Tudod
milyen érzés úgy élni az életedet, hogy folyton megfelelj másoknak? A
szüleidnek, a tanároknak, az ismerősöknek. Folyton folyvást azt lesni, hogy mit
várnak el tőled mások és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik
csalódást? Úgy élni, hogy sosem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában
szeretnél, mert tudod, hogy az a világ-, a közeg, amibe születtél, amiben
felnevelkedtél nem értene meg, nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást
okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy legalábbis szeretned
kellene. Nem akarsz, vagy éppenséggel nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg
benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben.
Folyton nő és nő és minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban
elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy szeressenek, hogy megfelelj. De ha
nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt,
akit kreáltak belőled? Én egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét
játszottam és ez idősebb koromra sem változott. Nem változhatott. Elit
gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmiféle káros szenvedély, a férfiak,
randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A vallásos iskola,
amit én csak zárdának hívtam, – mi tagadás – elejét vette sok esetlegesen
felmerülhető problémámnak. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy
mit vegyek fel reggelente, hiszen a földet söprő fazontalan egyenruha alatt
viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre.
Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát felügyelték, szóval ebben nem vagyok
teljesen biztos. Nem volt gondom azzal sem, hogy milyen árnyalatú szájfény
illik a legjobban az arcszínemhez, hiszen ilyen holmikat egy „zárdába” zárva
nem igen használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden bizonnyal a
sárkányoktól származik. A fejemet nem csavarhatták el csalfa férfiak, mivel
randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha az időm engedi. A szűkös
kimenőm azonban még annyi lehetőséget sem biztosított, hogy normálisan
végigböngésszem az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam a
menzakajára. Az a kevéske idő, amit felügyelet nélkül tölthettem 3 órától 5-ig
tartott. Nem volt valami sok, de mint minden másnak, ennek az okát is meg
lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, ha a vaskos falak
között megkaphat mindent, amire egy fiatal hölgynek szüksége lehet? Na, igen.
Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól”
szabadidőmmel. Arra túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól
érezzem magam és még időben vissza is érjek. Így, a legtöbbször nem is fáradtam
azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb híján a szobámban lógtam és
bámultam ki a fejemből, vagy zenét hallgattam a telefonomon. Nem egy eseménydús
élet, annyi szent. Tőlem szokatlan módon azonban kivételesen úgy döntöttem,
hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok abba a parkba, ami
elsőéves koromban olyan sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Egyre
inkább feltörő szabadságvágyamat – akkoriban még – mindig ki tudtam elégíteni
egy parkban eltöltött órácskával. Mára már ez is megváltozott. A csöndes,
magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. A
börtöncellám kitágított verziójának tekintettem, ami mindig eszembe juttatta,
hogy nem vagyok szabad. A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így
lehajítottam magamról az egyenruhámat, belebújtam a tavaszi kabátomba,
felkaptam egy tankönyvet a kezembe, hogy a portásnál jó benyomást keltsek és
elindultam napfürdőzni. A nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott
be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként zengett. A madarak csiripeltek,
az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak
illetlen kézjeleket. A járókelők között akadtak olyanok, akik nevetgéltek,
mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és
zombi-módon hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból
volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző
sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem. A tavaszi
napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, amitől megérintett az élet
lehelete. Hirtelenjében úgy kezdtem el érezni, hogy élek. Hogy én is részese
vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot
cipelő édesanyák, a bibis térdű gyermekek közé. Gyakorta így volt, amikor
kiszakadtam az iskola falai közül. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy olyan keveset
hagytam el a „zárdát”. Úgy éreztem, mintha önmagamat kínoznám a
kiruccanásokkal. Túl hamis volt a kép, és én annyira vágytam rá, hogy igaz
legyen. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és
fütyörészve, szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki kívülről látott
azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok, és talán egy
picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés.
Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra, hallgattam a csivitelést, a
dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. Megszokásból
felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot készültünk
írni. Halkan, dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is fogtam fel,
hogy mit olvasok, lényegében úgyis tudtam már kivéve-betéve az anyagot.
Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig
élveztem, ahogy a lágy, tavaszi szellő bele-beletúrt téglavörös fürtjeimbe,
melyre az aláhulló vastag hajszálak rubintos ragyogással válaszoltak.
–
Megzavarhatlak az olvasásban szépségem?
– csendült egy ismeretlen férfihang, majd a hang gazdájának alakja árnyékot
vetett a könyvemre.
Először
nem is fogtam fel, hogy az idegen hozzám intézte a kérdését, kellett jó néhány
másodperc, mire leesett a tantusz. A gyomrom görcsbe rándult és elfogott a
pánik. Közönyösön, fel sem nézve a fickóra szedelőzködni kezdtem. Anyukám már
kiskoromban belém nevelte, hogy ha idegen emberek szólítanak le, a legjobb
dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. Így is próbáltam
tenni. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam jó két
fejjel magasabb, szőke férfi.
–
Ne aggódj, nem foglak fényes nappal
molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint
magasról teszek a fejére és azt szeretném, ha békén hagyna.
–
Mert éjszaka megtennéd? – találtam rá a
hangomra és még mindig kerülve a pillantását felpattantam a padról.
–
Nem lenne rá szükség – kacagott
öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit
megkaphatott magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal
ellentétben, engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.
–
Neked aztán van önbizalmad! –
csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.
Ahelyett,
hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a
szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem
volt, miért váltott ki belőlem ilyen ellenszenvet egy egyszerű kijelentéssel.
Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Ég-kék tekintete az enyémbe
fúródott, foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan
sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit
nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak
megmagyarázni, mintha egy ragyogó árnyék kísérte volna. Csak álltam bambán,
mint aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában
végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő
párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim elnehezedtek.
Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. Minden
bizonnyal béna képpel vizslathattam a farmerbe és, talán túl lengén, egyszínű
fekete pólóba burkolózott aranyhajú idegent.
–
Szóval biológia – pöckölte meg a
könyvet magabiztosan és lehuppant a padra, hogy keresztbe rakhassa a lábait.
Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni.
Megbabonázva bámultam rá.
–
Az – nyögtem végül és végre el tudtam
szökni tekintete börtönéből.
–
Szeretem a biológiát. Mondjuk, személy
szerint a biokémia sokkal közelebb áll hozzám. Te hogy vagy vele?
–
Aha, én is – szokásomhoz híven idegesen
tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.
–
Te is mi? – simította hátra hosszú
frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat inkább
csak egy rossz szokás volt.
–
Szeretem… – nyögtem zavaromban és
leültem mellé. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De tényleg. Mi
a fene ütött belém?
–
Tetszik a hajad – csípte ujjai közé
egyik téglaszín tincsemet és, mintha csak az ő tulajdona lett volna forgatni
kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?
–
Az… – még mindig zavarban voltam, ez
pedig hallhatóan kihatott a beszédközpontomra.
–
Egyébként én David vagyok, és nem
akarlak megsérteni, de elfoglaltad a padomat.
Olyan
lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, hogy
egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is
elmondhattam volna magamról hasonlókat.
–
Ilyet se hallottam még, hogy az
embernek tulajdona legyen egy közterületen.
–
Pedig ez az én padom. Mindig idejövök,
ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.
Egy
pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd kába tekintetem visszavándorolt az
arcára.
–
Jó, tudom ez olyan nyálasan, meg
érzelgősen hangzik… – kezdte.
Sunyin
nézett rám. Tuti, hogy csak le akart nyűgözni, de beleestem a csapdába, annyi
szent.
–
Nem azért mondtam… Csak, valahogy én is
így vagyok vele.
Az
orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy helyes, menő fiúk
leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem
ismerkedési szándékkal.
–
Na, tessék! Máris van bennünk egy közös
dolog. Ki tudja, lehet több is – simított végig a kezemen.
Reflexből
elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a
testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon helyesen.
–
Lehet, de nekem ideje mennem –
kapcsoltam hirtelen és menetirányba vágtam magam, mintha tornaórán lettem volna
Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem ismerő tanárnőnél.
–
Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg,
hogy mennyi közös van bennünk – lépett utánam. Maradni is akartam, meg nem is.
Kegyetlen dilemma.
–
Nem is lenne szabad veled beszélgetnem
– tördeltem az ujjaimat. A francba, hogy nem sikerült belőlük hangot
kipréselnem.
–
Undokoskodsz. Ez azt jelenti, hogy
tetszem neked – kacsintott rám önelégült arccal.
Egyáltalán
nem undokoskodtam. Nem értettem miért gyanúsított meg efféle koholt váddal.
–
Nem is! – mentegetőztem szégyenlősen,
mintha számított volna, hogy mit gondol.
–
Pedig de!
–
Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell!
– fordítottam hátat. Igazából menekülni akartam. Kezdett a párbeszéd túl kínos
mederbe terelődni.
–
Akkor legalább a nevedet mondd meg!
Elvégre én is bemutatkoztam. Egy magadfajta hölgy biztosan tisztában van az
illemszabályokkal.
Zsiványul
elmosolyodott hegyben végződő orra alatt.
–
Mit értesz a „magadfajta” alatt? –
nyomtam egy hátraarcot.
Ezzel
a szóval sikerült kihoznia a sodromból. Úgy talált az elevenembe, mint kilőtt nyílvessző
a célba. Utáltam, ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az
életben. Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a
parkban is ezzel idegesítsenek, ahová pont, hogy kikapcsolódni indultam volna.
–
Hát tudod… – kezdte és mutatóujjával
körözni kezdett a halántéka előtt – aki ilyen kettyós suliba jár.
–
Hogy micsodába? – bámultam rá olyan
tekintettel, ahogyan akkor néz az ember valakire, amikor a másik valami nagyon
nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy olyan általánosan elfogadott tényt,
amiről mindenki tudja, hogy igaz.
–
A zakkantak közé jársz, nem? – tette
fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt kérdezte volna meg, hogy szerintem
holnap esni fog-e az eső, vagy sem.
–
Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam
össze a mellemen a karomat.
–
Pontosan tudod, hogy mire gondolok. A
Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem.
–
És erre honnan jöttél rá? – vontam fel
a szemöldököm és távolságtartóan grimaszoltam.
–
Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta
és felvette a padról a tankönyvemet, aminek a gerincén ott virított a Szent
Teréz logója, majd a kezembe nyomta. – Elég volt ránéznem a könyvedre. A bivaly-méretű
kereszt a nyakadban már csak tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.
–
Akarod mondani meggy – húztam félre az
orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a kis, sárga
tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól. – És, csak
hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres neves iskola, a legjobb a
környéken és sok lány a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen közénk.
Tőlünk egyenes út vezet a legjobb egyetemekre, és…
–
Jó-jó! Elhiszem – intett le. – Ettől
függetlenül mindenki kettyós abban az iskolában.
–
Honnan veszed? Jártál már oda? Be sem
engednének!
Nem
szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét és
ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen
közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.
–
Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek
vissza a kettyós sulimba a lányok közé, mert a zakkantak fenéken fognak
billenteni, ha elkések. És, csak, hogy tudd, a kereszt csak egy kiegészítő –
vetettem oda és azzal a lendülettel életemben először levettem a nyakamból a
kis ékszert, ami egyáltalán nem volt bivaly méretű, és a zsebembe
mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus, sőt, még katolikus sem,
akármennyire látszom is hülyének, vagy nem ebbe a korba valónak. További szép
napot David!
Nem
hazudtam neki. Az igazság az volt, hogy meg sem voltam keresztelve, de ezt nem
hangoztattam soha. Ez az egy titkunk volt anyámmal, amit még apám sem tudott.
Nem is szándékoztam senki orrára kötni korábban. Ez volt az első és vélhetőleg
az utolsó eset, hogy bárkinek is beszéltem erről, az anyám által elkövetett
turpisságról.
–
Egy szóval sem mondtam, hogy hülye
lennél – nevetett fel.
–
Rendben – hagytam rá. Olyan mérges
lettem, hogy attól féltem elbőgöm magam.
–
Kifejthetem bővebben, ha megengeded,
hogy elkísérjelek.
–
Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam
a könyvembe és megiramodtam az iskola irányába.
–
Egy randit igazán beiktathatnánk!
Holnap! – kiáltott utánam, mintha nem játszottuk volna már le a felesleges
kört.
Dühösen
hátraarcot vágtam.
–
Ha esti hetyegéshez keresel valakit,
akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem oda. – Nem bukom a bájgúnárokra.
–
Eszembe sem jutott, hogy „hetyegjek”
veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez csak egy randi. És egyébként
sincs szükségem arra, hogy különböző trükköket vessek be. Oda leszel értem
magadtól is, és te leszel az, aki bepróbálkozik nálam.
Olyan
düh lett rajtam úrrá, hogy meg tudtam volna pukkadni, ő viszont kétségtelenül jót
mulatott az arckifejezésemen.
–
Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok!
–
Mert milyen lány vagy? – lépett elém.
Olyan közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját megérinthette volna
a vállamat.
Gyorsan
elfordultam és menetelni kezdtem a biztonságot nyújtó, vaskos falak felé.
Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb távol kerüljek tőle,
de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek, mint az elvárható lett volna.
Erőtlenül bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna
az összes energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült és jó ideig
töltőn kell hagyni, hogy egyáltalán újra be lehessen kapcsolni. Alig bírtam
elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a rémálmokban, amikor az ember
menekülni akar, de a lábai ólom-nehezek és nem tud megmozdulni. Még nem értem el
a robusztus tölgyfaajtót, de a lábaim megálljt parancsoltak. Mintha csak részeg
lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében és a térdeim közé vettem a fejemet.
A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a
járdán. „Orron beszív, szájon kifúj,
orron beszív, szájon kifúj” ismételtem magamban, közben pedig próbáltam
visszanyerni a kontrollt a testem felett. Senki nem bajlódott azzal, hogy
megnézze jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen csattogott el előttem, ügyet
sem vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából még örültem
is neki. Hagyjanak csak békén! Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek
láttak. Nem bírtam tovább lógatni a fejemet. Legszívesebben lefeküdtem volna a
hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy ilyesféle luxust
megengedjek magamnak. Elvégre mégiscsak utcán voltam, rosszullét ide vagy oda. Mintha csak egy angyal sietett volna a segítségemre, erős karokat éreztem meg a hónom alatt és hirtelen emelkedni kezdtem.
Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a látványtól elszörnyedtem. Teremtő
Isten, végy magadhoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése