Egy újabb fejezet Daniel szemszögéből. Ez "ingyér" van :D

ÚJ FEJEZET

Bonfire Night ide vagy oda, a francnak sem volt már kedve a tűznél parádézni így, hogy Catherine pár kilométerre lélegzett tőlem. Hacsak belegondoltam, hogy ugyanazt a levegőt szívja be, mint én, hogy ugyanaz a felhő úszik el a feje felett, mint ami az enyém felett, hogy ugyanaz a hajnali napsugár ébreszti majd, mint engem, még az utolsó kis sejtem is megzavarodott. Csak rá vágytam. Csak vele akartam lenni. Nem érdekelt sem a whisky, sem a völgyben tobzódó falubeliek, sem az egymásra hányt kacatok, amiket már minden bizonnyal emésztett a tűz. De beadtam a derekamat, és meghajoltam Linda akarata előtt, mert mást nem tudtam tenni. Pedig de szívesen sündörögtem volna a Heffernan házikó körül…

– Szia, Dan-Dan! – simított végig Jess a mellkasomon, és pofátlan módon úgy intézte a dolgot, hogy az ágyékomon is végig tudja húzni az ujjait.

– Hé! – ugrottam hátrébb reflexből.

– Mi van veled? – kuncogott.

Jó kérdés. Mi van velem?

– Semmi…

– Tudod… – lépett hozzám közelebb olyan kacér, kihívó stílusban, hogy a hülyének is leesett volna, mit akar. – Ma este nincsenek otthon se a szüleim, se a testvéreim – pödörte meg a haját a mutatóujjával. – Kirándulnak… – harapott bele az alsóajkába.

– Aha… Hm… – léptem tőle távolabb egy lépéssel.

– Mindig is ki akartam próbálni, milyen az étkezőasztalunkon – vigyorodott el kéjesen, és még egy lépéssel közelebb jött, én pedig azzal a lendülettel léptem tőle távolabb.

– Hmmm… – húztam meg a whiskyt, nagy szemforgatások közepette.

– Mi a franc van veled? – vonta össze a szemöldökét enyhe sértettséggel.

– Mi lenne?

– Olyan, nem is tudom… – méregetett eltűnődve. – Más vagy.

– Csak… öhm… epiláltam… – vágtam be az első marhaságot, ami eszembe jutott. – Linda rávett. Tényleg, hol van? – forgattam körbe a fejemet, Lindát keresve.

Nagyon nem volt humorom tovább kettesben cseverészni Jessicával. Megdugni meg végképp nem akartam. Se őt, se más nőt. Na, jó… Leszámítva egyet…

Baszdki, Catherine! Máris becsicskítottál…

– Kit érdekel? – húzta meg az italát. Kivételesen sört ivott.

– A húgom!

– Na és? – pislogott rám értetlenül. – Mióta pesztrálod te Lindát?

– Hát… hát…

– Oké! – fonta össze a karjait a mellkasán, a sörös-dobozzal a kezében. – Mi történt?

– Semmi!

– Velem van bajod?

– Dehogy!

– Akkor mi van? – faggatott tovább. – Lebuktunk Vicky előtt?

– Telibe szarom – vontam vállat érdektelenül.

– Nem fogod elárulni, igaz?

– Nincs mit mondanom! – álltam ellen továbbra is. – Csak meg akarom keresni Lindát – találtam ki egy ürügyet a hülye viselkedésemre, amit még én magam sem értettem teljesen, és azzal a lendülettel meg is iramodtam valamerre.

– Hé! – kapta el a karomat Jess. – Várj már!

– Mi van? – vágtam oda a kérdést hevesebben, mint ahogyan megérdemelte volna.

– Jól vagyunk, ugye? – pislogott fel az arcomba. – Mármint, barátilag.

– Persze, hogy jól vagyunk – nyúltam a keze után, hogy biztatóan megszorítsam. – Egyszerűen csak… aj… – kínlódtam.

Jessica olyan szemekkel bámult rám, mintha az utolsó agyi sejtemben tárolt információt is képes lett volna dekódolni. Rendesen kirázott tőle a hideg.

– Te szerelmes vagy – történt meg benne a felismerés.

– Mi? Cöh! – húztam el az orromat. – Ééén? Pfff! Ugyan!

– Bizony, hogy az vagy – bólogatott magának.

– Képzelődsz!

– Te pedig hazudsz. A kérdés csak az, hogy nekem, vagy magadnak.

– Hagyjál! – fordítottam neki hátat, hogy újra belekezdjek a céltalan menetelésbe.

– Ki az? – tipegett mellettem. Nem úgy tűnt, mintha a jövőbeli tervei között szerepelne, hogy felhagy a faggatásommal. – Ismerem?

– Nincs senki! – válaszoltam úgy, hogy rá sem néztem.

– Mióta tart? – kíváncsiskodott tovább. Nem igazán volt kiakadva rajta, hogy egyértelműen „dobtam”.

– Mondtam, hogy nincs senki.

– Szóval kikosarazott – beszélte meg magával a dolgot.

– Jess! – torpantam meg, hogy ráförmedhessek, de félúton meggondoltam magamat. – Mondtam, hogy nincs senki. Stimm? – kopogtattam meg a halántékát.

– Nem ciki, ha fellángol egy régi tűz, Daniel! – mondta szelíden. – Főleg, ha soha nem is aludt ki – engedett el egy értelmezhetetlen mosolyt.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz!

– A cicádról.

– Tessék?

– „Szeretlek, kiscicám”, „Hiányzol, kiscicám”, „Hol lehetsz, kiscicám”, és társaik.

– Mi van? Meg vagy bolondulva?

Ezt kivételesen tényleg nem értettem.

– Vicky panaszkodik, Dan-Dan. Rengeteget beszélsz álmodban.

– Magasságos egek! – húztam meg a whiskyt. – Miket mondok?

Még komolyan megszégyelltem magamat. Hát ez mennyire ciki már? Emlékeztem, hogy említett valami hasonlót korábban is, de eléggé be voltam csiccsentve ahhoz, hogy teljes mértékben felfogjam és megjegyezzem a szavait.

– Többnyire ilyesmiket. Ki az a cica?

– Egy lány – intéztem el a válaszadást.

– Szóval, Catherine csak „egy lány”?

– Nem csak „egy lány” – motyogtam az orrom alatt. – „A lány”.

– Ó, Dan-Dan, olyan cuki vagy – vigyorodott el. – Jó látni, hogy egy ilyen lelketlen tuskó is képes magasabb szintű érzelmeket érezni egy kísérleti patkánynál.

– Én nem vagyok lelketlen tuskó! – förmedtem rá. – Én csak… Tudja a faszom, hogy mi vagyok! – fújtam lemondóan.

– Szerelmes vagy – pöckölte meg az orromat. – Annyi idő után még mindig szerelmes vagy. Köszönöm, Dan-Dan! – paskolta meg a vállamat. – Visszaadtad a hitemet a férfiakban.

Fuh, ember! Ezt pont nekem mondja? Azért ez kemény…

– Repesek az örömtől! – húztam el a számat. – Békén hagysz végre?

– Te is tudod, hogy el kell engedned, igaz?

– És ezt ki mondja?

– A józanész!

– Linda kért meg, hogy hass rám?

– Mert ő is így gondolja?

– Nem tudom – vontam vállat. – Menj, és beszéld meg vele!

– Dan-Dan!

– Mi van? – csattantam fel.

– Nincs értelme a múltban élni, ugye tudod? Iszonyat jó pasi vagy. Helyes, okos, jó a tested, jó vagy az ágyban – vigyorodott el – neved van, bitang erős vagy… Bármelyik boszorkányt megkaphatod. Akármelyiket.

– De nekem nem kell egyik sem – vontam meg a vállamat.

Mit érdekelt engem, hogy kit kaphatok meg és kit nem. A Föld összes nője vetekedhetett volna a kegyeimért, nekem akkor is csak az a kis csücsöri szájú, zöld szemű, vörös hajú szépség kellett, az andalító barackillatával és az aprócska termetével.

– Daniel, mi a francot akarsz kezdeni az életeddel? – nyaggatott tovább. Ilyenkor rühelltem, hogy minden lében kanál. 

– Mit érdekel az téged?

– Barátok vagyunk! – förmedt rám. – Hát már hogyne érdekelne!

– Törődj a saját dolgoddal, én meg majd törődök az enyémmel!

– Nem! – dobbantott durcásan.

– Nem? – vontam fel a szemöldökömet.

– De nem ám! – húzta ki magát pökhendi módon.

– Jó! – ittam bele az italomba. – Akkor gyere el velem a Heffernan házhoz!

– Mégis minek?

– Itt van Catherine – mondtam csöndesen.

– Itt? – kérdezte elkerekedett szemekkel. – A tűznél? – forgatta körbe a fejét, mintha képes lett volna felismerni őt.

– Nem itt – húztam el az orromat. – Szerinted, ha itt lenne, veled beszélgetnék?

– Cöh!

– Kérlek, Jess! – biggyesztettem le az alsóajkamat.

– Gyanítom, ha nemet mondok, elmész egyedül – húzta meg a sörét, majd suttyó-bunkó módon összepréselte az ujjaival a dobozt, és messzire hajította.

– Jössz vagy nem? – vágtam magam menetirányba.

– De akkor adsz a whiskydből!

– Finnyás vagyok.

– Jó, akkor nem megyek – fonta össze a karjait a mellkasán.

– Tessék! – nyújtottam oda neki az üveget. – Meg is ihatod.

Nem feltétlenül vált volna előnyömre, ha meglátnak, ahogy Jessicával bandukolok az éjszakában. Szerintem, ha Vicky fülébe került volna a hír, egészen biztosan nem hitte volna el, hogy nem történt köztem és Jess között semmi azon a bizonyos éjszakán, amikor pucér seggel csüngött a vállamon. Ha pedig megtudná, hogy megcsaltam, ráadásul a legjobb barátnőjével… Hú, ember! Egészen biztosan szétloccsantaná a koponyámat valamelyik túlméretezett tűsarkújával.

Halálos veszedelem ide vagy oda, pont leszartam. Semmi sem tudott volna eltántorítani attól, hogy kémkedjek Catherine után. Még a mellettem lapos kúszásban ciccegő Jessica rosszallás sem. Na, jó! Az végképp nem.

– Ha az öreg Rose észre vesz, olyan energiagömböt kongat a hátunkba, hogy itt halunk meg a fűben – motyogta az orra alatt, Rose asszony udvarán csúszva-mászva.

– Ha bekussolsz, nem vesz észre – suttogtam.

– Nem hiszem el, hogy rávettél erre – mérgelődött, a nedves fűben kúszva.

– Szerinted melyik lehet az ő szobája? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Tuti, hogy ez itt – bökött a ház felé. – Ebben sosem ég a villany.

Hm, ebben igaza volt. A velünk szemben lévő, parányi ablakból soha életemben nem láttam még lámpafényt kiszűrődni, kivéve akkor, amikor Catherine a nagymamájánál nyaralt. Logikus volt, hogy ugyanabban a szobában szállásolta el Rosa asszony, amiben kislánykorában is álomra hajtotta a fejét. Hogy én mekkora hülye vagyok! Gyerekként jártam is abban a szobában. Hihetetlen, hogy Jessica segítségére volt szükségem ahhoz, hogy kisilabizáljam a dolgot. Ráfért volna az agyamra egy kis sakk, csak, hogy megtornáztassam az agysejtjeimet. Úgy tűnt, eléggé be vannak már rozsdásodva a tekervényeim. Hát, ezt teszi, ha az ember befejezi az egyetemet.

– Szerinted gáz, ha bekukucskálunk? – mormogtam oda neki.

– Igen! – vágott olyan fejet, mintha a világ legnagyobb marhaságát kérdeztem volna. – Mi van, ha mondjuk éppen tusolt, és meztelen?

– Hát, én annak csak örülök – vigyorodtam el magamnak.

– Jaj, de bunkó vagy!

Arra sem méltattam, hogy reagáljak a szavaira. Odakúsztam a házhoz, és a falhoz lapulva álló helyzetbe rendeztem magamat, Jess pedig követte a példámat.

– Bekukucskálok – tátogtam neki a szót, szinte már-már hangtalanul.

Nem vártam meg, hogy reagáljon. Óvatosan bekukkantottam az elfüggönyözetlen ablakon, de szerencsétlenségemre semmit sem láttam, egy sötétségbe burkolózott szobán kívül. Jessica mellém tipegett és ő is bekukucskált a szobába.

– Látsz valamit? – súgta oda a kérdést. Lemondóan megráztam a fejemet.

– Te? – suttogtam.

Követte a példámat, és ő is megrázta a fejét.

– Menjünk! – intett a fejével, hogy kövessem, és meg is ragadta a karomat, hogy húzni kezdjen maga után.

– Várj! – emeltem meg a kezemet, és időt sem hagyva Jessicának arra, hogy megállítson, az erőm segítségével kinyitottam az ablak zárját, amit más esetben csak belülről lehetett volna kinyitni.

– Dan-Dan! – morogta oda Jessica halálra vált képpel. – Eszedbe se jusson!

– Sss! – hallgattattam el, és óvatosan, mindkét kezemmel megtoltam a befelé nyíló, kétszárnyú ablakot.

– Egek! – kínlódott mögöttem Jessica, a fejét fogva.

– Most már ne szólalj meg! – utasítottam. – Látnom kell, hogy megőrültem-e, vagy tényleg itt van.

– Mi van? – suttogta kétségbeesve. – Eszedbe se jusson! Dan-Dan!

– Sss!

– Magasságos egek! – forgatta a fejét Jessica aggodalmasan.

Hol az utcát fürkészte, hol azt leshette, hogy mikor vágódik ki a házajtó, hogy kirobbanjon rajta Rose asszony, és összepocsékoljon minket az ereje segítségével.

Hát, engem ez pont nem érdekelt. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon a kezeimmel, elrúgtam magamat a földtől, és alig hallhatóan behuppantam az ablakba.

– Dan-Dan! – rángatott hátulról Jessica. – Szállj ki onnan! Hallod?

– Csitt már! – csaptam rá a kezére, majd olyan óvatosan, mint egy zsákmány után lopakodó macska, bemásztam a parányi kis szobába.

Valaki határozottan szuszogott az ágyban, a fejébe húzott takaróval. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mit kapnék Rose asszonytól, ha álmából felkelve farkasszemet kellene néznie velem, de aztán az andalító barackillat zsiványul megmarkolta az orromat, hogy odahúzzon az ágyban szuszogó lányhoz. Tudtam, hogy Catherine az. Ezer közül is felismertem volna az illatát. Főleg úgy, hogy újra volt lehetőségem érezni azt.

Hallottam Jessica szűkölését odakintről, de nem foglalkoztam vele. Lehúztam a cipőimet, hogy ne kopogjanak a padlón, és odatipegtem a pocakjára fordult lányhoz, majd letérdeltem az ágy mellé, és lentebb húztam a fejéről a takarót. Tudtam, hogy bunkóság. Én sem örültem volna neki, ha valaki álmomban nézeget, de túl erős volt az a fránya barackillat ahhoz, hogy ellent tudjak állni az egyre erősebb lánggal izzó vágyaimnak.

– Dan-Dan! – kotyogott be az ablakon Jess. – Kérlek, gyere ki!

Még annyira sem méltattam, hogy egyáltalán elkussoltassam. Elvesztem a holdfényben fürdőző gyönyörű arc látványában. Szerencsére a fejecskéjével pont felém volt fordulva, így olyan könnyedén elemezhettem ki az arca minden egyes négyzetcentiméterét, mintha engedélyt adott volna rá, és ő maga fordította volna felém a fejét.

Jól láthatóan annyi ereje sem lehetett, hogy letusoljon, vagy egyáltalán belebújjon valami pizsamaszerűségbe. Minden bizonnyal csak eldőlt, mint egy liszteszsák. Szerintem még csak a zokniját sem húzta le. Egyedül csak a haja volt az, ami immár kibontva terült szét a párnán ahelyett, hogy szoros, összetekert kontyban csücsült volna a feje tetején. Beletúrtam a kócos fürtökbe, miközben eufórikus sokkban végigsimítottam az arcán. Soha életemben nem remegett még ennyire a kezem. Szabályosan koncentrálnom kellett rá, hogy az erőm ne szaladjon az ujjaim végébe, és ne rázzam meg az édesen szuszogó, gyönyörű kis vörösömet.

A sötétben nem láthattam, hogy javult-e valamicskét az állapota, ezért kétségbeesésemben a nyakára tapasztottam az ujjaimat, hogy megnézzem a pulzusát. És, mivel lövésem sem volt, hogy milyennek kell lennie egy egészséges pulzusnak, a másik kezemmel ellenőriztem a sajátomat is. Gyanítottam, hogy velem minden rendben van. Legalábbis, fizikailag. Az övé határozottan lassabb volt, mint az enyém, de legalább volt neki. Az esti cudar állapotát figyelembe véve már ez nagy szónak számított.

Rendben leszel, cica – nyugtattam magamat, és egy aprócska csókot nyomtam a homlokára. Nem kellett volna… Amint megéreztem bőre selymes puhaságát az ajkaimmal, azon nyomban elszállt minden maradék kis józaneszem, és átváltoztam valami elmeháborodott fogalmam sincs, hogy micsodává.

– … légyszi! – ütötte meg a fülemet odakintről Jess nyűglődése.

Letojtam. Inkább megragadtam Catherine kezét, ami eddig a mellkasához szorítva pihent, és összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel. Biztos voltam benne, hogy a múltban már számtalanszor érintkeztünk hasonlóképpen, mert az összekapaszkodó ujjaink hatására feltörő érzés magával hozta a megszokottság nyugalmát.

– Végre megvagy! – szaladtak ki a szavak a számon a semmihez sem hasonlítható élmény hatására.

Nem bírtam magammal. Muszáj volt odahajolnom hozzá, és fittyet hányva arra, hogy talán barátja van, akibe szerelmes, és arra, hogy éber állapotában talán sosem menne bele a dologba, megcsókoltam.

– Magasságos egek! – nyüszített Jess odakintről. – Mit csinálsz?

Jó kérdés, Jessica! Magam sem tudom…

Tényleg nem tudtam. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy muszáj megtennem. Ha nem csókoltam volna meg, képes lettem volna belehalni az ajkai hiányába. És milyen édesek voltak azok az ajkak… Mint egy frissen szedett, lédús, nap érlelte barack… Hmmm… Még a lelkem is beleremegett.

Eltelhetett jó pár másodperc, mire az agyam feldolgozta az információt, hogy Catherine visszacsókolt. Visszacsókolt? Azt hiszem, egy kicsit szerénykedtem a kifejezéssel. A szó legszorosabb és leggyönyörűbb értelmében véve csókolóztunk. Összezavarodva húzódtam tőle távolabb, hogy a gyér fényviszonyok ellenére megszemléljem az arcát, és még a vállát is megpöcköltem, biztos, ami biztos, de úgy tűnt, hogy még mindig az igazak álmát alussza. A nyakamat tettem volna rá, hogy valami örömtelit álmodik, mert olyan cukin mosolygott, hogy képtelen voltam levenni a szemeimet a sötétbe vesző arcocskájáról.

– Az enyém vagy, cica! – leheltem csókot az ajkaira. – Mindig is az enyém voltál!

Újra megtettem. Muszáj volt még egyszer megcsókolnom. Talán ez volt életünk utolsó csókja, én pedig szerettem volna belevinni minden érzelmet, minden vágyat, mindent, amit csak kiváltott belőlem Catherine. Mindent, amiről álmodoztam, ami után vágyakoztam. Szerelemmel csókoltam. Megtippelni sem tudtam volna, mennyi idő után, végre újra szerelemmel csókoltam egy nőt. Ugyanazt a nőt… Jessicának igaza volt. Valóban szerettem őt. Még mindig töretlenül szerettem. Akármi is történt köztünk a múltban, amit a tudatom sikeresen kitörölt önmagából, én még mindig szerettem őt. A Teremtőre! Mennyire szerettem…

– Most már aztán elég legyen! – mordult fel Jessica odakint, és egy akkor energiagömböt kongatott a hátamba, hogy azt hittem, menten odahalok Catherine mellé.

– Elmebeteg vagy? – csattantam fel meggondolatlanul.

A hangom hatására Catherine ébredezni kezdett, jól hallhatóan fáradtan dünnyögött ki a párnából.

– Takarodj kifelé! – parancsolt rám Jessica.

Nem kellett kétszer mondania. Gyorsan visszahúztam az ágyban szuszogó-dünnyögő lányra a takarót, a cipőim felé intettem, amik így Jessica kukucskáló feje mellett alig elhaladva kiszáguldottak az ablakon, és én is követtem a példájukat egy látványos tigrisbukfenccel. Amint a hátsóm érintkezett a földdel, fel is csendült Catherine sikítása odabentről.

– Egek! – nyögtem fel, a földön kuporogva. – Észre vett?

– Nem – közölte Jessica kifejezéstelen hangon. – Egyszerűen csak felriadt.

– Visszacsuktad az ablakot?

– Épphogy – morogta, majd egy akkora nyaklevessel ajándékozott meg, hogy belereccsent a nyakcsigolyám.

– Meg vagy zavarodva? – kaptam oda a nyakamhoz.

– Még te kérdezed? – morogta oda alig hallhatóan. – Megerőszakoltad a száját!

– Csak megcsókoltam!

– Daniel! – guggolt le mellém. – Az, hogy te megszállottan oda vagy érte, nem azt jelenti, hogy ő is ugyanígy érez. Te mit csinálnál, ha mondjuk Vicky az éjszaka közepén belopózna a szobádba és összenyalná a képedet?

– Kirugdosnám a fogsorát – húztam el az orromat undorodva.

– Na, látod! – szökkent talpra, és megragadta a karomat, hogy felhúzzon magához engem is.

– Visszacsókolt! – érveltem.

– Álmodott – törte le a lelkesedésemet Jess.

– Lehet, hogy velem – húztam ki magamat büszkén.

– Kétlem – vetette oda lesajnálóan.

– Hogy te mekkora egy irritáló kis szarcsimbók vagy!

– Köszönöm a bókot – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Tiplizzünk innen, mielőtt ki talál kukkantani az ablakon!

Hát, ebben végül is igaza volt. Ha Catherine kikukucskált volna az udvarra, könnyűszerrel észrevett volna minket, éppen birtokháborítás közben. Áthajítottam Jessicát a rozoga fakerítésen, majd én is áthuppantam rajta, hogy szótlanul sétáljunk egymás mellett a faluba vezető úton.

– Szeretném, ha erről nem beszélnél a húgomnak! – törtem meg végül a beállt csendet.

– Azt hittem, mindent elmondasz neki – mondta válaszként.

– Meg van róla győződve, hogy képzelődtem és nem Catherine-t láttam. De te láttad, hogy nem képzelődtem, ugye?

– Bár ne láttam volna! – motyogta magának.

– Hé!

– Most mi van? – húzta meg a kezében lévő whiskyt. – Rém ijesztő voltál. Olyan… olyan grrr! – rázta a képembe a kezét.

– Csak ne mondd el Lindának! Nem akarom, hogy diliházba zárasson.

– Nem is tervezed, hogy közlöd vele Catherine itt tartózkodásának a hírét?

– Hacsak nem akarom az orrára kötni, hogy bemásztam a Heffernan házikó ablakán, akkor ezt az infót meg kell tartanom magamnak. Egyszer csak előbújik Catherine abból a szobából. Én pedig résen leszek, és azon nyomban riasztom Lindát, hogy a saját szemeivel is láthassa, hogy nem őrültem meg.

– Hát… azért azzal vitába szállnék…

– Jess! – fújtam lemondóan.

– Oké-oké! – húzta meg az üveg nyakát. – A számon lakat.

– Amúgy, hogy álltok Sebastiannal?

– Szarul. Hanyagoltam miattad – vetette oda vádlón, mintha én kértem volna, hogy ejtse a majdnem pasiját egy futó kalandért.

– Nem kéne! Legalábbis, miattam ne!

– Ha nem mondod, magamtól rá sem jövök…

– Ne haragudj, Jess! Tudod, hogy…

– Hé! – kapta el a karomat, hogy megállásra késztessen. – Nem bántam meg semmit, oké? És remélem, hogy te sem.

– Őszintén, Jess? Az összes csaj közül, akit megfektettem, te voltál a legjobb. Magasan a legjobb. Hiányozni fogsz – fordultam oda hozzá, hogy egy könnyed csókot leheljek az arcára.

– Dehogy fogok – pöckölte meg a hasamat, miközben elengedett egy aprócska mosolyt. – Ott lesz neked Catherine.

– Ebben közel sem vagyok biztos.

– Simán elnyered a szívét.

– És mégis hogy? Nem tudom, hogy fűzzek egy olyan nőt, aki nem csak arra kell, hogy meghúzzam.

– Hát nyűgözd le! – tárta szét a karjait, mintha mi se lenne egyszerűbb. – Minden pasi szexet akar. Bizonyítsd be neki, hogy te nem! Legalábbis – húzta el az orrát – nem csak azt.

Igen, ez határozottan helytállóbb megfogalmazás volt.

– Jó, de hogy?

– Férkőzz a bizalmába és totálba húzd le a női önbizalmát.

– Mi van?

– A pasik mindig bókolnak – fintorodott el. – Snassz. Hát, te csináld az ellenkezőjét! Meg fog pukkadni tőle – nevetett fel.

– Szóval játszadozzak vele?

– Hidd el nekem, Dan-Dan, hogy a játék a legizgalmasabb az egész ismerkedésben.

– De mi nem ismerkedünk. A barátnőm volt.

– Egymillió évvel ezelőtt! Hallgass rám! Légy kiszámíthatatlan! Minél kiszámíthatatlanabb vagy, annál jobban érdekelni fogod! De azért ne sokáig szívasd, csak amíg rábólint egy randira! És aztán – húzta meg az üveg nyakát – kápráztasd el valami olyannal, ami hozzá illik! Remélhetőleg lesz időd egy kicsit felmérni a terepet, hogy mivel tudnád elállítani a szavát. Beléd fog szeretni – engedett el egy biztató mosolyt. – Ha így csinálod, beléd fog szeretni. Mert nem fogsz átlagos pasi módjára viselkedni. Különleges leszel. A különleges pedig mindig sokkal vonzóbb, mint az átlagos. És eszedbe se jusson megdöngetni addig, amíg ki nem ejti a száján azt a bizonyos szót!

– És… ha egy félévig sem ejti ki?

– Akkor egy félévig hokizol, édesem – veregette meg a vállamat. – Kell a nő vagy nem?

– Kell! Persze, hogy kell!

– Akkor tényleg kezdd el leépíteni Vicky-t! – mondta a legkomolyabb komolysággal. – Őrült, és te nem szeretnéd, hogy Catherine igya meg a levét a tomboló haragjának, ugye?

– Ha hozzá mer érni, megölöm!

– Ne, azért azt ne! – vigyorodott el. – De építsd le szépen! Viszont! – emelte a képembe a mutatóujját. – Ha elveszed, koszorúslány akarok lenni az esküvőtökön!

– Menj már, Jess! – kacagtam fel. – Hamarabb leszel te házas, mint én.

– Hány éves Catherine? – kérdezte váratlanul.

– Novemberben lesz tizenkilenc. Miért?

– Hm… – ingatta meg a fejét. – Max két év, Daniel.

– Mi két év?

– Max két év, és gyűrűt húzol az ujjára az angyal előtt.

– Ezt meg mégis miből gondolod? – mosolyodtam el. Tetszett az ötlet, a fene vigye el!

Mi történik velem? 

– Mert őrült vagy – cirógatta meg az arcomat, amolyan anyáskodóan. – És birtokolni akarod. „Az enyém vagy, cica! Mindig is az enyém voltál”! – idézte a nem is olyan régen elhangzott szavaimat. – Ez ijesztő, Dan-Dan…

– Tudom – ragadtam meg az arcomon állomásozó kezét, hogy erősen megszorítsam. – Nekem is az…