Megvan a fülszövegünk is, szirmik!

Mi történik velem? Feladom a legbecsesebb kincsemet azért, hogy egy rejtélyes idegen pofátlan módon belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám – mesterien szőtt hazugságokkal – egész életemben próbált távol tartani. Nem elég, hogy hibát hibára halmozok, felrúgva ezzel az egész, korábbi életemet, még menekülnöm is kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, melyek az életemet vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. De vajon ki lesz az igazi? Az, aki megszerezte a testem vagy az, aki fogva tartja lelkem? A nevem Catherine Elwood, habár, már ebben sem lehetek teljesen biztos…

Extra fejezetek

Book #2

Mit ad Isten? Hát nem megszállt az ihlet a második résszel kapcsolatban? Nézegetem-nézegetem a betördelt oldalakat, 420 oldalra jött ki. Ó, mondom, milyen kár, 400 oldal felett drágább egy könyv példányszáma, fejezetet pedig természetesen nem fogok átvinni a harmadik részbe. Pont úgy ér véget a book #2, ahogy annak véget kell érnie, na! :D

Szóval, ha már maradt extra 130 oldalam, amivel elszórakozhatok, akkor miért ne ismertetném meg veletek egy kicsit jobban a mellékszereplőimet, akiket a harmadik rész végére nagyon meg fogtok kedvelni, de a második részben csak a végén lesz nagyobb szerepük. Legalábbis, így volt eltervezve. De, mivel a regény viszonylag pörög, (na, jó, nagyon pörög) elengedhetem magamat, és így már (látva a betördelt oldalszámot) beletehetek olyan fejezeteket, amik nélkül simán megállná a helyét a történet (meg is állta eddig is), de így ezekkel mégis csak egy kicsit szórakoztatóbb.

Megismerhettek egy kibontakozó szerelmet, aminek a kialakulásáról eredetileg nem sok mindent árultam el, láthattok bulijeleneteket, családi pillanatokat, és még veszekedést is. Csak, hogy egy kicsit színesebbé tegyem az egészet anélkül, hogy túl lenne írva. A túlírásról egyébként hozok majd egy posztot, eléggé határozott véleményem van a témával kapcsolatban.

Puszi!

Sneak peek from book #1 chapter #1 :D

Yvette az íróasztala felett gubbasztott, és úgy tűnt, nagyon bele van merülve valamibe.

– Mit csinálsz? – battyogtam oda hozzá kíváncsian.

– Jósolok magamnak.

– Juj! – kaptam a fejemet az ajtó felé. – Tedd el gyorsan! Még az hiányzik, hogy meglássák!

– Nyugodj már le! Senki sem fogja meglátni. Jósoljak neked? – nézett fel rám a kártyalapok felől.

– Nem hiszek az ilyesmiben.

– Ó, Catie! Élj már egy kicsit! – felkapkodta az asztalról a lapokat, és összekeverte őket, majd lehajította elém a paklit. – Tessék! Emeld háromba! Bal kézzel! – szólt rám, mert reflexből a jobb kezemmel nyúltam a lapok után.

Még egyszer az ajtó felé sandítottam, majd remegő kézzel gyorsan háromba emeltem a paklit.

– Hm… – pakolgatta a lapokat, olyan arccal, mintha valamiféle nagymester lett volna. – Szerelmes leszel, Catie. Micsoda váratlan fordulat. Sosem gondoltam volna rólad.

– Ugyan már! – fordultam el tőle pironkodva.

– Belép az életedbe egy éjsötét-szemű, hollóhajú férfi, akit már korábbról ismersz. Szexi – motyogta magának. – Magas, szálkás és jó a hátsója. Pénzes. Nyami! A szerszám is jó, ha engem kérdezel – pillantott fel rám egy kacér mosollyal a képén.

– Egek, Yvette! – pirultam el. – Nem ismerek férfiakat. Ilyet pedig főleg nem.

– Elwood! – ejtette ki a nevemet zsivány mosollyal az arcán. – Ezt az oldaladat jól titkoltad, te kis perverz dög… – kacagott fel.  

– Nem vagyok perverz! És a férfiak hidegen hagynak – vontam meg a vállamat.

– Úgy tűnik, ez a jövőben változni fog. A nem is olyan távoli jövőben.

Na persze!

– Hol szedted te össze ezt az Adoniszt? – pakolta a kártyákat megállás nélkül. – Régről ismered. Ez nem friss ismeretség. A pasas odáig meg vissza van érted. Hm, te mákos…

– Ez egy hülyeség! Senki sincs értem odáig.

– Én a helyedben megnézném, kivel állok szóba. Meg fogod bánni. De nem tiszta a kép. Több srácot is látok körülötted. Te hány férfival hetyegsz? – nézett rám olyan szemekkel, mintha azt sem tudná, hogy ki vagyok, és meglepődne rajta, hogy a szobában állok.

– Eggyel sem! És fekete hajú pasit még csak hírből sem ismerek.

– Hát, a kártya ezt mutatja. Itt pedig van egy nagy törés, látod? – kocogtatta meg az egyik, félelmetesen kinéző lapot. – Mintha meghalnál. Vagy még inkább, megszületnél. Nem értem teljesen – járatta végig a mutatóujját a kártyákon. – Szent Iván éjszakáján valami történni fog veled. Valami, ami megváltoztat mindent.

– Most direkt nézel hülyének, igaz?

– A neve D-vel fog kezdődni, ha érdekel – mondta válaszként.

– Na, jó! – nevettem fel. – Komolyan, ezt mégis miből látod? – bámultam a még töretlen cigánykártya-lapokra.

– Megérzés – csapta össze a kártyákat vigyorogva.

– Megint szívtál, igaz? – vontam össze a szemöldökömet rosszallóan.

– Ami azt illeti, igen – közölte a legnagyobb természetességgel. – De attól még látom, amit látok. Be fog jönni, nyugi! – paskolta meg a kézfejemet.

– Képzelődsz! – fordítottam neki hátat.

Nem firtatta a dolgot, hála a magasságosnak.

Én meg a szerelem, egy sötét hajú ismerőssel. Meg Szent Iván éjszaka… Hogyne már! Lehet, magának jósolt. Inkább, mint nekem.

Lassan tényleg vége

Utolsó fejezetek összerakása történik, kérem szépen... Képtelen vagyok elhinni, hogy cirka egy hónap alatt készültem el a harmadik résszel, úgy, hogy az első részt évekig pofozgattam. (A harmadik mégis jobb). 

Emlékszem, mikor egyszer pont Angliában ültem az ágyon, és mivel dolgom felől bármit csinálhattam, gondoltam, hozzányúlok már egy "régi" regényemhez. Hát... akkoriban még nem hittem volna, hogy pár év, és kiforrja magát a történet. :) 

Keserédes ez a helyzet, szirmik, akárhogy is nézem... Hacsak nem halok meg (remélem nem :D), akkor 2017 a Kavargó Rózsaszirmok éve lesz... :) 

Mi az az alvás?

Vajúdás van, szirmocskáim, vajúdás... 

Megígértem, hogy őszinte leszek, igaz? Hát, akkor álljon itt elrettentő példaként egy őszinte fotó, se smink, se retus... Bizony, így néz ki egy író zombi-mód eltorzult, karikás szemekkel megspékelt képe 52 óra írás után. 

Nem... Nem hazudok. Valóban így történet az eset... :D 

Nevetni ér! :D 

Karácsony

Sziasztok, szirmik! 

Nagyon-nagyon boldog karácsonyt szeretnék nektek kívánni! Remélem, híztok vagy öt kilót, hogy ne érezzem magam hátrányos helyzetben. Hahaha...

Magányosak-e az írók?

Azt hiszem, jó három hét távollét után adós vagyok azzal, hogy megmagyarázom az eltűnésem okát. Ami igazándiból nem is eltűnés. Ha úgy vesszük, ugyanúgy nektek írok, csak egy kicsit később tudjátok majd elolvasni, és persze, nem részletekben. :) 

Bizony-bizony, jól sejtitek... A trilógiám befejező részén dolgozom, gőzerővel. És, amikor azt mondom, hogy gőzerővel, akkor azt komolyan úgy is értem. Napi (legjobb esetben) hat óra alvás, és tizennyolc óra masszív alkotás. És, most térnék át a bejegyzés címére: 

Magányosak-e az írók? 

Nem, semmiképpen sem dobálóznék efféle drámaian csengő kifejezéssel. Sokkal inkább használnám az elszigetelt szót. Való igaz, hogy mostanában teljes mértékben elszigeteltem magamat. Mintha egy várfalat húztam volna magam köré, jó masszív téglákból, és nem csak a bejárást, de a kijárást sem engedélyezem. Ergo, senki sem jöhet be, és én sem mehetek ki. A barátaim zúgolódnak is, hogy mostanában kicsit hanyagolom őket. (Bevallom, tényleg). De ez az alkotási láz már csak ilyen. És, ha már bekattant az agyam, és teljesen ráfüggtem a regényem befejező részére, akkor meglovagolom ezt a hirtelenjében érkező hullámot, és egyensúlyozok a tetején, amíg csak lehetőségem van rá. 

Alkotni - szerintem - egyébként is csak teljes erőbedobással, ráhangolódással és masszív megszállottsággal lehet. Na, nálam ez a szentháromság most tökéletesen összetalálkozott. Néha komolyan úgy érzem, hogy én magam vagyok a flúgos szuperlatívusza. Létezek egy általam kreált világban, míg a való élet, mint egy megkergült gyorsvonat, elzakatol mellettem, én pedig még csak arra sem eszmélek fel, hogy előkotorjak valahonnan egy ruhazsebkendőt, és könnyes szemmel integessek neki. Őszintén? Nem is bánom. 

Valamiféle megfoghatatlan, szinte már anyai ösztönhöz hasonló hajtóerő dolgozik a testemben, és az "utódon" kívül semmi másra nem tudok (és nem is akarok) most koncentrálni. Végtére is, ez a trilógia ez én gyermekem. Hogy stílusosan a karácsonynál maradjunk, szűznemzéssel ugyan, de bennem fogant, belőlem táplálkozott, bennem fejlődött, és én hoztam a világra. És milyen büszkén szemlélem az első, ingatag kis lépéseit... Most már tényleg elhiszem anyának azt, hogy minden szülőnek a sajátja a "legszebb". Valóban. Olyan érzetem van,  - és ez nem egoizmus - hogy ennél a regénysorozatnál még nem született különlegesebb a világon. És, nem azért, mert annyival jobb lenne, mint a hasonszőrű műfajokban megszületett töménytelen mennyiségű regény (na, jó... de :D), hanem azért, mert ez teljesen az enyém. Olyanra írtam, amilyen regényt mindig is szerettem volna olvasni, de valahogy senki sem tudta tökéletesen visszaadni azt, amit szívesen olvastam volna. Persze, olvastam számtalan jó könyvet, amiket imádtam, de valami mégis hiányzott. Valami megfoghatatlan, valami, ami miatt azt mondtam volna, hogy: HÚ! Hát... mivel ezt nem kaptam meg, megírtam magamnak...

Esküszöm nektek, megkövezhettek, ha nem lesz igazam, de ez az utolsó rész (egyébként az első kettő is, de ez halmozottan) olyan érzelmi hullámvasútként fog száguldani fel-le, fel-le, hogy amint a végére értek, azt fogjátok mondani, hogy: HÚ! 

Jobb esetben nem azt, hogy "hú, de szar volt", hanem egyszerűen csak "hú". Amikor nem tudod megfogalmazni, hogy miért, de muszáj "húgatnod". 

Olyan beteg humor szövi át még a drámai részeket is, hogy képes vagyok hajnalok hajnalán visítva kacagni az ágyban, miközben írok, vagy éppen visszaolvasom. Anyukám tegnap, bejgli sütés közben már azt is pedzegette, hogy nincs minden rendben a szürkeállományommal. Szépen megköszöntem neki a bókot. Elvégre, a művészek őrültek, nem? :D Így pedig, akaratlanul is művésznek titulált. Mondjuk, annak hív már kisgyermekkorom óta. Említettem már, hogy én csak azért jártam be általánosban fogalmazás órára, hogy a hátsó padban verseket írjak? Olyan fogalmazásokat írtam, már kilenc évesen (más akkor még írni sem tud muhahaha), hogy követendő példaként hordták körbe még a felsőbb osztályokban is. Már akkor is beteg volt az agyam, na. Nincsen ebben semmi furcsa... :D 

Szóval, nem, magányos nem vagyok, csak kellőképpen elszigetelt. De egy ilyen kemény, élvhajhászással eltöltött év után úgy gondolom, ez el is várható. :) 

PS: 

Mondanám, hogy mutatok részleteket a második és harmadik részből, de nem akarok spoiler-ezni. Az olyan meh... :D 

NA, JÓ! VÉGTÉRE IS... KARÁCSONY VAN... ITT EGY NYÚLFARKNYI SZÖSSZENET A HARMADIK RÉSZBŐL:

Hát, a nyamvadt kis bérautó közelébe sem járt a Muranónak, már ami a kényelmet és az utastér méretét jelentette. Ráadásul David befoglalta az anyósülést, ami – legalábbis az én nézeteim szerint – alanyi jogon járt volna nekem, mivel az én párom vezetett. Így viszont hátraszorultam Logan és Linda mellé. Pontosabban, Logan mellé, aki nem ismerte a hátsó ülési illemet: nem ülünk szétterpesztett lábakkal. 

– Menj már arrébb! – löktem rajta egyet a térdemmel. – Már nem érzem a lábaimat. 

– Egész nyugodtan középre jöhetsz! Tudod, milyen kényelmetlen a középső ülés? – morogta. 

– Jó! Cseréljünk! – húztam fel magamat, és megkapaszkodtam a két első ülésben, majd átvetettem a lábamat Logan lábain. – Na, siess már! – fújtattam. 

– Megesküszöm a Teremtőre, ha most nyomsz egy satut, soha többet egy rossz szavam nem lesz rád, boszorkánymester, és még a nevedet is megtanulom használni! – kacagta David.