Amikor nagyon sajnáltam Catherine-t...

Kiterültem az asztalon, és engedtem Samnek, hogy elrepítsen egy olyan álomvilágba, ahol nem létezett senki rajtam és rajta kívül.  Nem tudnám meg sem saccolni, hogy mennyi ideig állítottam az agyamat hibernált módra. Csak arra eszméletem fel, hogy a lábaim erőtlenül elernyedtek, és úgy csüngtek alá, mintha transzformálódtam volna egy rongybabává. Összekaptam magamat és idétlenül lecsúsztam az asztalról. Úgy, mint, aki jól végezte dolgát, se szó, se beszéd, magamra kaptam a ruháimat, és megcéloztam az ajtót.

– Mennem kell! – fújtam úgy, hogy rá sem néztem Samre. Nem bírtam volna elválni tőle, ha megpillantom kérlelő, barna szemeit.

– Utálom, mikor ezt mondod – lépett mellém, és végigsimított az arcomon.

– Sajnálom! – fordultam szembe vele, hogy egy búcsúcsókot leheljek az ajkaira.

Sam nem érte be egy aprócska csókkal. Hosszan, birtoklóan csókolt, úgy, mintha nem akart volna elengedni maga mellől. Nekem viszont történetesen volt egy pasim, akihez minél hamarabb haza kellett térnem, ezért elszakítottam az ajkaimat az övéitől, és kereket oldottam.  Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal komoly slamasztikába kevertem magamat, ennek ellenére képtelen voltam letörölni a vigyort a képemről.

Heti egy-két kielégülés Sammel, és talán Davidet is sokkal könnyebben elviselem. Morbid, de talán működhet…

Nagy levegőt vettem, és beléptem a lakásba, miközben azon gondolkodtam, hogy mit fogok hazudni. Hála az égnek, a kis albérlet üresen fogadott. Életemben nem éreztem magamat ennyire megkönnyebbülve. Beugrottam a zuhany alá, gyorsan letusoltam, jó sokáig mostam a fogamat, hogy elnyomjam a bor ízét a számban, majd bebújtam az ágyba, miközben hangtalanul kuncogtam magamban, mint egy takony kis csitri, akire rákacsintott a suli leghelyesebb pasija. Öt perc sem telt bele, és nyílt az ajtó.

Ekkora mákot!

– Merre jártál? – szóltam ki neki.

Annyi ideje sem volt, hogy elengedje a kilincset, máris támadásba lendültem.

– Szia, hercegnőm! Ne haragudj! Bent ragadtam az egyetemen.

Puszit nyomott a homlokomra, mintha a kishúga lettem volna.

– Értem… – hagytam rá.

Elképzelni sem tudtam, hogy mit lehet csinálni az egyetemen az éjszaka kellős közepén, de nem firtattam a dolgot. Örültem, hogy megúsztam a felelősségre vonást. És, azért mégiscsak érdekes lett volna, ha még én vádaskodok.

– Le a bugyival és fordulj! – szólt oda a válla felett, mielőtt eltűnt volna a fürdőszobában.

Azt hittem, kihányom magamból az elfogyasztott bort. Elképzelni sem tudtam, hogy egy nap, mi több, egy óra leforgása alatt két pasival is összebújjak. Nem! Ezt egész egyszerűen nem vette volna be a gyomrom.

– Süket vagy talán? – tért vissza hozzám totális hangulatváltozással és számon kérően bámult rám, az ajtófélfának támaszkodva.

– Nincs kedvem… – motyogtam az orrom alatt.

– És? Nekem van! Na, gyerünk! – intett felém a kezével, miközben odasétált az ágyhoz.

A látványától kirázott a hideg és könnyek szöktek a szemembe. Esélytelen volt, hogy megtegyem, amit kér. Mi az, hogy kér? Amit parancsol.

– Na, gyere ide! – rántotta le rólam a takarót, és elkapta a lábszáramat, hogy közelebb húzzon magához.

Úgy hajított át a hasamra, hogy akkorát pukkantam az ágyon, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha leszakad valamelyik szervem. Arra sem vette a fáradtságot, hogy lehúzza az alsóneműmet, inkább perverz módon leszakította rólam. A vékony kis anyag fájdalmas sikollyal vált kétfelé, hogy szabaddá tegye az alfelemet.

– Nincs kedvem! – nyöszörögtem, és, mintha gondok lettek volna az izmaimmal, lapos-kúszásban próbáltam távolabb mászni tőle.

– Mit gondolsz, hová mész? – kapta el a hajamat, és visszarántott magához.

– Hagyjál! – kapálóztam a lábaimmal. – Nem akarom!

– Dugulsz! – parancsolt rám.

Mi van???

– David! – fordultam hátra a vállam felett, minden bátorságomat összeszedve. – Ro… ro… rosszul érzem magam…

– Hát, majd nem fogod – jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben akkorát húzott a fenekemre, hogy még a nyál is kicsordult a számból fájdalmamban.

Istenem! Meg akarok halni!

Ahhoz sem volt bátorságom, hogy felvisítsak, inkább beadtam a derekamat és mozdulatlanná dermedtem. Titkon reméltem, hogy megesik rajtam a szíve és felhagy a molesztálásommal.

Hát, nem így lett. Ehelyett a hasam alá nyúlt, hogy felhúzza magához a csípőmet, és szokásához híven megforgassa bennem vaskos ujjait. Az öklömbe haraptam és összeszorítottam a szemeimet.

Nem bírom ki még egyszer…

– Nem mondod, hogy fáj!

Szó szerint beleharapott a fenekembe, de egy akkorát, hogy kibuggyantak a könnycseppek a szememből.

– De… – piszmogtam bátortalanul.  

– Lejárt lemez, hercegnőm! Elsőre sem hittem el, de most már tényleg ideje valami újat kitalálnod!

– Tényleg fáj! – fakadtam ki.

– Akkor még gyakorlunk egy kicsit, a te érdekedben! Nem járja, hogy nem élvezed! Emeld fel a fejed! – ragadta meg a hajamat, és olyan erővel húzta hátra a fejemet, hogy kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Azon sem lettem volna meglepődve, ha a húzástól elroppan a nyakcsigolyám.

– Valld be, hogy te is akarod! – tömködte belém az ujjait megállás nélkül.

Most komolyan! Nem érezte, hogy nem? Olyan száraz lehettem, mint az Atacama-sivatag. A másodperc tört része alatt elhatároztam, hogy minden fejben dől el. Nekem pedig el kellett döntenem, hogy akarom. Máshogy nem is dönthettem volna, ha el akartam kerülni, hogy kvázi megerőszakoljon.

– Persze, hogy akarom. Csak egy kicsit gyengédebben, oké? – próbálkoztam. Ügyeltem rá, hogy a hangom mosolyogjon.

– Segítünk neked egy kicsit – hagyott fel az ujjai bennem való mozgatásával, hogy ellépjen tőlem, és elvesszen a fiókban. Már rutinosan meg sem moccantam, inkább csöndben vártam, hogy visszatérjen hozzám.

Úristen! Ez annyira megalázó… Hogy süllyedhettem idáig?

– Mit akarsz velem csinálni? – kérdeztem remegő hangon, mikor már túl sok ideje volt elveszve a fiókban. Bele sem mertem gondolni, milyen perverzségen törheti a fejét.

– Síkosító – intézte el egy szóval a válaszadást.

Olyan brutális durvasággal ügyködött mögöttem, hogy attól tartottam, hogy még a méhemet is darabjaira szaggatja. Komolyan megijedtem. Ha távol is állt tőlem a gyerekvállalás gondolata, egyszer, a nagyon-nagyon távoli jövőben azért mégiscsak szerettem volna anyuka lenni, ahhoz pedig nagyon nem jött jól, hogy cafatjaira cincálják a méhszájamat. De, hála a jó égnek, legalább hamar végzett, hogy aztán a kezembe nyomja az óvszert, amit történetesen a farkáról rángatott le.

– Nesze, dobd ki!

Undorodva fogtam meg a használt gumit, és feltápászkodtam az ágyról, miközben észrevétlenül felkaptam a szabad kezembe a telefonomat. Kirohantam a szobából, kihajítottam a kukába az óvszert, és forgó gyomorral jó alaposan kezet mostam.

Feloldottam a képernyőzárat a telefonomon, kikerestem anyu nevét a telefonkönyvemből, és hosszan bámultam a kijelzőmet, miközben fáradhatatlanul köröztem a név felett a hüvelykujjammal. Egyetlen egy dolog kattogott a fejemben: Anyu, gyere értem, szükségem van rád!

Összekuporodtam a sötét fürdőszobában és csak bámultam a világító kijelzőt. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

– Nem mehetek haza! Nem mehetek haza! – ringattam magamat a saját hangomra. – Nem, az sokkal rosszabb lenne. Ott van Alfred Elwood… – beszéltem meg saját magammal a dolgot, mint valami idióta, aki képzeletbeli barátokkal cseverészik.

Ráböktem az üzenetküldésre, és pötyögni kezdtem. Nem tudtam, hogy meg fogom-e bánni, sem azt, hogy milyen lavinát indítok el vele, de abban biztos voltam, hogy ha nem írok anyunak üzenetet, akkor kivetem magamat a negyedikről.

Saját: Hiányzol, anyuci! Szeretlek!

Megírtam a rövid üzenetet, és gondolkodás nélkül ráböktem a küldésre, miközben hangosan felsírtam. Gyorsan beletömtem az öklömet a számba, hogy David ne hallhassa a gyengeségemet.

Még alig indult útjára az üzenet, máris érkezett a válasz. Felkészültem a legrosszabbra, hogy anyám gyalázkodó kifejezésekkel fog illetni, legnagyobb meglepetésemre azonban egy sokkal másabb hangvételű üzenet érkezett, mint, amit vártam.

Anyu: Te is nekem, csibe! Nagyon szeretlek, kicsim! Gyere haza, kérlek! Tudod, hogy bármikor megteheted!

Újra és újra elolvastam a szavakat. Kezdtem egyre inkább rájönni, hogy anyu túlontúl ismer engem. Nagyon jól tudta, hogy mit kell válaszolnia ahhoz, hogy honvágyat ébresszen bennem. Ha tudtam volna, hogy apám nincs otthon, szétszaggatott alsóneműben rohantam volna hazafelé, így azonban más volt a helyzet. Még Daviddel is kellemesebb volt együtt élni, mint azzal a féreggel, akit az apámnak kellett szólítanom.

Saját: Tudod, hogy nem! 

Amint láttam, hogy a válaszom megérkezett, kikapcsoltam a telefonomat, és felpakoltam a fürdőszobapolcra, hogy még véletlenül se essek kísértésbe.

– Nincs már ott helyed! – mondtam a tükörképemnek. – Légy erős, Catherine! Légy erős! – nagyot fújtam. – Oké, megy ez! – paskoltam meg az arcomat, majd felcsaptam a fürdőszoba ajtaját, és visszatértem a hálószobába.