Említettem már, hogy 4 regényt is írok egyszerre? Pontosabban, négy karakter vagyok ugyanazon időszakban? Catherine-ről egyértelműen tudtok. Vele szépen haladunk, már tényleg csak javítgatások vannak hátra és készen is vagyok a teljes sorozattal (szipog). Az sem titok, hogy belehelyezkedtem Daniel szemszögébe is, mivel azt már elárultam itt, a blogon és még részleteket is hoztam. De van nekem két másik regényecském is, amiről még nem tudtok. :P Egyikük egy urban fantasy (a nagy favorit ugyebár), a másik viszont még hírből sem ismeri a fantasztikumot. Határozottan felnőtt irodalom, de nem azért, mert különböző pikáns szexjelenetek vagy mindent beborító vér lenne benne (az véletlenül sem lesz). Sokkal inkább azért, mert egy olyan bűnős témát feszeget, amit nem szívesen adnék kiskorúak kezébe. 2011 derekán kezdtem el írni, legalábbis akkor született meg az alapkoncepció, de annyira nehéz és érzékeny téma, hogy mostanáig kellett arra várnom, hogy hozzá merjek újra nyúlni. Kukkantsatok bele most ebbe, legközelebb pedig a másikból is hozok egy kis bepillantót!
Egy
Én voltam az a lány, akinek
tinédzser kora ellenére tökéletes kapcsolata volt a szüleivel. Anyukám a
tizenötödik évét taposta, amikor csapot-papot hátrahagyva kereket oldott az
apámmal, aki egyébként tíz évvel idősebb volt nála, és – hogy a sztori még
cifrább legyen – történetesen a középiskolai testnevelés tanára volt.
Anyu elmondása alapján a
nagyszüleimet abból a bizonyos vaskalapos fajtából faragták, akik számára
teljességgel elfogadhatatlan lett volna, hogy a tinédzser lányuk egy nálánál
tíz évvel idősebb férfival képzeli el a jövőjét. Pedig tényleg szerették
egymást. Perzselő, vad szerelem volt az övék, csatározásokkal és nagy
összeborulásokkal telve, de képtelenek lettek volna annyira összeveszni, hogy
öt percen belül ne békéljenek meg egymással. Szerelmesek voltak. Dacára a
tiltott kapcsolatnak, a korkülönbségnek, és annak, hogy anyukám nagykorúságáig
bujkáltak a törvény és az egész világ elől, sosem engedték el egymás kezét.
Apukám karjaiba születtem
egy rideg, őszi hajnalon, egy fűtetlen garzonlakásban. Kórházba még véletlenül
sem mehettek volna, mivel a születésem idején anyukám mindössze tizenhat éves
volt. Anyu szerint, amint megérkeztem apu karjaiba, egy örök és
visszafordíthatatlan szerelem szövődött apa és lánya közt. És valóban így volt.
Még a nevemet is ő választotta: Aurora. A hajnallal jöttem a világra, és akkor
sírtam fel életemben először, amikor az első, halovány hajnali napsugár
besunnyogott a parányi garzonlakás fakeretes ablakán.
Amint édesanyám elérte a
nagykorúságot, normalizálódott az életünk, és végre én is a társadalom tagjává
váltam, hivatalosan is. Korábban még csak a létezésemről sem tudott senki anyun
és apun kívül. Apu nem ment vissza tanítani még akkor sem, amikor már elült a
veszély, inkább személyi edzőként tevékenykedett tovább, anyukám pedig otthonról
dolgozott. Fantasztikus kézügyességgel áldotta meg a sors, és az évek alatt fel
is küzdte magát elismert, keresett grafikussá. A munkái visszaköszöntek
könyvborítókon, plakátokon, szórólapokon és különböző kiadványok hasábjain.
Az életünk harmonikus volt,
boldog és tökéletes. Egészen addig a borzalmas napig, amíg egy több tonnás
kamion meg nem csúszott a jeges úton, hogy tekegolyóként tarolja le az úton
haladó Mazdánkat. A szüleimnek esélyük sem volt a túlélésre. Azon nyomban
szörnyet haltak. Sajnos, én életben maradtam. Hátul utaztam, és, mivel
rühelltem a biztonsági övet, egy az egyben kirepültem a szélvédőn, hogy
gyakorlatilag egy karcolás nélkül megússzam azt a balesetet, amiben a szüleim
elvesztették az életüket.
Nem voltak emlékeim az
ütközésről. Annyira gyorsan történt minden, hogy időnk sem volt megijedni, vagy
egyáltalán felfogni, hogy mi történik velünk. Az első emlékem a balesetről az,
amikor megláttam a harmonika módjára összepréselődött autónkat. Tudtam, hogy a
szüleim nem élték túl a karambolt, én pedig szerettem volna utánuk halni.
Képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az igaz legyen. A tökéletes,
szeretettel teli életem egyetlen átkozott másodperc alatt hullott darabokra. Én
pedig még csak sírni sem tudtam. Csak álltam az út szélén, egy nagy takaróval a
vállamon, figyeltem a roncs körül tobzódó embereket. Nem hagyták, hogy lássam a
szüleimet, de talán jobb is volt így. Úgy akartam rájuk emlékezni, ahogy
tizenhét éven keresztül mosolyogtak rám.
Láttam magam előtt anyut a
gyönyörű, szőkésbarna loknijaival, a kecses alakjával, a mindig szeretetet és
boldogságot sugárzó nagy, barna szemeivel. És vele volt apu. A nagy, széles
vállaival, a biztonságot sugárzó tekintetével, a rövidre nyírt, barna hajával.
A lelki szemeim előtt még ott égett a szembogarukban a szerelem, amit talán
találkozásuk első percétől kezdve tápláltak egymás iránt, kiegészülve az
irántam érzett mérhetetlen és soha ki nem apadó szeretetükkel.
Azzal a szeretettel, ami
csettintésre vált semmivé. Eltűnt, mintha sosem létezett volna. Mert ők már nem
léteztek. Az a két ember, akik rendületlenül táplálták ezt a gyönyörű érzést,
nem volt többé. Magamra hagytak egy feneketlen űrrel a lelkemben, ami
feketelyuk módjára kebelezte be minden érzésemet. Képtelen voltam bármit is
érezni. Üres voltam. Olyan üres, mint egy hófehér papírlap, amire senki nem
szándékszik betűket írni.
Nem gyászoltam. Egyetlen egy
percig sem gyászoltam. A gyászhoz erő kell, érzések kellenek. Én viszont nem
rendelkeztem semmi ilyesmivel. Csak vegetáltam a szobámban szótlanul, könnyek
nélkül. El kellett volna járnom iskolába, de dacára annak, hogy ezzel
kockáztattam a „szabadságomat”, nem érdekelt. A pszichológus csak azért
engedélyezte, hogy ne pakoljanak be egy árvaházba, mert „szükségem volt időre,
hogy feldolgozzam a történteket”. Mintha bármikor is képes lettem volna
szembenézni a megmásíthatatlan valósággal.
Éjt nappallá téve feküdtem az
elfüggönyözött, néma szobámban, arra várva, hogy a lelkem megunja a totális
érzéketlenséget, és úgy döntsön, hogy elhagyja a húsruhát, amibe
belekényszerített a létezés. Lehettem volna öngyilkos, de akkor önkezűleg
dobtam volna el magamtól édesanyám ajándékát: az életemet. Arra pedig még
érzéketlenül is képtelen voltam.
Odalent megkondult a kis
harang, ami azt jelezte, hogy valaki becsengetett az ajtón. Különös volt
hallani az ismétlődő kondulásokat. Jó három hónapja senki sem csengetett már be
a bejárati ajtónkon. Egy másodpercre elhittem, hogy még mindig a három hónappal
korábbi önmagam vagyok, aki fülig érő szájjal száguld le a lépcsőn, hogy ajtót
nyisson Tomnak, a futársrácnak, aki rendre hordozgatta anyunak a
tiszteletpéldányokat, amikben szerepeltek a munkái, és akiért én egyébként
teljesen odavoltam.
Most viszont nem csattogtam
végig a méretes falépcsőn, nem ugrottam oda a tükörhöz, hogy ellenőrizzem a
sminkemet, és anyura sem kacsintgattam nagy vigyorgások közepette. Egyszerűen
csak végigsiklottam a házon, mint egy lelketlen árny, majd felcsaptam a
bejárati ajtót, hogy farkasszemet nézhessek egy férfival, akit soha életemben
nem láttam még. Valahol húsz és harminc között állomásozhatott félúton,
szőkésbarna haja és nagy, barna szemei egy pillanatra édesanyámat juttatták
eszembe. Ez volt az első pillanat a baleset óta, hogy egy tizedmásodpercre
ugyan, de éreztem.
– Akárkit is keresel, rossz
helyen jársz – mondtam köszönés nélkül.
– Te vagy Aurora, igaz?
Szia! – nyújtott kezet kifejezéstelen arccal.
– Ro! – javítottam ki azon
minutumban. – Csak apukám hívhat Aurórának!
– Caden vagyok – engedte le
a kezét, amint sikeresen feldolgozta, hogy nem vagyok kíváncsi a felém nyújtott
jobbjára.
– Szóval, te lennél a kölyök,
aki egy görbe éjszakán megkésve becsúszott.
– Sarah mesélt rólam? –
kérdezte meglepetten.
– Csak annyit, hogy egy
idegesítő szarcsimbók vagy – vontam vállat. – Mi tartott ennyi ideg? –
kérdeztem unottan, időt sem hagyva neki arra, hogy reagáljon a szavaimra. – A
szüleim már három hónapja meghaltak.
– Még csak most keresett fel
a gyámhivatal.
– Hm, bürokrácia… –
motyogtam magamnak. – Gyanítom, maradsz – néztem végig a kezében tartott
műanyag fogantyún, ami egy gurulós bőröndhöz tartozott. – Gyere beljebb! –
tártam neki szélesre az ajtót.
Távolságtartóan elhúzott
mellettem, hogy másodpercekkel később zavartan topogjon a nappali közepén.
– Zavarban vagy? – kérdeztem
csak úgy mellékesen.
– Ennyire látszik? –
engedett el egy ideges mosolyt.
– Feleslegesen kínlódsz –
huppantam le a nagy, puha plüsskanapéra. – Jól megleszünk. Ha te sem basztatsz
engem, én sem basztatlak téged. Ezt a pár hónapot csak kihúzzuk együtt – tártam
szét a karjaimat lazán.
– Mikor leszel nagykorú?
– Október 20.-án. Már csak
fél év.
– Az valóban nem sok –
piszmogta az orra alatt.
Egyértelműen kellemetlenül érezte
magát a társaságomban. Végigmértem magas, szálkás testét, enyhén dudorodó
izmait, markáns arcát. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyedülálló legyen.
– Van csajod?
– Menyasszonyom, igen.
– Hol van most?
– Ausztráliában egy
ösztöndíjjal – mosolyodott el. – Tengerbiológus.
– Nem félsz, hogy
félrekefél? – kérdeztem csak úgy félvállról. – Azért Ausztrália nem a
szomszédban van.
– Sosem tenne ilyet –
mondta, miközben végre rávette magát, hogy megregulázza a zavarát, és helyet
foglaljon a velem szemben álló fotelben.
– Mikor dugtatok utoljára? –
kérdeztem tapintatlanul.
– Nem hiszem, hogy ez rád
tartozna – mondta távolságtartóan.
– Olyan régen, hogy már nem
is emlékszel?
– Öt hónapja, ha annyira
kíváncsi vagy – húzta el a száját.
Szép szája volt. Hasonlított
az anyuéhoz. Halovány volt, és erősen hajazott egy szívalakra.
– Hm, akkor félredug –
nyugtáztam magamban a dolgot.
– Mi vagy te? – pislogott
rám sértődötten. – Valamiféle párkapcsolati specialista?
– Csak ismerem az emberi
természetet – rántottam egyet a vállamon.
Valóban ismertem. Apu
estéről estére elmesélte nekünk a kikapós asszonykák és a hűtlen férjek minden
egyes félrelépését, akik azért bérelték fel őt, hogy hozza formába a testüket a
félrekacsintgatáshoz.
– Kell kaja? – pattantam fel
a kanapéról, és unottan betipegtem a konyhába.
– Tudom, mit csinálsz –
battyogott utánam.
– Hát, ezt nem volt nehéz
kitalálni – kaptam ki egy elmosott vajazó kést a mosogatóból.
– Nem a kajára értettem –
támaszkodott neki a falnak. – A nagyszüleid már rég nem élnek.
– Nekem sosem voltak
nagyszüleim – szóltam ki a hűtőből. – Egy anyám volt és egy apám – mondtam
lekezelően, miközben lehajítottam egy tálca felvágottat az asztalra. – De már
ők sincsenek. Kell szendvics?
– Az apám építkezéseken
dolgozott. Tizenkettő voltam, amikor lezuhant egy állványról – kezdett bele a
történetbe, mintha engem ez bármennyire is érdekelt volna. – Nyaktól lefelé
lebénult és hosszú hónapokig szenvedett, mire jobb létre szenderült. Aztán,
tizenöt éves koromban anyámnál rákot diagnosztizáltak. Fél év alatt elvitte.
Tizenkilenc éves koromig egy lepukkant, gusztustalan árvaházban éltem.
Természetesen senki sem fogadott örökbe. A nagy gyerek nem kelendő áru.
– Miért mondod ezt el nekem?
– pislogtam fel rá a szalámis kenyér felől.
– Mert tudom, hogy min mész
keresztül, Rory. Ugyanazt éltem át, mint most te. Kizársz mindent és mindenkit,
csak, hogy ne kelljen szembenézned a gyász fájdalmával. De minden egyes
pillanattal, amíg ezt csinálod, a saját lelkedet gyilkolod – zúdította rám a
filozófiai maszlagját. – Okkal maradtál életben, és egészen biztos vagyok
benne, hogy a nővéremék odafent szenvednek, amiért végig kell nézniük, ahogy
szépen lassan meggyilkolod önmagad.
– Szóval ezért bólintottál
rá a gyámságomra? – kérdeztem anélkül, hogy reagáltam volna a szentbeszédre. –
Mert hasonló a sorsunk – nyugtáztam magamban, miközben az asztal végébe toltam
egy tányért, amin szalámis kenyerek pihentek. – Egyél! – vetettem oda csak úgy
mellékesen.
– A nővérem lánya vagy –
mondta olyan hangnemben, mintha a tény, hogy rokonok vagyunk, egyértelművé
tenné, hogy a nyakába kell vennie egy árván maradt tinédzser lányt.
– Semmit sem jelent – vontam
meg a vállamat.
– Születtek testvéreid, vagy
csak… vagy…
– Vagy csak a szüleim
haltak-e meg abban a karambolban? – fontam össze a karomat a mellkasomon. –
Köszönhetően anyádéknak, egy fűtetlen garzonlakásban születtem, apám
asszisztálásával. Gyanítom, olyan maradandó élmény volt anyu számára, hogy nem
igazán gondolkodott családbővítésen.
– Senki sem küldte el
Saraht.
– A szüleim szerették
egymást, Caden. Életük utolsó másodpercéig őrülten szerették egymást. Ha nem
szöknek el, ez a szerelem örökké beteljesületlen maradt volna. És én sem
születek meg. Ha a szüleiden múlt volna, egy kemencében végezem valamelyik
abortuszklinikán, rosszabb esetben szülői szeretet nélkül nőhettem volna fel
egy árvaházban.
– Talán – hagyta rám. – De
én erről nem tehetek. Hét éves voltam, amikor Sarah lelépett. Még csak emlékeim
sincsenek róla.
– Annak örülj! – léptem oda
a hűtőhöz, hogy behajítsam a szalámit a polcra. – Egyél! – nyomtam a kezébe a
tányért. – Aztán megmutatom a szobádat. Anyuék hálója tabu, de a vendégszobát
megkaphatod – közöltem érzelemmentesen, majd elhúztam mellette, leheveredtem a
kanapéra, és majszolni kezdtem a kenyeremet.
– Sulizol? – kérdezte,
miközben engedélyezte magának, hogy mellém üljön.
– Nem.
– Dolgozol?
– Nem.
– Hát akkor mégis mit
csinálsz?
– Lélegzem, emésztek és
ürítek – fordultam oda felé. – Többnyire ennyit. Na és te?
– Animációkat készítek.
Teljesen elhűltem a
válaszán. Egy tengerbiológus barátnő mellé valamiféle olyan pasit képzeltem
volna el, aki szintén járja a nagyvilágot, nem pedig a számítógép előtt tesped
naphosszat. Tippeltem volna, mondjuk régésznek, aki tiltott történelemmel
foglalkozik, vagy archeológusnak. Mondjuk, az majdnem ugyanaz. De semmiképpen
sem gondoltam volna, hogy parányi figurák mozgatásával tölti a napja – minden
bizonnyal – nagy részét.
– Szóval, meséket csinálsz? –
kíváncsiskodtam. Idejét nem tudtam, mikor éreztem utoljára kíváncsiságot.
– Akár – mosolyodott el. – De
ahhoz még nem volt szerencsém – csámcsogta. – Cégek reklámkampányaiba csinálok
ilyen kis pár perces animációkat.
– Hasonlítasz anyura –
tűnődtem el. – Tudod, ő grafikus volt.
– Anyukám mesélte, hogy
iszonyat jó kézügyessége van.
– Volt – javítottam ki. –
Már csak volt – mondtam kifejezéstelenné váló hangon.
Hosszú percekig némán
ettünk. Ő nem kérdezett és nem is mondott semmit, engem pedig nem érdekelt
annyira a személye, hogy faggatózzak vagy cseverésszek.
– Egészségedre! – dobtam
oda, majd kivettem az öléből a megüresedett tányért, és a sajátommal együtt
bepakoltam a mosogatóba.
– Köszönöm, finom volt.
Nem tudom, mégis mi finom
lehetett egy szalámis kenyérben, gondoltam, csak illemből mondja, úgyhogy nem
is fáradtam azzal, hogy reagáljak a szavaira.
– Megmutatom a szobádat –
indultam meg inkább a lépcső felé.
Eszméletlenül jó!*-* Szívesen olvastam volna tovább:)
VálaszTörlésKöszönöm! Szerintem lesz hozzá szerencséd! :D Tervben van, hogy lesz belőle egy e-book. :)
Törlés