Egy kis érdekesség

Említettem már, hogy 4 regényt is írok egyszerre? Pontosabban, négy karakter vagyok ugyanazon időszakban? Catherine-ről egyértelműen tudtok. Vele szépen haladunk, már tényleg csak javítgatások vannak hátra és készen is vagyok a teljes sorozattal (szipog). Az sem titok, hogy belehelyezkedtem Daniel szemszögébe is, mivel azt már elárultam itt, a blogon és még részleteket is hoztam. De van nekem két másik regényecském is, amiről még nem tudtok. :P Egyikük egy urban fantasy (a nagy favorit ugyebár), a másik viszont még hírből sem ismeri a fantasztikumot. Határozottan felnőtt irodalom, de nem azért, mert különböző pikáns szexjelenetek vagy mindent beborító vér lenne benne (az véletlenül sem lesz). Sokkal inkább azért, mert egy olyan bűnős témát feszeget, amit nem szívesen adnék kiskorúak kezébe. 2011 derekán kezdtem el írni, legalábbis akkor született meg az alapkoncepció, de annyira nehéz és érzékeny téma, hogy mostanáig kellett arra várnom, hogy hozzá merjek újra nyúlni. Kukkantsatok bele most ebbe, legközelebb pedig a másikból is hozok egy kis bepillantót! 

           Egy

Én voltam az a lány, akinek tinédzser kora ellenére tökéletes kapcsolata volt a szüleivel. Anyukám a tizenötödik évét taposta, amikor csapot-papot hátrahagyva kereket oldott az apámmal, aki egyébként tíz évvel idősebb volt nála, és – hogy a sztori még cifrább legyen – történetesen a középiskolai testnevelés tanára volt.

Anyu elmondása alapján a nagyszüleimet abból a bizonyos vaskalapos fajtából faragták, akik számára teljességgel elfogadhatatlan lett volna, hogy a tinédzser lányuk egy nálánál tíz évvel idősebb férfival képzeli el a jövőjét. Pedig tényleg szerették egymást. Perzselő, vad szerelem volt az övék, csatározásokkal és nagy összeborulásokkal telve, de képtelenek lettek volna annyira összeveszni, hogy öt percen belül ne békéljenek meg egymással. Szerelmesek voltak. Dacára a tiltott kapcsolatnak, a korkülönbségnek, és annak, hogy anyukám nagykorúságáig bujkáltak a törvény és az egész világ elől, sosem engedték el egymás kezét.

Apukám karjaiba születtem egy rideg, őszi hajnalon, egy fűtetlen garzonlakásban. Kórházba még véletlenül sem mehettek volna, mivel a születésem idején anyukám mindössze tizenhat éves volt. Anyu szerint, amint megérkeztem apu karjaiba, egy örök és visszafordíthatatlan szerelem szövődött apa és lánya közt. És valóban így volt. Még a nevemet is ő választotta: Aurora. A hajnallal jöttem a világra, és akkor sírtam fel életemben először, amikor az első, halovány hajnali napsugár besunnyogott a parányi garzonlakás fakeretes ablakán.

Amint édesanyám elérte a nagykorúságot, normalizálódott az életünk, és végre én is a társadalom tagjává váltam, hivatalosan is. Korábban még csak a létezésemről sem tudott senki anyun és apun kívül. Apu nem ment vissza tanítani még akkor sem, amikor már elült a veszély, inkább személyi edzőként tevékenykedett tovább, anyukám pedig otthonról dolgozott. Fantasztikus kézügyességgel áldotta meg a sors, és az évek alatt fel is küzdte magát elismert, keresett grafikussá. A munkái visszaköszöntek könyvborítókon, plakátokon, szórólapokon és különböző kiadványok hasábjain.

Az életünk harmonikus volt, boldog és tökéletes. Egészen addig a borzalmas napig, amíg egy több tonnás kamion meg nem csúszott a jeges úton, hogy tekegolyóként tarolja le az úton haladó Mazdánkat. A szüleimnek esélyük sem volt a túlélésre. Azon nyomban szörnyet haltak. Sajnos, én életben maradtam. Hátul utaztam, és, mivel rühelltem a biztonsági övet, egy az egyben kirepültem a szélvédőn, hogy gyakorlatilag egy karcolás nélkül megússzam azt a balesetet, amiben a szüleim elvesztették az életüket.

Nem voltak emlékeim az ütközésről. Annyira gyorsan történt minden, hogy időnk sem volt megijedni, vagy egyáltalán felfogni, hogy mi történik velünk. Az első emlékem a balesetről az, amikor megláttam a harmonika módjára összepréselődött autónkat. Tudtam, hogy a szüleim nem élték túl a karambolt, én pedig szerettem volna utánuk halni. Képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az igaz legyen. A tökéletes, szeretettel teli életem egyetlen átkozott másodperc alatt hullott darabokra. Én pedig még csak sírni sem tudtam. Csak álltam az út szélén, egy nagy takaróval a vállamon, figyeltem a roncs körül tobzódó embereket. Nem hagyták, hogy lássam a szüleimet, de talán jobb is volt így. Úgy akartam rájuk emlékezni, ahogy tizenhét éven keresztül mosolyogtak rám.

Láttam magam előtt anyut a gyönyörű, szőkésbarna loknijaival, a kecses alakjával, a mindig szeretetet és boldogságot sugárzó nagy, barna szemeivel. És vele volt apu. A nagy, széles vállaival, a biztonságot sugárzó tekintetével, a rövidre nyírt, barna hajával. A lelki szemeim előtt még ott égett a szembogarukban a szerelem, amit talán találkozásuk első percétől kezdve tápláltak egymás iránt, kiegészülve az irántam érzett mérhetetlen és soha ki nem apadó szeretetükkel.

Azzal a szeretettel, ami csettintésre vált semmivé. Eltűnt, mintha sosem létezett volna. Mert ők már nem léteztek. Az a két ember, akik rendületlenül táplálták ezt a gyönyörű érzést, nem volt többé. Magamra hagytak egy feneketlen űrrel a lelkemben, ami feketelyuk módjára kebelezte be minden érzésemet. Képtelen voltam bármit is érezni. Üres voltam. Olyan üres, mint egy hófehér papírlap, amire senki nem szándékszik betűket írni.

Nem gyászoltam. Egyetlen egy percig sem gyászoltam. A gyászhoz erő kell, érzések kellenek. Én viszont nem rendelkeztem semmi ilyesmivel. Csak vegetáltam a szobámban szótlanul, könnyek nélkül. El kellett volna járnom iskolába, de dacára annak, hogy ezzel kockáztattam a „szabadságomat”, nem érdekelt. A pszichológus csak azért engedélyezte, hogy ne pakoljanak be egy árvaházba, mert „szükségem volt időre, hogy feldolgozzam a történteket”. Mintha bármikor is képes lettem volna szembenézni a megmásíthatatlan valósággal.

Éjt nappallá téve feküdtem az elfüggönyözött, néma szobámban, arra várva, hogy a lelkem megunja a totális érzéketlenséget, és úgy döntsön, hogy elhagyja a húsruhát, amibe belekényszerített a létezés. Lehettem volna öngyilkos, de akkor önkezűleg dobtam volna el magamtól édesanyám ajándékát: az életemet. Arra pedig még érzéketlenül is képtelen voltam.

Odalent megkondult a kis harang, ami azt jelezte, hogy valaki becsengetett az ajtón. Különös volt hallani az ismétlődő kondulásokat. Jó három hónapja senki sem csengetett már be a bejárati ajtónkon. Egy másodpercre elhittem, hogy még mindig a három hónappal korábbi önmagam vagyok, aki fülig érő szájjal száguld le a lépcsőn, hogy ajtót nyisson Tomnak, a futársrácnak, aki rendre hordozgatta anyunak a tiszteletpéldányokat, amikben szerepeltek a munkái, és akiért én egyébként teljesen odavoltam.

Most viszont nem csattogtam végig a méretes falépcsőn, nem ugrottam oda a tükörhöz, hogy ellenőrizzem a sminkemet, és anyura sem kacsintgattam nagy vigyorgások közepette. Egyszerűen csak végigsiklottam a házon, mint egy lelketlen árny, majd felcsaptam a bejárati ajtót, hogy farkasszemet nézhessek egy férfival, akit soha életemben nem láttam még. Valahol húsz és harminc között állomásozhatott félúton, szőkésbarna haja és nagy, barna szemei egy pillanatra édesanyámat juttatták eszembe. Ez volt az első pillanat a baleset óta, hogy egy tizedmásodpercre ugyan, de éreztem.

– Akárkit is keresel, rossz helyen jársz – mondtam köszönés nélkül.

– Te vagy Aurora, igaz? Szia! – nyújtott kezet kifejezéstelen arccal.

– Ro! – javítottam ki azon minutumban. – Csak apukám hívhat Aurórának!

– Caden vagyok – engedte le a kezét, amint sikeresen feldolgozta, hogy nem vagyok kíváncsi a felém nyújtott jobbjára.

– Szóval, te lennél a kölyök, aki egy görbe éjszakán megkésve becsúszott.  

– Sarah mesélt rólam? – kérdezte meglepetten.

– Csak annyit, hogy egy idegesítő szarcsimbók vagy – vontam vállat. – Mi tartott ennyi ideg? – kérdeztem unottan, időt sem hagyva neki arra, hogy reagáljon a szavaimra. – A szüleim már három hónapja meghaltak.

– Még csak most keresett fel a gyámhivatal.

– Hm, bürokrácia… – motyogtam magamnak. – Gyanítom, maradsz – néztem végig a kezében tartott műanyag fogantyún, ami egy gurulós bőröndhöz tartozott. – Gyere beljebb! – tártam neki szélesre az ajtót.

Távolságtartóan elhúzott mellettem, hogy másodpercekkel később zavartan topogjon a nappali közepén.

– Zavarban vagy? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

– Ennyire látszik? – engedett el egy ideges mosolyt.

– Feleslegesen kínlódsz – huppantam le a nagy, puha plüsskanapéra. – Jól megleszünk. Ha te sem basztatsz engem, én sem basztatlak téged. Ezt a pár hónapot csak kihúzzuk együtt – tártam szét a karjaimat lazán.

– Mikor leszel nagykorú?

– Október 20.-án. Már csak fél év.

– Az valóban nem sok – piszmogta az orra alatt.

Egyértelműen kellemetlenül érezte magát a társaságomban. Végigmértem magas, szálkás testét, enyhén dudorodó izmait, markáns arcát. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyedülálló legyen.

– Van csajod?

– Menyasszonyom, igen.

– Hol van most?

– Ausztráliában egy ösztöndíjjal – mosolyodott el. – Tengerbiológus.

– Nem félsz, hogy félrekefél? – kérdeztem csak úgy félvállról. – Azért Ausztrália nem a szomszédban van.

– Sosem tenne ilyet – mondta, miközben végre rávette magát, hogy megregulázza a zavarát, és helyet foglaljon a velem szemben álló fotelben.

– Mikor dugtatok utoljára? – kérdeztem tapintatlanul.

– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna – mondta távolságtartóan.

– Olyan régen, hogy már nem is emlékszel?

– Öt hónapja, ha annyira kíváncsi vagy – húzta el a száját.

Szép szája volt. Hasonlított az anyuéhoz. Halovány volt, és erősen hajazott egy szívalakra.

– Hm, akkor félredug – nyugtáztam magamban a dolgot.

– Mi vagy te? – pislogott rám sértődötten. – Valamiféle párkapcsolati specialista?

– Csak ismerem az emberi természetet – rántottam egyet a vállamon.

Valóban ismertem. Apu estéről estére elmesélte nekünk a kikapós asszonykák és a hűtlen férjek minden egyes félrelépését, akik azért bérelték fel őt, hogy hozza formába a testüket a félrekacsintgatáshoz.

– Kell kaja? – pattantam fel a kanapéról, és unottan betipegtem a konyhába.

– Tudom, mit csinálsz – battyogott utánam.

– Hát, ezt nem volt nehéz kitalálni – kaptam ki egy elmosott vajazó kést a mosogatóból.

– Nem a kajára értettem – támaszkodott neki a falnak. – A nagyszüleid már rég nem élnek.

– Nekem sosem voltak nagyszüleim – szóltam ki a hűtőből. – Egy anyám volt és egy apám – mondtam lekezelően, miközben lehajítottam egy tálca felvágottat az asztalra. – De már ők sincsenek. Kell szendvics?

– Az apám építkezéseken dolgozott. Tizenkettő voltam, amikor lezuhant egy állványról – kezdett bele a történetbe, mintha engem ez bármennyire is érdekelt volna. – Nyaktól lefelé lebénult és hosszú hónapokig szenvedett, mire jobb létre szenderült. Aztán, tizenöt éves koromban anyámnál rákot diagnosztizáltak. Fél év alatt elvitte. Tizenkilenc éves koromig egy lepukkant, gusztustalan árvaházban éltem. Természetesen senki sem fogadott örökbe. A nagy gyerek nem kelendő áru.

– Miért mondod ezt el nekem? – pislogtam fel rá a szalámis kenyér felől.

– Mert tudom, hogy min mész keresztül, Rory. Ugyanazt éltem át, mint most te. Kizársz mindent és mindenkit, csak, hogy ne kelljen szembenézned a gyász fájdalmával. De minden egyes pillanattal, amíg ezt csinálod, a saját lelkedet gyilkolod – zúdította rám a filozófiai maszlagját. – Okkal maradtál életben, és egészen biztos vagyok benne, hogy a nővéremék odafent szenvednek, amiért végig kell nézniük, ahogy szépen lassan meggyilkolod önmagad.

– Szóval ezért bólintottál rá a gyámságomra? – kérdeztem anélkül, hogy reagáltam volna a szentbeszédre. – Mert hasonló a sorsunk – nyugtáztam magamban, miközben az asztal végébe toltam egy tányért, amin szalámis kenyerek pihentek. – Egyél! – vetettem oda csak úgy mellékesen.

– A nővérem lánya vagy – mondta olyan hangnemben, mintha a tény, hogy rokonok vagyunk, egyértelművé tenné, hogy a nyakába kell vennie egy árván maradt tinédzser lányt.

– Semmit sem jelent – vontam meg a vállamat.

– Születtek testvéreid, vagy csak… vagy…

– Vagy csak a szüleim haltak-e meg abban a karambolban? – fontam össze a karomat a mellkasomon. – Köszönhetően anyádéknak, egy fűtetlen garzonlakásban születtem, apám asszisztálásával. Gyanítom, olyan maradandó élmény volt anyu számára, hogy nem igazán gondolkodott családbővítésen.

– Senki sem küldte el Saraht.

– A szüleim szerették egymást, Caden. Életük utolsó másodpercéig őrülten szerették egymást. Ha nem szöknek el, ez a szerelem örökké beteljesületlen maradt volna. És én sem születek meg. Ha a szüleiden múlt volna, egy kemencében végezem valamelyik abortuszklinikán, rosszabb esetben szülői szeretet nélkül nőhettem volna fel egy árvaházban.

– Talán – hagyta rám. – De én erről nem tehetek. Hét éves voltam, amikor Sarah lelépett. Még csak emlékeim sincsenek róla.

– Annak örülj! – léptem oda a hűtőhöz, hogy behajítsam a szalámit a polcra. – Egyél! – nyomtam a kezébe a tányért. – Aztán megmutatom a szobádat. Anyuék hálója tabu, de a vendégszobát megkaphatod – közöltem érzelemmentesen, majd elhúztam mellette, leheveredtem a kanapéra, és majszolni kezdtem a kenyeremet.

– Sulizol? – kérdezte, miközben engedélyezte magának, hogy mellém üljön.

– Nem.

– Dolgozol?

– Nem.

– Hát akkor mégis mit csinálsz?

– Lélegzem, emésztek és ürítek – fordultam oda felé. – Többnyire ennyit. Na és te?

– Animációkat készítek.

Teljesen elhűltem a válaszán. Egy tengerbiológus barátnő mellé valamiféle olyan pasit képzeltem volna el, aki szintén járja a nagyvilágot, nem pedig a számítógép előtt tesped naphosszat. Tippeltem volna, mondjuk régésznek, aki tiltott történelemmel foglalkozik, vagy archeológusnak. Mondjuk, az majdnem ugyanaz. De semmiképpen sem gondoltam volna, hogy parányi figurák mozgatásával tölti a napja – minden bizonnyal – nagy részét.

– Szóval, meséket csinálsz? – kíváncsiskodtam. Idejét nem tudtam, mikor éreztem utoljára kíváncsiságot.

– Akár – mosolyodott el. – De ahhoz még nem volt szerencsém – csámcsogta. – Cégek reklámkampányaiba csinálok ilyen kis pár perces animációkat.

– Hasonlítasz anyura – tűnődtem el. – Tudod, ő grafikus volt.

– Anyukám mesélte, hogy iszonyat jó kézügyessége van.

– Volt – javítottam ki. – Már csak volt – mondtam kifejezéstelenné váló hangon.

Hosszú percekig némán ettünk. Ő nem kérdezett és nem is mondott semmit, engem pedig nem érdekelt annyira a személye, hogy faggatózzak vagy cseverésszek.

– Egészségedre! – dobtam oda, majd kivettem az öléből a megüresedett tányért, és a sajátommal együtt bepakoltam a mosogatóba.

– Köszönöm, finom volt.

Nem tudom, mégis mi finom lehetett egy szalámis kenyérben, gondoltam, csak illemből mondja, úgyhogy nem is fáradtam azzal, hogy reagáljak a szavaira.

– Megmutatom a szobádat – indultam meg inkább a lépcső felé.