Új hírek

Sziasztok! 

Örömmel jelenthetem be, hogy kész vagyok, nem csak a második, de a harmadik rész ellenőrzésével is. Amint a kezembe foghatom végre a készülőfélben lévő Kavargó rózsaszirmokat, egyből belekezdek a Vöröslő rózsaszirmok és a Lángoló rózsaszirmok kiadásába, közben pedig összerakom a 90%-ban elkészült negyedik részt, aminek a címét ugyan még nem tudom, de rövidesen szerintem azt is kitalálom. 

Szép napot Nektek! :)

Kézirat

Sziasztok, szirmik! 

Ahogy Catherine mondaná, "bokán fosom magam". Nincs fél órája, hogy elküldtem a kéziratomat a kiadónak. Innen már tényleg nincs visszaút. Igazság szerint, sosem féltem még ennyire. Olyan érzések kavarognak bennem, mintha összedolgoznám azt, amit akkor éreztem, mikor érettségiztem, nyelvvizsgáztam, államvizsgáztam, sőt, hozzá tudnám adni minden főiskolai vizsgámat, minden megmérettetést, amiben életem során részem volt, kiszínezve olyan apróságnak nem nevezhető dolgokkal, mint például az első csókom, vagy az első szeretkezésem, mégsem járna közelében sem annak az érzésnek, amit most érzek. Igazi tériszonyos csaj vagyok, rettegek a csúszómászóktól, a soklábúaktól, félek a mély vízben, sőt, még a repülőgépen is, mégis, egyik érzést sem tudnám ahhoz hasonlítani, mint amin most átmegyek. A szó legszorosabb értelmében RETTEGEK. 

Rettegek attól, hogy hiba maradt a szövegben, hogy megírhattam volna jobbra, ha még dupla ennyi időt szánok rá, attól is tartok, hogy milyen lesz a fogadtatás, félek a negatív kritikáktól, attól pedig egyenesen el vagyok borzadva, hogy mi lesz akkor, ha belebukom és szertefoszlik az álmom, amire jóformán az egész életemet feltettem. Megszámolni sem tudnám, hány ezer munkaórámba kerül(t) ez az egyetlen egy regény, nem beszélve a további kötetekről. Hogy mennyit sírtam és nevettem, amíg írtam, vagy amikor hatszázadjára olvastam újra. Félek, mert nekem tetszik és egyenesen imádom, ugyanakkor azt is tudom, hogy mindenki ízlésvilága más. 

Szóval, jelenleg semmi olyat nem érzek, amit a "büszkeség" vagy az' "izgalom" szavakkal lehetne leírni. Egyszerűen csak rettegek. De, azt nagyon...

Kiadás

Sziasztok, szirmik! 

Nincs sok időm írni, de azért szeretném tudatni veletek, hogy ide is elérkeztünk. Most töltöm a szerződésemet, holnap adom le a kéziratot és suváppá :D :D :D

Hova lett a trilógia?

Sziasztok, szirmik! 

Még mindig antiszociális-üzemmódban állomásozok, de legalább végre vannak fejlemények a regényemmel kapcsolatban. A regényeimmel, többes számban, ami azt illeti. Habár, még nincs meg a tördelés, de előreláthatólag az első rész olyan 500 oldalra fog kijönni. (Kicsit másabb könyvméretre váltottam, minőségi okokból). 

Jó hír viszont, hogy várom a nyomda árajánlatát és már a kiadóval is minden le van tárgyalva. Már tényleg csak az kell, hogy aláfirkantsam a szerződést, és mehet a menet. Ha pedig a nyomda hamar választ ad, akkor olyan május környékén boldog könyv-anyuka leszek. 

Hát van ennél csodálatosabb? 

Hogy mit kell tudni még? Hm, hát lássuk! Ugye, arról volt szó, hogy trilógiába viszem át a történetet, aztán négy köteten gondolkodtam. Most (az új könyvforma miatt) elképzelhető, hogy öt részes lesz. Igazából maga a sztori képes lenne hat-hét könyvet is megtölteni, de visszafogom magam. Nem akarok olyanná válni, mint egy bizonyos írónő (nevet inkább nem írok), aki nem volt képes leállni akkor, amikor a története már semmi újat nem tudott nyújtani az olvasónak. 

Szóval, előreláthatólag öt kötetesek leszünk, ami még éppen az "elfogadható" kategóriában egyensúlyozik. Szívesebben hagynám négy kötetre, az igazat megvallva. Az se nem túl sok, se nem túl kevés, pont ideális, ami azt illeti. Na, majd meglátjuk. 

Most tuszkolom bele a harmadik részt 550 oldalba, aztán meglátjuk, mi fér bele a következő 550-be. :) Ha nagyon necces a dolog, le kell butítanom fejezeteket, amiket viszont nem akarok. Szóval, akkor inkább áttolom öt kötetbe (lenne mivel megtölteni, hohó). 

Megvan a fülszövegünk is, szirmik!

Mi történik velem? Feladom a legbecsesebb kincsemet azért, hogy egy rejtélyes idegen pofátlan módon belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám – mesterien szőtt hazugságokkal – egész életemben próbált távol tartani. Nem elég, hogy hibát hibára halmozok, felrúgva ezzel az egész, korábbi életemet, még menekülnöm is kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, melyek az életemet vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. De vajon ki lesz az igazi? Az, aki megszerezte a testem vagy az, aki fogva tartja lelkem? A nevem Catherine Elwood, habár, már ebben sem lehetek teljesen biztos…

Extra fejezetek

Book #2

Mit ad Isten? Hát nem megszállt az ihlet a második résszel kapcsolatban? Nézegetem-nézegetem a betördelt oldalakat, 420 oldalra jött ki. Ó, mondom, milyen kár, 400 oldal felett drágább egy könyv példányszáma, fejezetet pedig természetesen nem fogok átvinni a harmadik részbe. Pont úgy ér véget a book #2, ahogy annak véget kell érnie, na! :D

Szóval, ha már maradt extra 130 oldalam, amivel elszórakozhatok, akkor miért ne ismertetném meg veletek egy kicsit jobban a mellékszereplőimet, akiket a harmadik rész végére nagyon meg fogtok kedvelni, de a második részben csak a végén lesz nagyobb szerepük. Legalábbis, így volt eltervezve. De, mivel a regény viszonylag pörög, (na, jó, nagyon pörög) elengedhetem magamat, és így már (látva a betördelt oldalszámot) beletehetek olyan fejezeteket, amik nélkül simán megállná a helyét a történet (meg is állta eddig is), de így ezekkel mégis csak egy kicsit szórakoztatóbb.

Megismerhettek egy kibontakozó szerelmet, aminek a kialakulásáról eredetileg nem sok mindent árultam el, láthattok bulijeleneteket, családi pillanatokat, és még veszekedést is. Csak, hogy egy kicsit színesebbé tegyem az egészet anélkül, hogy túl lenne írva. A túlírásról egyébként hozok majd egy posztot, eléggé határozott véleményem van a témával kapcsolatban.

Puszi!

Sneak peek from book #1 chapter #1 :D

Yvette az íróasztala felett gubbasztott, és úgy tűnt, nagyon bele van merülve valamibe.

– Mit csinálsz? – battyogtam oda hozzá kíváncsian.

– Jósolok magamnak.

– Juj! – kaptam a fejemet az ajtó felé. – Tedd el gyorsan! Még az hiányzik, hogy meglássák!

– Nyugodj már le! Senki sem fogja meglátni. Jósoljak neked? – nézett fel rám a kártyalapok felől.

– Nem hiszek az ilyesmiben.

– Ó, Catie! Élj már egy kicsit! – felkapkodta az asztalról a lapokat, és összekeverte őket, majd lehajította elém a paklit. – Tessék! Emeld háromba! Bal kézzel! – szólt rám, mert reflexből a jobb kezemmel nyúltam a lapok után.

Még egyszer az ajtó felé sandítottam, majd remegő kézzel gyorsan háromba emeltem a paklit.

– Hm… – pakolgatta a lapokat, olyan arccal, mintha valamiféle nagymester lett volna. – Szerelmes leszel, Catie. Micsoda váratlan fordulat. Sosem gondoltam volna rólad.

– Ugyan már! – fordultam el tőle pironkodva.

– Belép az életedbe egy éjsötét-szemű, hollóhajú férfi, akit már korábbról ismersz. Szexi – motyogta magának. – Magas, szálkás és jó a hátsója. Pénzes. Nyami! A szerszám is jó, ha engem kérdezel – pillantott fel rám egy kacér mosollyal a képén.

– Egek, Yvette! – pirultam el. – Nem ismerek férfiakat. Ilyet pedig főleg nem.

– Elwood! – ejtette ki a nevemet zsivány mosollyal az arcán. – Ezt az oldaladat jól titkoltad, te kis perverz dög… – kacagott fel.  

– Nem vagyok perverz! És a férfiak hidegen hagynak – vontam meg a vállamat.

– Úgy tűnik, ez a jövőben változni fog. A nem is olyan távoli jövőben.

Na persze!

– Hol szedted te össze ezt az Adoniszt? – pakolta a kártyákat megállás nélkül. – Régről ismered. Ez nem friss ismeretség. A pasas odáig meg vissza van érted. Hm, te mákos…

– Ez egy hülyeség! Senki sincs értem odáig.

– Én a helyedben megnézném, kivel állok szóba. Meg fogod bánni. De nem tiszta a kép. Több srácot is látok körülötted. Te hány férfival hetyegsz? – nézett rám olyan szemekkel, mintha azt sem tudná, hogy ki vagyok, és meglepődne rajta, hogy a szobában állok.

– Eggyel sem! És fekete hajú pasit még csak hírből sem ismerek.

– Hát, a kártya ezt mutatja. Itt pedig van egy nagy törés, látod? – kocogtatta meg az egyik, félelmetesen kinéző lapot. – Mintha meghalnál. Vagy még inkább, megszületnél. Nem értem teljesen – járatta végig a mutatóujját a kártyákon. – Szent Iván éjszakáján valami történni fog veled. Valami, ami megváltoztat mindent.

– Most direkt nézel hülyének, igaz?

– A neve D-vel fog kezdődni, ha érdekel – mondta válaszként.

– Na, jó! – nevettem fel. – Komolyan, ezt mégis miből látod? – bámultam a még töretlen cigánykártya-lapokra.

– Megérzés – csapta össze a kártyákat vigyorogva.

– Megint szívtál, igaz? – vontam össze a szemöldökömet rosszallóan.

– Ami azt illeti, igen – közölte a legnagyobb természetességgel. – De attól még látom, amit látok. Be fog jönni, nyugi! – paskolta meg a kézfejemet.

– Képzelődsz! – fordítottam neki hátat.

Nem firtatta a dolgot, hála a magasságosnak.

Én meg a szerelem, egy sötét hajú ismerőssel. Meg Szent Iván éjszaka… Hogyne már! Lehet, magának jósolt. Inkább, mint nekem.