kiteljesedhetek önmagamban.

– Egész délután figyelted minden kézmozdulatomat. Félsz, hogy galibát okozok, igaz?

– Inkább kíváncsi vagyok – puszilt homlokon. – Nem sűrűn látni olyat, hogy valaki felnőttként kezdje az alapoktól.

– Iszonyatosan próbálkozom vele, hogy még véletlenül se salapáljak – mentegetőztem úgy, mintha okom lett volna rá.

Tényleg próbálkoztam. A vízkígyós incidens után tudatosan figyeltem minden egyes mozdulatomat. Rohadt idegesítő volt, de még mindig kevésbé volt zavaró, mintha újra életre hívtam volna valamiféle szörnyet, vagy netalántán lerobbantottam volna valakinek a fejét.

– Ügyesen kontrollálod magad, cicus. Ha nem bíznék benned, el sem hoztalak volna egy vidámparkba – engedett el egy mosolyt. – Mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén gyakorolnánk egy kicsit? Hm? Kimegyünk a tóhoz, ott senki se lát meg.

– És, ha véletlenül megsebesítelek? – kérdeztem szomorkásan.

Lett volna kedvem gyakorolni. Nagyon is. De nem azon az áron, hogy sérülést okozok Danielnek a béna varázstudományommal.

– Engem? – nevetett fel jó hangosan. – Ahhoz még kiscsikó vagy, cicám.

– Hm… – húztam el az orromat. – Azért ez gáz.

– Indulás! – ragadott kézen, nyilván azért, hogy gátat szabjon önmagam fikázásának, ami rövidesen bekövetkezett volna.

– Most terelni próbálod a gondolataimat a saját nyomoromról, igaz?

– Szomjan halok – mondta válaszként. – Te nem?

Így, hogy megemlítette, valóban… Egész nap egy kortyot sem ittunk, ráadásul betömtünk egy csomó nyalánkságot. Olyan volt a szám, mintha sivatagi homokot szopogattam volna.

Behuppantunk a kocsiba, Daniel pedig ráadta a gyújtást és bekapcsolta a fűtést, majd a kezembe nyomott egy kis üveget.

Hihetetlen, hogy még innivalót is hozott magával…

– Szereted a barackot, ugye? – kérdezte.

– Azon ritka gyümölcsök egyike, amit szeretek – válaszoltam szórakozottan. – Lássuk az üzit! – ráztam meg az üveget, benne a baracklével, majd lerántottam a kupakot a helyéről. – „Várj türelemmel!” – olvastam fel az üzenetet. – Hát, oké – rántottam egyet a vállamon. – Mit ír a tied? – kíváncsiskodtam.

– „Mondd el neki!” – érkezett a válasz azon minutumban.

– Hát, akkor mondd el neki! – nevettem fel.

– Várjon türelemmel! – ejtette túl furcsa hangnemben a mondatot.

Felnéztem rá, mert nem értettem, hogy mi ez a különös, váratlan hanghordozás. Olyan mélyen nézett bele a szemeimbe, hogy szerintem még a fülem hegye is pirosba váltott. Komolyan attól tartottam, hogy a zavartól egy lédús, piros paradicsommá transzformálódik a fejem. Meg sem bírtam nyikkanni, csak leblokkolva meredtem azokba a gyönyörű, éjsötét szemekbe.

Ez most egy burkolt szerelmi vallomás volt?

– Amúgy – váltott témát hirtelen – tényleg nem szereted a gyümölcsöket?

– Nem igazán – vontam vállat. – Jobban belegondolva, megtippelni sem tudnám, mikor ettem utoljára gyümölcsöt.

– De fura – pislogott rám meglepetten. – Ilyet még senkitől sem hallottam.

– Van olyan, amit megeszek – helyesbítettem, mielőtt bolondnak titulált volna. – Például, a banánt – kezdtem, miközben pörgettem az agyamban, hogy milyen gyümölcsöt vagyok hajlandó elfogyasztani. Nem volt valami sok. – Azt a nagy-szemű szőlőt, amiben nincs mag – folytattam. – Ha nagyon olyanom van, akkor jöhet az ananász, de csak konzervben és esetenként még a narancs is, habár, azt inkább csak facsarva szeretem. És persze, a barack – lebegtettem meg a kezemben a kis üveget. – Igazából, azt tényleg szeretem, de azt a lédús fajtáját. Viszont, csak úgy eszem meg, ha kis darabokra fel van vágva. Harapni nem szeretem, mert folyik és ragacsos.

Hangosan kimondva a heppemet a világba, tényleg elég furán hangzott.

– A barack jó választás – mosolyodott el. – Az a legfinomabb gyümölcs, amit valaha ízleltem. Igazán csak azt szeretem.

– Igen, erre rájöhettem volna – lögyböltem meg előtte az italomat.

– Majd rájössz – mondta olyan hangnemben, amit nagyon nem tudtam hova tenni. Olyan volt, mintha két értelmet is társított volna a mondathoz. Vagy, legalábbis, valami mást, mint amiről eredetileg beszélgettünk. – Na és milyen kapcsolatot ápolsz a zöldségekkel? – kérdezte váratlanul.

– Uh, fúj! – borzongtam meg. – A görög salátát megeszem, olívabogyó nélkül. Semmi mást nem. Vagyis – gondoltam végig a dolgot – bentlakásos suliba jártam. Ott mindig zöldségekkel tömtek minket, és meg is kellett ennünk, ha tetszett, ha nem. De nem szeretem őket – ráztam meg a fejemet. – Talán azért nem, mert megundorodtam, vagy azért, mert olyan seízűek. Fene tudja! – tűnődtem.

– A pikánsan fűszeres típus vagy, ha jól sejtem – nevette el magát.

– Így van – bólogattam hevesen. – És imádom a husikát. A jó, finom, zsíros malackát – mondtam teljes átéléssel. – Imádom a csípős kajákat is. Nyami! Meg minden olyat, ami nagyon nem egészséges és rohadtul hizlaló.

– Szóval, a chips és a csoki még mindig játékban vannak?

Ó, szóval emlékszik, hogy egy kismalac voltam. (Vagyok).

– És a vattacukor is – szaladt ki a számon, miközben azokon a kívánatos, dús ajkakon legeltettem a szemeimet.

Képtelen voltam megálljt parancsolni önmagamnak. Odahajoltam hozzá és engedtem az ízlelőbimbóimnak, hogy megbolonduljanak attól a finom, vattacukor-íztől, ami Daniel csókjaiból áradt.

Fogalmam sincs, hogy csinálta, de ő volt az első férfi, aki úgy tudott csókolni, hogy az egyszerre volt iszonyatosan gyöngéd, mégis, már-már elviselhetetlenül szenvedélyes. Annyira elviselhetetlenül, hogy ha nem lettünk volna nyilvános helyen, egészen biztosan rávetettem volna magamat.

Hát, megtette helyettem ő. Váratlanul megragadta a derekamat, és belerántott az ölébe. Isteni szerencse volt, hogy az üvegem már kiürült, mert olyan hirtelen pottyant ki a kezemből, hogy eltűnjön az ülés alatt, hogy szinte észre sem vettem.

A kormány a hátamba vágott, és tuti biztos voltam benne, hogy összerugdostam a karosszériát, de nem érdekelt. Daniel olyan szorosan ölelt, hogy azon nyomban elszállt a józan eszem. A külvilág megszűnt létezni; csak bámultam bele azokba a gyönyörű szemekbe, amiktől másodpercről másodpercre egyre elmélyültebb szerelembe estem.

Szerintem nem gondolta át teljesen ezt a dolgot. Legalábbis, egészen biztosan nem számolt azzal, hogy Catherine Elwood elég könnyedén esik kísértésbe. Főleg, ha megszámlálhatatlannak tűnő percekig csókolgatja az ajkaimat, miközben meg-megenged magának egy-egy kósza mozdulatot a szexi testével, ami erősen hajaz arra, mint amikor két ember szerelmesen fonódik össze.

És valóban… Úgy sóhajtoztunk, mintha szeretkeztünk volna. Ettől pedig az én agyam totál takarékra kapcsolt. Elkaptam az oldalamon állomásozó kezét, és becsúsztattam azt a felsőm alá, hogy – miért is ne – letaperoltassam vele a melleimet, miközben olyan hevesen csókoltam az ajkait, mintha ő jelentette volna számomra a világot. Éltem a gyanúperrel, hogy immár ő is jelenti.

– Cica! – mosolygott bele a csókomba. – Lassabban, szer…

Annyira hirtelen harapta el a mondatot, hogy kellett egy kis átfutási idő, mire egyáltalán feldolgoztam, hogy megszólalt.

Olyan szemekkel bámult rám, mintha egy kísértetet ölelgetett volna, én pedig minden bizonnyal olyan döbbent fejet vághattam, hogy jobbnak látta, ha visszaigazít az anyósülésre.

– Mit akartál mondani? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés. 

Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a gyönyörű, fekete szemekkel, olyan képpel, hogy megtippelni sem tudtam, mi megy végbe a fejében. Végül megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját.

– Késő van – piszmogta az orra alatt, és azzal a lendülettel ki is tolatott a parkolóból, de olyan hévvel, hogy komolyan meglepődtem rajta.

Egész úton nyugdíjas tempóban vezetett, így pedig meg sem gondoltam volna, hogy képes odacsapni a lovacskáknak. Hát, úgy tűnt, van az a zavar, hogy megtegye.

Olyan kukán ültünk egymás mellett a hazavezető úton, mintha valaki kivágta volna a nyelvünket. Szerintem mindkettőnknek ugyanaz a gondolat pörgött az agyában: „Most mi van”?

Nem bírtam tovább a fennálló csendet. Belöktem az első témát, ami eszembe jutott: boszorkányság. Megállás nélkül faggattam arról, hogy milyen érzés varázsolni, hogy miket tudunk megcsinálni, hogy milyen szabályok vonatkoznak ránk. Kifaggattam az angyalokkal való kapcsolatunkról is. Daniel egy kicsit máshogy vázolta fel a dolgokat, mint David. Az ő elmondása alapján szövetségben állunk ugyan, a viszonyunk azonban csöppet sem feszültségmentes. Hát, egy ilyen tippem nekem is volt.

– … Amúgy is, simán kiütnék egy angyalt – közölte büszkén. – Az csak az igazi adrenalin. Elég kemények tudnak lenni.

Na, igen! Volt szerencsém látni…

– Adrenalin-függő vagy?

– Azt azért nem mondanám – rázta meg a fejét. – De néha jólesik egy löket.

– Hát, ha gondolod – kotortam bele a táskámba – adhatok egy kis löketet – lebegtettem meg előtte egy műanyaghengert. – Feltéve, ha bírod a szurit.

– Epipen? – vonta fel a szemöldökét.

– Ismered? – kérdeztem vissza meglepődve.

– A húgom durván allergiás a darázscsípésre. Ne tudd meg, hányszor kellett belevágnom a combjába – mosolyodott el az orra alatt. Volt egy olyan tippem, hogy ez a bizonyos „belevágás” néha hevesebbre sikerült a szükségesnél.

– Szegény! – mondtam őszinte együttérzéssel. – Tudod, iszonyatosan fáj. Én például be sem tudnám adni magamnak.

Bizony! Inkább meghalnék.

– Ugyan már! – mosolyodott el. – Csak egy gyors mozdulat, és pakk!

– Gyanítom, nem volt még szerencséd hozzá – húztam el az orromat.

– Ami azt illeti, nem – villantott fel egy zsivány mosolyt. – Mire vagy allergiás?

– Együtt érzek Lindával. A darazsakra.

– Honnan tudod, hogy Lindának hívják? – kérdezte meglepődve. – Azt hittem, nem emlékszel. Vagy említettem már? – morfondírozott magának.

– Öhm… hallottam.

Azt hittem, kiszédülök mellőle. Nem tudtam, hogyan vágjam be neki, hogy kémkedtem utána, ezért inkább tereltem. Hazudni nem akartam, és, végül is, nem is tettem.

Nem úgy tűnt, mintha különösebben fennakadt volna a dolgon, hála az égnek.

– Azért, mennyire fura, hogy félig angyalok vagyunk, mégis megmaradtak ilyen emberi gyengeségeink, nem? – mondta inkább.

– Az angyalok nem lehetnek allergiásak?

– Az angyalok képtelenek megbetegedni – morogta utálattal. – Ők túlontúl tökéletesek – ejtette flegmán a szót – efféle emberi gyengeséghez – mondta gúnyosan.

Az orrom alatt elmosolyodtam. Tökéletesen beletrafált, hogy milyenek is a kedves, szőke barátaink. Mondjuk, dehogy trafált bele. Egyértelműen jobban ismerte őket, mint én, noha én voltam az, aki hónapokig együtt élt egy díszpéldánnyal.

– Nem csipázod őket, igaz? Mármint, nagyon-nagyon nem.

– Alapjáraton nem pocsékolom arra az energiámat, hogy utálkozzak, de őket rühellem. És az érzés az utóbbi időben csak elmélyült – nézett rám jelentőségteljesen.

– Hát még nálam…

Keserédesen elhúzta a száját.

– Egy pillanat!

Kicsapta az indexet, és begördült egy szupermarket parkolójába.

– Értenem kellene, mi történik?

– Jövök mindjárt – ugrott ki mellőlem. – Ne tűnj el! – emelte meg játékosan a mutatóujját.

Még ilyet…

Tényleg „mindjárt jött”. Alighogy eltűnt a szemem elől, már vissza is tért hozzám.

– Tessék! – nyomott a kezembe egy nejlonszatyrot.

– Nutella? – kérdeztem meglepődve, miközben belekotortam a szatyorba.

– A vágott virágot utálod – vont vállat lazán. – Ezért olyat kapsz, amit viszont szeretsz.

– Honnan a… – tátottam el a számat. – Áh! – legyintettem. – Ne is válaszolj!

Kezdtem elfogadni, hogy olyan dolgokra emlékszik velem kapcsolatban, amiket szerintem még anyu sem tudna kisujjból kirázni. Mint például, hogy a Nutella a kedvenc nyalánkságom. A legeslegkedvencebb.

Annyira természetes volt a közelében lenni, hogy észre sem vettem, hogy elrohant az idő és hazaértünk. A Nissan szinte észrevétlenül gördült be a kis kertkapu elé, ami a nagyi házát elválasztotta a külvilágtól. Hihetetlen, hogy Daniel fel mert kapaszkodni azon a göröngyös, meredek úton. Apám mindig odalent parkolt az ösvény tövében. Habár, ő eléggé béna sofőr volt, ami azt illeti. Adta az ég, hogy nem rá ütöttem!

– Mikor látlak legközelebb? – kérdezte, miközben odahúzott magához, a kertkapu előtt toporogva.

– Amikor szeretnél. Nem igazán van dolgom – motyogtam az orrom alatt, a vállamon fityegő táskámat piszkálgatva, amiben ott lapult a tőle kapott nyalánkságom.

Kifejezetten ciki volt, hogy egy semmirekellő vagyok, aki a nap bármelyik percében gond nélkül elérhető, de egy kicsit azért mégis örültem neki, hogy így van. Legalább akármikor találkozhattam vele.

– Kapok egy csókot? – simított végig az arcomon.

– Annyit kapsz, ahányat csak szeretnél.

– Akkor sosem léped át ezt a kaput – mondta alig hallhatóan, majd egy határozott mozdulattal megragadta az arcomat és megcsókolt.

Úgy tapadtam rá az ajkaira, mintha évezredeken át szomjaztam volna a csókjait, közben pedig azon járt az eszem, hogy hogy a fenébe lehetnek valakinek ilyen kívánatosan édes ajkai. Ez már-már a női nem elleni véteknek számított, tekintve, hogy csak kettő volt neki, és azok immár az én tulajdonomat képezték. Legalábbis, sanszos volt, hogy így van. Vagy így lesz, ha végre kimondjuk, hogy hivatalosan is együtt vagyunk.

– Holnap elugrok érted, ha neked is jó – mondta, mikor elválasztotta az ajkait az enyémektől. Nem volt jó érzés.

– Mikor? – kérdeztem hevesebben, mint terveztem. Még el sem búcsúzott tőlem, de máris hiányzott.

– Délután? Kora este? Hogy szeretnéd?

Reggel!

– Hogy öltözzek? – kérdeztem válasz helyett, mert nem akartam hazudni, de azt biztos nem toltam volna a képébe, hogy ébredés után egyből látni szeretném. 

– Ne törd magad, cica! A legócskább, legkényelmesebb cuccodba.

– Az igen! – nevettem fel. – Oké.

Még ilyet!

– Álmodj szépeket! – csókolta bele a szavakat a nyakamba.

Mégis minek álmodnék, ha a valóság sokkal szebb?

– Te is! – mondtam, csak, hogy mondjak valamit.

Nem bírtam magammal. Muszáj volt megragadnom a tarkóját, és még egyszer megcsókolnom. Képtelen lettem volna úgy elaludni, hogy tudom: pár kilométer választ csak el minket egymástól, mégis sóvárognom kell a búcsúcsókja után.

Úgy andalogtam be a házba, mint valami gyagyás kis csitri. És persze – miért is ne – egyből szembetaláltam magamat a nagyival. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, hogy ne faggasson ki.

– Azt hittem, Daniel már elrabolt – csóválta meg mosolyogva a fejét.

– Csak a szívemet, nagyi – tártam szét a karjaimat mosolyogva.

– Haj-jaj, Catherine! Ésszel, kislányom!

– Nem megy – huppantam le a kis kanapéra, és lehajítottam magam mellé a táskámat. – Nagyi? – szólaltam meg újra, egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Hm?

– Szerinted van olyan, hogy „igazi”?

– Úgy látom, gyorsan fellobbant az a régi tűz – mondta válasz helyett, az arcomat fürkészve szürkés szembogarával. 

– Szerintem soha nem is aludt ki teljesen – pattantam fel a díszpárnák közül. – Megyek tusolni.

Gyorsan elhúztam mellette, mielőtt az óvatosságra intésével letörte volna a lelkesedésemet. Szinte már vártam, hogy mikor vágja be újra, hogy „ésszel”, vagy valami hasonlót.

– Szeretted őt – szólt utánam váratlanul.

– Helytelen igeidő – fordultam hátra a vállam felett. Szerintem ez volt az a pillanat, amikor előttem is realizálódott, hogy mit érzek Daniel iránt. 

– Vigyázz a szívedre, kicsim! Nehogy a végén kisüljön, hogy csak egy gyors entyem-pentyemre kellesz! 

Na, tessék!

– Ne aggódj a szívem miatt, nagyi! Daniel vigyáz rá. Nála van a legjobb helyen – vetettem oda lazán. – Meg ne edd a Nutellámat! Danieltől kaptam – közöltem megrészegülve, majd bebattyogtam a fürdőszobába, hogy aztán egy hatalmas vigyorral a képemen bevetődjek az ágyamba, és arról álmodozzak, hogy milyen lesz majd, mikor Daniel mellett hajtom nyugovóra a fejemet.

Eljátszottam a gondolattal, hogy kipróbálom, nem-e működik esetleg a medálom, hogy újra láthassam őt, de aztán elvetettem az ötletet. Túlzottan tiszteltem ahhoz, hogy pofátlanul kémkedjek utána, akármennyire is fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit csinálhat éppen. Inkább gyorsan álomba kényszerítettem magamat, mielőtt elgyengültem volna. Úgyis elgyengültem volna…