Melyik legyen?

Az életem egyszerű volt és unalmas, amíg egy rejtélyes idegen a maga pofátlan módján bele nem rángatott az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Úgy látszik, a végzet elől nem könnyű elfutni, főleg ha az ember lánya történetesen boszorkány. Nem elég, hogy meggyűlt a bajom a pasikkal, még a boszorkányvadászok elől is menekülnöm kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, amik az életemet, vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. A nevem Catherine Elwood, habár, már ebben sem lehetek teljesen biztos…

Az életem egyszerű volt és unalmas, amíg fel nem bukkant egy rejtélyes idegen, hogy belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám egész életemben próbált távol tartani. De, mint tudjuk, a végzet elől nem könnyű elfutni, főleg, ha az ember lánya történetesen boszorkány. Említettem már, hogy állítólag annak születtem? Nincs mese, meg kell tanulnom használni az erőmet, mielőtt a vadászok kiszipolyozzák belőlem. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. A nevem Catherine Elwood, habár már ebben sem lehetek teljesen biztos… 

Már megint felülírtam önmagam

Jégvirágos szép hajnalt szirmocskák! 

Lassan 4 óra, és én egész éjszaka nem aludtam. De legalább a 265. oldalig teljesen le van ellenőrizve minden, és, ahogy az nálam lenni szokott alaposan át is dolgoztam pár fejezetet. 

Igazándiból, maga a történetszál ugyanaz maradt, egyszerűen csak próbáltam becsempészni valami újat, amit hiányoltam a 14.-16. fejezetekből. (Ami eredetileg a 7.-8. fejezet volt). 

A tervezett 30 oldal/fejezet átszerkesztésre került, így átlagosan 15 oldal ad ki egy fejezetet. Úgy gondoltam, hogy így sokkal könnyebb lesz olvasni, mivel - önmagamból kiindulva - mindig azzal nyúzom magam, hogy "csak még egy fejezetet" elolvasok, a végén pedig már azt sem tudom, hogy mit olvastam. 15 oldal viszont nem a világ. 

Több poént is becsempésztem az egyébként drámainak ígérkező fejezetekbe. Ezek azok az oldalak, amikor elég sok minden kiderül és könnyek is lesznek benne, szép számmal, szóval kellett az a poén, az érzelmi hullámvasút miatt. 

Egyre jobban imádom Catie-t és egyre könnyebben tudok azonosulni vele. Így, hogy már tudom, merre tart az útja, sokkal egyszerűbb realisztikusan megírni a történetét. Néha úgy érzem, ő vezeti a kezemet. Ezért hálás is vagyok neki. (Csókoltatlak, Catherine Elwood). 

Sőt! Mondok jobbat! Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy van ebben a sztoriban annyi, hogy ki lehessen hozni belőle egy trilógiát anélkül, hogy ellaposodjon a történet. Elviekben két kötetet terveztem, ami egy majd' 700 oldalas könyvnél nem kevés befektetett munkát igényel, de Catherine megérdemli, hogy kapjon egy trilógiát. És így a mellékszereplőknek sem kell lemondaniuk a rivaldafényről és a saját kis történeteikről. 

Szóval, sok a munka, alig látok, az ujjaim fájnak a sok gépeléstől, a laptopom 0/24-ben dolgozik, de tudjátok mit? MINDEN PERC, AMIT ERRE A REGÉNYRE SZÁNOK MEGÉRI!

Alig várom, hogy végre megismerjétek C-t (ahogy én hívom) és elvarázsoljon benneteket ez az általam kreált világ, ami épp annyira mindennapi, mint amennyire nem. :) 

Puszi! 

A szexjelenetekről, őszintén

Tagadhatjuk, hogy mindannyian szeretjük a jól megírt szexjeleneteket - meg úgy kompletten a szexjeleneteket. Úgy is is fogalmazhatnánk, hogy a regényekben lévő szexjeleneteket a nők "pornófilmjei". Éppenséggel csak a fene-nagy női önérzetünk és belénk nevelt erkölcseink nem engedik, hogy beismerjük: bizony, nekünk nőknek is szükségünk van az erotikus történetekre. 

A férfiakkal ellentétben - emocionális lényekként - való igaz, hogy jobban preferáljuk a szépen megfogalmazott, művészi erotikát a hardcore gangbang-el szemben, a lényegen mindez azonban csöppet sem változtat. A szexjelent szükséges, főleg, ha a felnőtt olvasók a célközönségünk. 

A szex ugyanannyira hozzátartozik az élethez, mint az evés, a kirándulás, vagy éppen a munkába járás. A különbség csak annyi, hogy erről valami miatt nem illik beszélni. 

És éppen ez teszi a szexjelenetek írását kínossá. Mert hát, magának mindenki beismeri a betegesnek titulált vágyait (Úristen, egy felnőtt ember érdeklődik a szex után, micsoda szentségtörés), az olvasók elé tárni a képzelt világunkat már sokkal-sokkal nehezebb. 

Hiszen, ezzel adok egy darabot önmagamból. Odaadom az olvasómnak a szexuális fantáziámat (hazudik, aki azt mondja, hogy neki nincs olyan) odaadom a vágyaimat, vagy éppen az emlékeimet, a saját tapasztalataimat, a látottakat és olvasottakat. Ezekből pedig összejön egy (de általában több) szexjelent. 

És, hogy ez milyen az írónak? Számomra olyan, mintha meztelenül állnék az olvasóim előtt és hagynám, hogy megszemléljék a testem minden egyes porcikáját. Az idegen emberekkel még nincs is olyan nagy probléma. Végtére is, csak kevés esély van arra, hogy visszajutnak hozzám a szavaik. Az már sokkal kellemetlenebb, amikor ismerősök olvassák a szexuális fantáziánkat, hovatovább, olyan emberek, akik mondjuk a haragosaink és bizonyosan tudjuk róluk, hogy ki fogják kacagni a szavainkat. 

Nagyon sokáig ez tartott vissza attól, hogy beletegyek egy jó jelenetet a könyvembe. Ami az én lelki szemeim előtt szexi volt, érzéki és erotikus, mégsem mertem leírni, vagy ha leírtam, csakhamar ki is vágtam. Hogy miért? Mert elképzeltem az ismerőseimet, amint olvassák a sorokat. Elképzeltem az exeimet, amint magukra ismernek egy-egy jelenetben, vagy egyszerűen csak megmosolyogják a gondolataimat. Igen, az embert érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. Hogy mit gondolnak azok az emberek, akik körülveszik. 

Engem személy szerint olyannyira érdekelt, hogy majdnem szexjelenet mentesen küldtem nyomdába a Felébresztvét. Voltak ugyan utalások, apró részletecskék, de ódzkodtam attól, hogy bárki is, aki ismer pironkodjon, vagy nevessen a soraimon. 

Az utóbbi pár napban azonban - hála az utolsó ellenőrzésnek - meggondoltam magam. Akárhogyan próbáltam elnyomni az érzést, hogy a fejemben meglévő szexjelenetek nélkül is megáll a történet a saját lábán (mert megállna), mégis hiányérzetem volt. Hiányzott az a plusz, az az erotika, ami egy jó felnőtt regényt jó felnőtt regénnyé tesz. 

Persze, arra is próbálok vigyázni, hogy ne billenjen át a mérleg nyelve és a szex ne vegye el a hangsúlyt a történet valódi mondanivalójától. De, ha már úgyis tudjuk, hogy megtörténik két ember között az, aminek meg kell történnie, miért hallgatnánk róla? Miért intéznénk el két félmondattal, pár aprócska utalással? 

A szex nem bűn. A szex nem rossz. A szex az emberi élet egyik legszebb és legtisztább ajándéka, amit egy percig sem szabad szégyenkezve megélnünk. 

Ezért döntöttem úgy, hogy büszkén vállalom a fejemben lévő képeket, és megadom Catherinnek a lehetőséget, hogy elmesélhesse ezeket a pillanatokat. 

Szóval, igen. A Felébresztve tartalmazni fog szexjeleneteket. Szenvedélyes szexjeleneteket. Mert istenemre legyen mondva, urban fantasy létére próbálom a legrealisztikusabban érzékeltetni Catherine világát. 

TÁDÁÁÁÁ

Szirmocskák

Sziasztok szirmocskák! (Jegyezzétek meg, mert ez lesz az új nevetek!)

Éppen átpötyögtem a regényemet egy új dokumentumba, rákényszerítve ezzel magamat, hogy minden egyes sort újra átolvassak, miközben barátnőmmel traccsoltunk a telefonba. 

Nem igazán szoktam beszélni senkinek a regényemről, de barátnőm megkért, hogy egy kicsit vázoljam fel a sztorit, meg legalább áruljam el a címet, ha bővebb bepillantást nem adok a kulisszák mögé. Lényeg a lényegben, hogy éppen ecseteltem a borítót, mikor is barátnőm (aki meg közben török sorozatot bámult a laptopján) visszakérdezett, hogy: "Az lesz a címe, hogy kavargó rózsaszirmok"? 

Én persze felnevettem, és közöltem vele, hogy éppen a borítóról hadoválok, mikor is leintett és a lelkemre kötötte, hogy ő bizony sokkal inkább venne meg egy olyan című regényt, aminek Kavargó rózsaszirmok a címe, mint egy olyat, ami Felébresztve néven fut. 

Szóval teljesen elbizonytalanodtam. Lényegében tetszik a cím. Rejtelmes, van benne valami megfoghatatlan misztikum, ó, a fenébe is... Igazából imádom ezt a címet!!!!

Pont mondtam is barátnőmnek, hogy végre a Jóisten (vagy az, aki) sugallt nekem egy különleges címet, ami nem annyi, hogy Catherine, a boszorkány, vagy Boszorkánysors, vagy a fene se tudja milyen klisé. 

Szóval arra gondoltam, hogy a Kavargó rózsaszirmok (egy ilyen jelenet egyébként lesz a regényben) nagyon ütős kis cím lenne, alcímnek pedig használhatnám a Felébresztve címet, és így a második résznek is megmaradhatna a címe, csak új címmel futna. 

Ti mit gondoltok? 

Apropó, kaptok egy kis kulisszatitkot, mert tudom, hogy imádtok szimatolni. :) 

–        Legyen!

„Legyen.” Hála a magasságosnak!

Betértünk az egyik falatozóba és annak ellenére, hogy nem volt semmi étvágyam kétpofára tömtem magamba az ennivalót, csak, hogy addig se kelljen beszélgetnünk.

–        Hova szeretnél menni?

–        Nem igazán ismerem a szórakozóhelyeket – mondtam csámcsogva.

–        Menjünk a Sakálba! Az az egyik legjobb klub, amit ismerek.

–        Nekem megteszi – hagytam rá és hosszasan szürcsöltem a kólámból.

–        Az a fickó… – kezdte.

–        Milyen fickó? – nyüszítettem.

Nagyon is jól tudtam, hogy milyen fickóra gondolt, de muszáj volt tennem a hülyét, ha azt akartam, hogy felhagyjon az elméletek gyártásával.

Egészen biztos voltam ugyanis benne, hogy számtalan elméletet kreált már a fejében, mielőtt rávette magát, hogy rákérdezzen Samre.

–        A pultos.

–        Mi van vele? – kérdeztem a hangomba erőltetett természetességgel.

–        Honnan tudtad, hogy melyikre gondolok?

–        Mert, melyikre gondolsz?

–        A koktélbárosra.

–        Itt lány van a pultban, David – intettem a fejemmel a pult felé.

Elengedte a füle mellett, amit mondtam.

–        Szóval, bepróbálkozott nálad?

–        A csaj?

Próbáltam hülyének tettetni magamat, miközben abban reménykedtem, hogy valahogy sikerül elviccelnem a dolgot.

 –        A koktélbáros – sóhajtott lemondóan.

–        Ugyan már! – vágtam rá gyorsan.

Félrenyeltem a kólámat és elkezdtem köhögni. Egyértelmű üzenet volt a Jóistentől: Bűnhődj, hazug!

–        Olyan szemekkel nézett rád…

–        Nem tudom, hogy milyen szemekkel nézett rám, de bárhogyan is, az az ő baja – hadartam, csöppnyi ingerültséggel a hangomban, miközben próbáltam nem megfulladni.

Te meg a gyilkosokat büntesd, ne engem! – céloztam gondolataimat a Mennyei Atyának.

–        Jól ismerem a fajtáját…

–        Mit számít az, hogy ő mit gondolt a fejében? – ragadtam meg a kezét és ártatlanságot mímelve rámosolyogtam.

Egy hosszú pillanatig úgy méregetett, mintha egy megvásárlásra váró áru lettem volna.

–        Igazad van – hagyta rám végül.

Végre! Nagyon reméltem, hogy nem fogja tovább firtatni a dolgot.

A Sakál előtt már fél 10 magasságában kígyózott a sor. Ahogy elnéztem az embertömeget, biztosra vettem, hogy mi már nem fogunk bejutni. Hát, rosszul gondoltam.

David átverekedte magát a tömegen, maga után vonszolva engem, a hatalmas „malaclopó” táskával a vállamon. A várakozó fiatalok rosszalló pillantásai kilőtt nyílvesszők módjára a hátamba találtak, de nem foglalkoztam velük, akármennyire is böködték az aurámat.

David – mintha csak így lenne természetes – odalépett a klub előtt álló magas, izmos kidobóhoz, váltott vele pár szót, amiből semmit sem hallottam, aztán a robosztus férfialak kinyitotta előttünk az ajtót, mi pedig bebocsátást nyertünk a lüktető helyiségbe, hogy a felesleges cuccainktól megszabadulva besétálhassunk a táncoló emberek közé.


És ugyanez képpel (mert blogon nem adja vissza). 

Csodás napok... végleges szöveg, meg minden :D

Végleges szöveg ijjjj :$

Első fejezet

Tudod, milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások, és szüntelenül azért gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni az életedet, hogy sosem teheted-, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a közeg, amibe születtél és felnevelkedtél, nem fogadna el téged? És, te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy, legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem tudsz. Nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami megállás nélkül csak nő, gyarapszik, te pedig minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Csak azért, hogy megfelelj és szerethessenek. De, ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú évek során kreáltak belőled? És, ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretet kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod különböző hazugságokkal?

Én hordtam maszkot, és ringattam magam sosem létezett igazságokba. Mert könnyebb volt hazudni önmagamnak, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt, mert így kellett tennem, s ez akkor sem változott, mikor magam mögött hagytam a gyermeki éveket és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint. Az életemnek köze sem volt a felnőtt léthez. Elit gimnáziumba jártam, színjeles bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet, nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak.

A híres-neves vallásos iskola, aminek 12 éves korom óta koptattam a padjait, és, amit én csak zárdának hívtam – mit tagadás – elejét vette sok olyan felmerülhető problémámnak, melyek a kortársaimat érintették. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő fazontalan egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom a megfelelő árnyalatú szájfény kiválasztásával sem, vagy a lepattogzó körömlakkokkal, hiszen ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igazán használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden bizonnyal a sárkányoktól származik.

Esélytelen volt, hogy a fejemet elcsavarják csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha a töménytelen mennyiségű, bebiflázandó tananyag mellett időt tudok rá szakítani. Egyébként is, a szűkös kimenőmben még akkor is harcolnom kellett az idővel, ha normálisan végig akartam böngészni az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam az ízetlen- és ételnek semmiképpen sem nevezhető menzakajára. Az a kevéske idő, amit árgus tekintetektől mentesen tölthettem, délután 3 órától 5-ig tartott. Mint említettem, nem volt valami sok, de – mint minden másnak – ennek az okát is meg tudták magyarázni. Miért lenne szüksége egy 18 éves lánynak az iskolán kívüli szabadidőre, ha a külvilágtól elzáró falak között egyébként is megkaphat mindent, amit egy erkölcsös, fiatal, értelmiségi hölgy kívánhat? Na, igen. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” szabadidőmmel. Arra természetese túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam, és még időben vissza is érjek. Így, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb elfoglaltság híján a szobámban lógtam és tanultam, vagy csak bámultam ki a fejemből, miközben zenét hallgattam a telefonomon. Nem egy eseménydús élet, annyi szent.

Tőlem szokatlan módon azonban úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok abba a parkba, ami első éves koromban oly’ sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Akkoriban még elég volt heti egy, parkban eltöltött órácska, és újult erővel tudtam belevetni magamat a mindennapos körforgásba. Mára már ez is megváltozott. A csöndes, magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. Képzeletbeli börtöncellám kitágított verziójának érzékeltem, ami minden látogatás alkalmával eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról az egyenruhámat, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy könyvet a kezembe, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, és elindultam napfürdőzni.

Az iskolát a külvilágtól elválasztó nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis, a leggyönyörűbb melódiaként zengett – legalábbis az én fülem számára. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. A járókelők nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módra hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem.

A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, olyan érzetet keltve, mintha megérintett volna az élet lehelete. Ettől úgy éreztem, hogy élek. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis-térdű gyermekek közé. Nem volt ebben semmi meglepő. Gyakorta éreztem hasonlót, amikor kiszakadtam a zárda falai közül. Talán ezért is engedélyeztem magamnak túl ritkán a kiruccanásokat. Kínzott a megelevenedő hamis kép, én pedig annyira vágytam rá, hogy igaz legyen.

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve-szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki kívülről látott, azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok, és talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra, hallgattam a tavaszt jelző csivitelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot készültünk írni. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit olvasok. Lényegében úgyis tudtam már kivéve-betéve az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy, tavaszi szellő bele-beletúrt téglavörös tincseimbe, melyre az aláhulló, vastag hajszálak rubinos ragyogással válaszoltak.

Egy test vágódott le a padra, és szorosan mellém húzódott. Alakja elnyelte a felém irányuló napsugarak útját és árnyékot vetett a könyvemre. Alapból utáltam, ha az emberek behatoltak az aurámba, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor vadidegenek kerültek a közelembe. Közönyösen, fel sem nézve az ismeretlenre szedelőzködni kezdtem. Anyukám már kiskoromban belém nevelte, hogy, ha idegen emberek szólítanak le, vagy férkőznek a közelembe, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. Így is próbáltam volna cselekedni, ha a fickó nem köszön rám. Először fel sem fogtam, hogy engem üdvözölt, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. Azon minutumban pánikba estem, a tagjaim pedig megmerevedtek. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány, a deltás testű, nálam minden bizonnyal jó két fejjel magasabb, szőke fickó.

–        Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére, és azt szeretném, ha békén hagyna.

–        Éjszaka lenne okom félni? – találtam rá végre a hangomra és ügyetlenül felpattantam mellőle.

–        Ha félsz a saját vágyaidtól, akkor igen – kacagta öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphatott magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.

–        Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.

Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését, és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt, miért váltott ki belőlem ilyen mérhetetlen ellenszenvet, de nem is szándékoztam azzal fáradni, hogy kiderítsem az okát.

Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett, és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Mintha egy csábító, ugyanakkor veszélyes árnyák lengte volna körül a pasast. Istenem, most segíts meg!

Csak álltam bambán, mint, aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim újfent elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. Minden bizonnyal béna-képpel vizslathattam a farmerbe és – talán túl lengén – egyszínű, fekete pólóba burkolózott idegent, mert orra alatt sunyi mosolyra görbült felemás szája.

–        Ami egyszer megtörtént, azt maga a Jóisten sem változtathatja meg, kivéve a történészek – pöckölte meg az ujjaim közt fityegő történelemkönyvet. – Felesleges ilyen hazugságokkal tömnöd a fejedet, tanulj inkább valami értelmeset!

Magabiztosan keresztbe rakta a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá, miközben kerestem a megfelelő szavakat.

–        Majd igyekszem – nyögtem végül, és végre sikerült elillannom tekintete börtönéből.

Szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.

–        Tanulhatnál, mondjuk biokémiát – simította hátra hosszúra hagyott frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat egy berögződött, rossz szokás.

–        Aha – hagytam rá lányos zavaromban és helyet foglaltam mellette. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De tényleg, mi a fene ütött belém?

–        Tetszik a hajad – csípte az ujjai közé egyik téglaszín tincsemet, és, mintha csak az ő tulajdona lett volna, forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?

–        Persze… – motyogtam szégyenlősen.

–        Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elcsórtad a padomat.

Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is elmondhattam volna magamról hasonlókat.

–        Tudtommal ez közterület.

–        Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.

Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd tekintetem visszavándorolt az arcára. Nem mondtam volna klasszikus értelemben véve helyesnek, sokkal inkább férfiasnak, mégis, volt benne valami lenyűgöző, ami olyan vonzóvá varázsolta, hogy jelentéktelen kis senkinek éreztem magamat a közelében.

–        Régebben én is így voltam vele…

Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy sármos, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal.