Book no. 2

Hát, ez a nap is elérkezett. Amellett, hogy ma három posztot is fellöktem a blogra és még a social médiára is fordítottam egy kis figyelmet, befejeztem a Kavargó Rózsaszirmok ellenőrzését. Most már tényleg elmondhatom, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy egy (remélhetőleg) hibátlan könyvet tárjak az olvasók elé. 

Mivel azonban még csak késő délutánra jár az idő, úgy döntöttem, hogy elkezdem a második kötet ellenőrzését, meg úgy kompletten az előtördelését, miegymást. Hosszú és keserves útnak nézek elébe újfent, de a fenébe is, minden percét élvezem... :D 

A bőség zavara

Van három borítótervem, amire pontosan ugyanannyi szavazat érkezett eddig. Hmmm... nem valami egyszerű döntés... Azt hiszem, ezúttal anyára fogok hallgatni és a pirosra szavazok. :)

Az írók különcök?

Pont most értem el abba az életszakaszba, hogy meg tudom határozni az életem célját, ugyanakkor látom, hogy milyen nehéz út is vezet el addig a célig. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy valaha is átléphetem az áhított célvonalat. 

Ettől függetlenül rendíthetetlenül menetelek előre, sokkal nagyobb szenvedéllyel és elhatározással, mint korábban bármikor is tettem. A kiforrottabb személyiség és a magam mögött tudható 26 év (brrr) nagy segítségemre van abban, hogy valóban az legyek, aki lenni akarok, hovatovább, akinek lennem kell. Mára eljutottam oda, amiről tinédzserkoromban még csak álmodoztam: elkészült egy (több) regényem. 

Habár a 26 év "soknak" tűnik ugyan, ami maga után hozná, hogy a környezetemben komoly és felelősségteljes felnőttként kezelnek, ez közel sincs így. Az írást nem is az írás teszi nehézzé, akinek valóban van tehetsége, könnyedén megbirkózik a feladattal, "különc hobbink" elfogadtatása a környezetünkkel már annál nehezebb. Összeszedtem öt dolgot, amivel találkoztam, mióta írásra adtam a fejemet. 

1.) Nem vesznek komolyan 

A szűk környezetemben a legtöbben nem igazán olvasnak, az pedig, hogy írásra adják a fejüket, teljességgel kizárt. Ez jó is, meg nem is. Elvégre, így kevesebb a konkurencia (muhahahaha), ugyanakkor fogalmuk sincs, hogy mivel jár megírni egy történetet. A legtöbben azt hiszik, hogy annyi az egész, mintha facebook messengeren pakolnám egymás mellé a szavakat, csak kicsit bő lére ereszteném a mondanivalómat, és csiribú-csiribá kész is egy könyv. Ezért, igazából az ismerőseim nagy része nem értékeli, amit létrehoztam, fiatalkori hobbinak gondolják, amit majd megunok és kinövök. Sanszos, hogy nincs igazuk, de az ember mégsem állhat le meggyőzni mindenkit a saját igazáról. 

2.) Érdektelenek 

Mivel a legtöbben megelégszenek azzal, ha üveges tekintettel bámulhatják a tévéképernyőn a Való Világot, nem igazán adatik meg a lehetőség a számomra, hogy az ismerőseim körében érdeklődőkre találjak. Furcsa, de idegen emberek sokkal többen kíváncsiak rám, és a könyvemre. Mondjuk, tegnap megkérdezte egy régi ismerősöm, hogy miről szól a könyvem, de már nem is vettem a fáradtságot, hogy belekezdjek, többnyire úgyis csak illemből és/vagy jópofizásból kérdeznek rá. 

3.) Irigyek és/vagy rosszmájúk 

Olyanok is akadnak, akik puszta irigységből és az ebből fakadó rosszindulatból leszólnak, lehúznak, fikáznák, stb. Mondjuk, hála az égnek én személy szerint még nem kaptam ilyen "kritikát" a szemembe, de egészen biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött igenis beszélnek rólam, és nem feltétlenül jót. Erre csak azt tudom mondani, hogy a negatív reklám is reklám, szóval, ha beszélnek rólam, köszönöm nekik. 

4.) Depressziós alkesznek gondolnak 

Tény és való, hogy az írók - szerény személyem legalábbis egészen biztosan - képesek sokkal mélyebben megélni az érzéseket. Magasabban szárnyalnak, de éppen ezért képesek mélyebbre is süllyedni, sokszor zuhanórepülésben. Ezt nem vitatom. Az is igaz, hogy sok művész (nem csak író) előszeretettel fordul tudatmódosító szerekhez, hogy inspirálódni tudjon. Ez sem újdonság, mindig is így volt ez. Bevallom, velem is előfordult már, hogy házipálinkát szürcsölgettem egy-egy jelenet megírása közben, konkrétan a szexjeleneteknél, mert azokat elég sokáig pironkodva írtam, kellett valami, ami oldja a gátlásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az írók depisek és alkeszok, hovatovább drogosok lennének. Szerintem semmivel sem kétségbeejtőbb az arány, mintha az összlakosságot nézzük. 

5.) Azt hiszik, gazdag leszel 

Tegnap is megkaptam, de úgy általában, ha feljön a téma, mindig, hogy milyen sok pénzem lesz, ha megjelenik a könyvem. Én nem tudom, hogy az emberek honnan szedik ezt a sok baromságot. Tök mindegy, hogy magánkiadónál vagy, vagy hagyományosnál, hacsak nem vagy nemzetközileg elismert bestseller író, sanszos, hogy még egy új laptopot sem tudsz venni a "hatalmas" bevételedből, ami az írásból származik. 

Mindezek ellenére én büszke vagyok magamra, és akkor sem térnék le az általam választott útról, ha maga a Jóisten kényszerítene rá. A nehézségek egyébként az írók legjobb barátai. Ha minden happy, abból nem lehet jó ihletet meríteni. Szomjazzuk a drámát, na.

Szóval, igen. Az írók különcök. De semmivel sem jobban,mint bármelyik másik ember, aki a kezébe merte venni a saját sorsát és a szenvedélyének mer élni, szembeszállva ezzel a mai társadalmi elvárásokkal. 

A kérdés nem a kiadás, hanem az eladás

Ha megtudják, hogy írtam egy könyvet, az első kérdés mindig a kiadás módjára irányul. Pontosabban arra, hogy nem félek-e attól, hogy senki sem fogja megvenni a könyvemet, miközben beleáldozom a pénzemet (valamiért az időt és energiát mindig kifelejtik). A válasz általában egyszerű: Nem. 

Az, hogy mennyire lesz "kapós" a könyvem, nagyban függ attól, hogy mennyi energiát és időt vagyok hajlandó beleáldozni a terjesztésbe, illetve, hogy milyen platformokon vagyok hajlandó képviseltetni magamat. (PR ÉS MARKETING!!!!)

Csúnya ilyet mondani, de minden írónak (annak is, aki hagyományos kiadó által írja be magát a magyar irodalomtörténetbe) termékként kell tekintenie önmagára. Olyan termékként, amit el kell adni. Nincs ebben semmi különleges. Így csinálták a múltban is, csak az internetes hirdetési lehetőségek helyett az újságok hasábjain, és/vagy szórólapokon hirdették egy-egy könyv megjelenését. Ez az opció egyébként ma is él, szerencsés fordulat, hogy e mellé társult az internet, mint reklámozási felület. 

Eladni azonban még a mai modern reklámozási lehetőségek mellett is nagyon nehéz, noha nem lehetetlen. A mai gondolataim nem a reklámról fognak szólni, sokkal inkább arról, hogy hogyan vágjunk bele a könyvünk eladásába, ha üresebb a zsebünk, mint a politikusok feje. 

Én személy szerint mindenképpen olyan kiadót választanék (így is tettem), amelyik Print on demand (továbbiakban POD) technológiával (is) dolgozik. Ilyen kiadó például az Underground. 

De mi is az a POD? 

Hála a modern technikának, immár lehetőségünk van arra, hogy ne nyomtassuk ki nagy példányszámban a könyveinket, kockáztatva ezzel, hogy elúszik a pénzünk és több száz példány a nyakunkon marad, hanem igény szerinti nyomtatást vegyünk igénybe. Ez lenne a POD. 

A POD technológiával készült könyveket minőségileg olyan hajszálnyi különbség választja el a hagyományos, ofszet nyomással készült példányoktól, hogy az laikus szemmel szinte észrevehetetlen. Előnye még, hogy az ezzel az eljárással megszülető könyvekből nem termelődik felesleg, mivel csak akkor készítenek el egy-egy példányt, ha arra megrendelés érkezik. További előnye, hogy ezek a könyvek éppen ezért még raktárkészletet sem igényelnek. 

Az így elkészült művek árazása fix, függetlenül attól, hogy hány példány kerül belőlük megrendelésre. Az Undergroundnál például egy 300-400 oldalas könyv előállításai költsége 2700 forint, erre jön rá a szerző önmaga által meghatározott haszna, így a POD technológia 100 %-os jutalékos rendszerrel dolgozik. 

Hátránya, hogy ezzel a módszerrel, (hacsak egy könyvterjesztő, vagy a szerző nem rendeli meg a legyártott példányokat) nem lesznek elérhetőek a könyveink a könyvesboltok polcain, mivel - mint ahogyan már említettem - csak akkor kerül legyártásra egy példány, ha arra rendelés érkezik. 

De, hé! Felőlem aztán kihalnának a hagyományos könyvesboltok, dacára annak, hogy jelenleg is három általam rendelt regény kering valahol a Magyar Posta raktárában. Az internetről történő rendelés - főleg a könyv rendelés - szerintem már olyan alap dolognak számít, mint az, hogy netbankon keresztül tudunk utalni. Mondjuk én, személy szerint előszeretettel rendelek az internetről, mert kedvezményesebb, egyszerűbb, kényelmesebb és sokszor gyorsabb is, mint végigjárni a különböző boltokat. Ma például egy új laptoppal ajándékozom meg magamat és egészen biztos, hogy nem fogok érte kibújni a jó meleg házból. 

Szóval, a POD technológia véleményem szerint egy kifejezetten előnyös technikai újdonság, amivel sem a kiadó, sem az író nem kockáztat súlyos összegeket. Ezt a technikát ajánlanám minden olyan embernek, aki nem biztos abban, hogy be tud törni a könyvpiacra, vagy nincs lehetősége töménytelen mennyiségű pénzt belepumpálni az irományába. 

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a POD technikával készült könyvünket a későbbiekben bármikor kérhetjük hagyományos nyomtatással is (az ofszet nyomás olcsóbb egyébként), ha betörtünk a piacra és már kevesebb kockázati tényezővel dolgozunk. (Ilyen nyomást is kérhetünk az Undergroundtól). 

És, hadd említsem még meg egy hatalmas előnyét a POD-nak! Mivel minden példány igény szerint kerül kinyomtatásra, az esetleges hibákat és változtatásokat könnyű szerrel, akármelyik példányon elvégezhetjük. 

Ilyen feltételek mellett nem is olyan riasztó az a fránya eladás, ugye? 

Újságírás szakkal író leszek?

Sokan megkérdezik, hogy "újságírás szakon" (aminek egyáltalán nem ez a hivatalos neve) írókat képeznek-e, és köze lehet-e a végzettségemnek ahhoz, hogy regényírásra adtam a fejemet. A válasz természetesen összetett, de azért megpróbálom kifejteni. 

Szóval, a szak hivatalos megnevezése (a büfészakként elhíresült) kommunikáció- és médiatudomány. Ezen belül lehet különböző szakirányokra szakosodni, melyeket egyeteme válogatja. Nálunk Debrecenben a DRHE-n például PR, valamint Írott- és elektronikus sajtó szakirány közül lehetett választani a harmadik félévben teljesített szigorlatot követően. 

Nem volt kérdés, hogy én a sajtó felé orientálódok, tehát ÍRNI fogok. Legalábbis, elméletileg. Gyakorlatilag azt mondhatnám, hogy az első három félévben olyan durván telenyomták az órarendünket sajtós tárgyakkal, (IMÁDTAM) hogy valóban sikerült elriasztani ezzel azokat, akiknek nem volt jó az íráskészségük és/vagy nem szerettek volna írással foglalkozni. Ennek következtében azonban elég hamar lefutottak az írással kapcsolatos tantárgyak, már ami a kötelező jellegű tárgyakat illeti. Helyükbe jött a választott gyakorlat. (Tippelhettek, én melyiket választottam a sajtó, rádió és televízió közül). 

Szóval, aki csak és kizárólag azért akar erre a szakra menni, hogy egyszer író lehessen, annak azt tudom tanácsolni, hogy kétszer gondolja át, hogy jól választ-e. Az írás ugyanis egy olyan dolog, amit otthon, a szoba rejtekében végzünk (vagy ki hol) de semmiképpen sem kell miatta kapcsolatba kerülnünk más emberekkel. Az újságírás és maga a média viszont extrovertált személyiségeket kíván meg (mindjárt mutatok képeket), ugyanis egy újságírónak nem elég, ha jó íráskészsége van. Agyafúrtnak kell lenni, jól kell tudni kérdezni (alákérdezni), kell hozzá egy nagy adag pofátlanság, és a többi, és a többi. Ugyanannyira jól kell érezned magadat a kamerák előtt, vagy akár a rádióban, mintha a laptopod előtt ülnél, egy megnyitott word dokumentum előtt. 

Természetesen választhatsz magadnak olyan szabadon választható tárgyakat, amelyek az írás felé orientálnak és nálunk kifejezetten erős volt az írói professzori kar, ugyanakkor ahhoz, hogy sikeresen végigcsináld a három éves BA képzést valóban "nagypofájúnak" kell lenned. Nem elég, ha csak jól forgatod a pennát. De, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, megmutatom nektek az utolsó évem tantárgylistáját. (Nem, az egyesek meg kettesek nem a jegyeimet, hanem a tantárgy kreditszámát jelzik). 

Szóval, nem tudom, mennyire látható, de bizony elég sokat voltunk rádiós és tévés gyakorlaton, amihez egyáltalán nem volt elég a jó íráskészség (de elengedhetetlen). Ha viszont úgy érzed, hogy tűzrőlpattant vagy és el tudod képzelni magadat a média világában, akkor csak ajánlani tudom a képzést. 

Egyébként egyáltalán nem nevezném büfé szaknak, nem mellesleg minden hozzáállás kérdése. Én valóban szerettem, amit tanultam és próbáltam belőle a legjobb lenni. (Szerintem ezt a jegyeim is mutatják). 

Tehát, önmagában ez a szak nem fog téged íróvá varázsolni, ahhoz egyébként sem kell főiskolát végezni, ugyanakkor rengeteg mindent lehet tanulni, frappáns ismeretségeket lehet kötni. A szakmában (most az írásra gondolok) olyan elismert emberekkel kerülhetsz kapcsolatba, akikkel egyébként nem, vagy csak nehezen tudnál megismerkedni, ők pedig megfizethetetlen tanácsokkal láthatnak el. (Tapasztalat). 

Egyébként az újságírás (és nem a különböző bulvár-firkászat) egy csodálatos szakma, egy percig sem bántam meg, hogy újságíró lett belőlem.  

Már csak egy hiányzik *.*

Második rész

A második rész is megkapta méltán megérdemelt címét. Szerintem elég beszédesre sikerült...