No! Csak rávettem magam, hogy megírjam
ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy
mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első
regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az
íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel
ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én
személy szerint hogyan csinálom.
Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy
olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik
blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha
valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem.
Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld”
helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén…
Szóval, hadd szóljon!
Mikor elkezdtem írni a Kavargó
Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni
Református Hittudományi Egyetemen. Imádtam írni, és minden lehetőséget meg is ragadtam
arra, hogy elvállaljak egy-egy plusz feladatot, vagy elkészítsek egy interjút,
riportot, stb. Ez persze feltűnt a tanáraimnak is, na meg az is, hogy
elméletileg tehetségem van az íráshoz. A biztató szavak éppen elégnek
bizonyultak ahhoz, hogy egy kicsit elhiggyem magamról, hogy tudok írni. Az írás
iránti szeretetem és megszállottságom azonban nem ekkoriban kezdődött, az
sokkal korábbi termés.
Általános iskolás voltam, egészen
pontosan harmadik osztályos, mikor is véletlenül itthon felejtettem a
fogalmazás tankönyvemet, így a tanító nénim ahelyett, hogy leszidott volna,
elküldött egy félreeső sarokba, hogy foglaljam el magamat, majd otthon átveszem
anyukámmal az anyagot. (Anyukám a születésem előtt tanított). Így is tettem,
közben pedig nagyon szégyelltem magamat, hogy ilyen figyelmetlen voltam. Inkább
tényleg meghúztam magam csöndben és próbáltam nem zavarni az órát. (Egyébként
sem volt jellemző rám, hogy rendetlenkedem). De hát hogyan is lehet elfoglalni
magamat egy tanórán úgy, hogy még véletlenül se adjak okot arra, hogy a tanító
nénim még nagyobbat csalódjon bennem? (Akkoriban ez nagyon fontos volt, na, jó…
most is). Jobb híján kikutattam a táskámból a füzetemet, azt a fajtát, amiben
szélesebbek a csíkok. Azt hiszem, harmadik osztályban az volt a sztenderd. :D
Aztán, írni kezdtem. Méghozzá verseket.
Ekkor születtek az első kis bugyuta
verseim a plüss állataimról, a családomról, a barátaimról, a kutyáimról, vagy
egyszerűen csak a kis örömeimről és bánataimról. Az óra végére teleírtam a fél
füzetet, és annyira elkapott a hév, hogy itthon sem tudtam leállni. Egyre csak
írtam és írtam, de persze, nem mutattam meg senkinek. Még anyukámnak sem.
Akkoriban eléggé szégyellős voltam, na meg aztán mégsem járja, hogy egy kilenc
éves kislány verseket firkantson ahelyett, hogy babázna, nem igaz? Fogalmam sincs, hogyan, egyre komolyabb
hangvételű versekre váltottam, persze az én kis gyermeki lelkületemet nézve
voltak ezek „komolyak”. Igazából, van olyan, amit a mai napig megkönnyezek.
(Megvannak ám). Ilyen például az a versem, amit apukámról írtam. (Aki nem
tudná, 6 éves koromban elhunyt). Olyan elfojtott lelki fájdalmak tükröződnek
ezekben a gyerekkori verseimben, amiket talán még sok felnőtt sem lenne képes
megérteni. Ezt tényleg csak az értheti, aki átélte… Szóval, azt mondanám, hogy
első körben talán egyfajta lelki megnyugvást, a lelki fájdalmak feloldását
jelentette számomra az írás.
Nem sokkal később felkerültem felsőbe,
ahol egy végtelenül cuki magyartanárnőm volt. Ő volt a kedvenc tanár nénim, és
így utólag van egy olyan érzésem, hogy ő is nagyon szeretett engem. Hála az
égnek, sokszor kaptunk olyan házit, hogy fogalmazást kellett írnunk. Szerintem
ettől a legtöbb osztálytársam falra mászott, én viszont imádtam. Ha egy-két
oldalt kellett írni, én akkor írtam ötöt, vagy még többet. (Ez a rossz
tulajdonságom a mai napig megvan. Nem feltétlenül válik előnyére egy „újságírónak”,
ha nem tud parancsolni a tollnak). Talán már egyik volt tanárom és
osztálytársam sem emlékszik, én azonban a mai napig őrzöm az emlékét, hogy
egyszer kaptunk egy olyan feladatot, hogy egy kitalált történetet írjunk
Pocsajról, a szülőfalunkról. Én egy olyan fogalmazást írtam, amiben Pocsajt
megszállták az űrlények, ami – állítólag – annyira jóra sikeredett, hogy
körbejárta az egész iskolát. Nem nagyon örültem neki. Utáltam a középpontban
lenni, és már ekkor is volt egy olyan érzésem, hogy írni „ciki”, mert a legtöbb
ember nem szokott ilyet csinálni, én pedig nem akartam kilógni a sorból. Most
már azt mondom: Teszek rá! Írni menő, írni büszkeség, írni fantasztikus. Hülye
lennék nem kihasználni azt a tehetségemet, amivel a Jóistenke megáldott.
Biztosan célja van velem, ha megajándékozott ezzel a képességgel.
Ez volt az az időszak, amikor kezdtek
elterjedni a háztartásokban a számítógépek. Legalábbis, édesanyukám
megajándékozott minket eggyel. Windows 98 volt, és pentium kettes. Sosem
felejtem el. És, hát mit csinál egy gyerek? Kíváncsiskodik, felfedez, élvezettel
tanul. Nem érdekelt a paint, sem a játékok, a Power Point annál inkább.
Próbálgattam, hogy mit lehet benne megcsinálni és mit nem. Formázgattam,
írogattam és olyannyira élveztem, hogy született egy több száz diából álló
fájl, „Ebugatta, a kutyamagazin” néven. (Már akkoriban is kutya-fanatikus
voltam). Szerintem észrevétlenül ekkor orientáltam magamat az újságírói pálya
felé.
Középiskolás koromban aztán háttérbe
szorult a dolog, pontosabban, teljesen átalakult. Bejött a „depressziós” tini
időszak, amit versírással próbáltam túlvészelni. Számtalan versem született
ezekben az években, nagy részük elég komor hangvételű, vagy éppen nyálas-szerelmes.
Igazi tini-lelkülettel megalkotott írások voltak ezek. Na, meg a novelláim és
az apró kis szösszeneteim, amiket ekkortájt kezdtem el firkálgatni, a
legnagyobb titokban. Senki sem tudott róla. Nem akartam, hogy kinevessenek.
Közben pedig olvastam. Rengeteget olvastam. Köszönet és hála érte Rowlingnak,
mert a Harry Potter sorozat volt az, ami tényleg, totálisan elvette az eszemet,
és a hatására egy soha véget nem értő szerelem szövődött köztem és a könyvek
között. Azóta persze mást is olvasok, de a fantasy valahogy örökre beírta magát
a szívembe.
Így pedig egyértelmű volt, hogy a saját
történeteimben is egyre többet megjelent a fantasztikum, míg 17 éves
koromban el nem kezdtem írni egy regényt, „A fény gyermeke” címmel. Fantasy
volt, romantikus és még nagyon-nagyon kidolgozatlan. De imádtam, és nagyon
sokat tanultam belőle. Aztán, bejött a Twilight-láz, mindenki blogolni kezdett
és fanfiction-öket kreáltak. Hát, én is elkezdtem blogolni. Szerencsére. A
blogolásnak köszönhetően ugyanis nagyon sok hasonszőrűt ismertem meg, és
rájöttem, hogy nem is vagyok én olyan különc, csak csőlátásban néztem magam
elé, ahelyett, hogy próbáltam volna magamat kiszakítani a kis komfortzónámból,
hogy messzebbre lássak, és ezzel egyidejűleg kitágítsam a látókörömet.
Megtették ezt helyettem, vagy inkább azt mondanám, hogy értem, azok az emberek,
akikkel ebben az időben iszonyatosan szoros, virtuális barátságokat kötöttem.
Utólag is köszönöm nekik a hatalmas seggberúgást, na meg a sok átadott írói
fogást, amit észrevétlenül tanultam el tőlük.
Itt már közeledünk a jelenhez. Elkezdtem
a főiskolát, ezzel együtt pedig még több hasonszőrűvel ismerkedtem meg, immár
személyesen is. Kezdtem elhinni magamról, hogy jó vagyok, hogy van helyem ezen
az úton, ezért pedig iszonyatosan hálás vagyok a tanáraimnak, akik motiváltak
és a kezemet fogva vezettek az utamon. A borzalmas középiskolai évek után, ahol
senkit nem érdekelt igazán, hogy miért vagyok olyan, amilyen, igazi felüdülést
jelentett, hogy végre voltak olyan tanárok, akik bíztak bennem és ahelyett,
hogy elítéltek vagy elnyomtak volna, sőt mit több, elkönyveltek volna
semmirevalónak, lustának vagy butának, kiemeltek a hitetlenség mocskából, hogy
azzá az emberré váljak, aki szeretnék lenni, aki lennem kell.
Ilyen felállás mellett már volt merszem
és hitem belekezdeni életem első regényébe. 19 éves voltam, iszonyatosan
tapasztalatlan és természetesen még nagyon fiatal ahhoz, hogy igazán mély
érzelmeket tudjak érzékeltetni úgy, hogy az másoknak is átjöjjön. Ekkor kezdtem
el írni a Kavargó Rózsaszirmokat, de ekkoriban még fogalmam sem volt, hogy mi
fog kisülni belőle. Csak írtam, véstem a sorokat egymás után és hagytam a
szereplőimnek, hogy megalkossák önmagukat. Hosszú éveket töltöttem velük,
milliónyi gépelt oldalt semmisítettem meg, közben pedig egyre jobban
megismertem őket. Egy percig sem én „írtam meg” őket. Ők alkották meg saját
magukat. Észrevétlenül vezették a kezemet minden egyes leütésnél. A sztori
pedig csak ment, haladt előre az ismeretlen végkifejlett felé. Ekkor még nem is
az volt a cél, hogy igazi, velős regény legyen belőle. Egyszerűen csak jó volt
elbújni a világ elől egy olyan képzelt valóságba, ahol azokkal a „személyekkel”
lehetek, akiket ismerek. Akikre talán sokkal jobban „számíthattam”, mint a
környezetemre. (Leszámítva persze a családomat). Olyan élményeket szereztem
általuk, amiket magamtól sosem tudtam volna. Végtére is, a való világban nem
bújhat az ember más valaki bőrébe. Írás közben viszont megannyi életet,
személyiséget és sorsot élhettem meg, és semmi mást nem kellett hozzá tennem,
csak leütni a betűket a billentyűzeten.
Valamikor ekkor tűnt fel, hogy a könyv
kezdi megírni önmagát. Nem én írtam, még véletlenül sem. Én csak a szócső
voltam ahhoz, hogy ez a történet megelevenedhessen egy könyv lapjain. Ekkor
vetettem bele magamat teljesen a munkába és mindent alárendeltem a regényemnek. (Hála
az égnek! Életem első ésszerű döntése volt). Számtalanszor átírtam a sztorit,
újra és újra átdolgoztam, formázgattam, pofozgattam, közben pedig egyre több új
ötletet sugalltak nekem odafentről. A szálak úgy fonódtak össze, mintha
valamiféle láthatatlan kéz használta volna az ujjaimat a billentyűzeten. A
karaktereim pedig velem együtt fejlődtek, értek, idősödtek. Mindig jött egy új
tapasztalás, egy új élethelyzet, egy új érzés, amit bele tudtam szőni a
sztoriba. Nem magamról írtam, még csak nem is a környezetemről, de minden egyes
tapasztalást bele tudtam csepegtetni a sztoriba, hogy ezáltal igazi, hiteles
karaktereket hívjak életre. Ők pedig nem voltak hálátlanok. Egyre biztosabban
vezették a kezemet, végül pedig megszületett a Kavargó Rózsaszirmok. Még ekkor
sem tudtam, hogy mi lesz a történet vége. Nem, ahhoz, hogy megkapjam a végkifejlettet,
keményen meg kellett dolgoznom. Az nem jár csak úgy ingyen, tálcán kínálva, sem
nekem, sem a szereplőimnek.
Együtt sírtam és együtt nevettem velük,
együtt éltünk át minden egyes pillanatot, hogy rendíthetetlenül suhanjunk a jövő,
a végkifejlett felé. Közben újabb ötleteket kaptam ajándékba odafentről, újra
és újra vissza kellett nyúlnom a sztoriba, aminek már volt egy erős váza, de
még a tartóoszlopok itt-ott meginogtak, még hiányzott egy-egy szög, egy-egy
csavar. Aztán, mintha csak egy film kockáit pörgettem volna a lelki szemeim
előtt, megszületett az egész történet. Világra jött a végkifejlett és az oda
vezető út is megelevenedett. Ezen az éjszakán ránéztem az első könyv utolsó
mondatára, és csak ültem szótlanul, miközben egyetlen gondolat kavargott a
fejemben: „Istenkém, készen van az első regényem”. Ekkor már 2017-et írtunk, megérkeztünk a
jelenbe. Nyolc évnyi kemény, hullámvölgyekkel teli időszak kellett hozzá, hogy
ez megtörténjen. Persze, immár könnyebben menne, de első szülés volt, na. Nem
az a legkeményebb?
Miközben írtam az első részt,
természetesen megszülettek a folytatások is. Párhuzamosan dolgoztam rajtuk,
mert bármiféle új csavar vagy ötlet az agyamba ötlött, annak szépen meg tudtam
ágyazni az első részben, hogy ne egy hiteltelen ide kapok, oda kapok legyen a
történet, hanem egy erős lábakon álló acélszerkezet. És lám, sikerült. Készen vagyok
mind az öt résszel. Már tényleg csak a simítások maradtak, na meg a kiadás.
Azért az sem piskóta.
Talán ez az első alkalom, hogy ennyire
kitárulkozom számomra idegen emberek előtt. Ezt sosem mertem volna megtenni
korábban. Az a 19 éves lány, aki elkezdte pötyögni a történetet, még az
édesanyjával sem tudott volna minden témáról nyíltan és felszabadultan
beszélgetni. Félt volna bárkit is ennyire közel engedni magához. Az a 26 éves
nő viszont, aki a világra hozta ezt a sztorit, már egészen más lapra tartozik.
Leküzdtem a kishitűségemet, már nem pironkodom és nem szégyenlősködöm, ha az
írásaimat olvassák. Nyílt vagyok, erős és magabiztos, immár minden téren. Ezt
pedig ennek a regénysorozatnak köszönhetem. Azt hiszem, ez is volt a célja az
égieknek. Kénytelen voltam leküzdeni az önbizalomhiányomat és a kishitűségemet,
ha azt akartam, hogy mások is megismerjék ezt a történetet. És akartam. Mert a
sztori megérdemli. Catherine megérdemli. J
Tudjátok, ez mikor történt meg? Mikor
váltam önbizalom-hiányos lánykából magabiztos nővé? 2017. március 23-án, amikor
félretéve a szégyenérzetemet és a pironkodásomat, na meg a marcangoló
gondolataimat, hogy „mit fognak gondolni mások”, kiposztoltam a facebook-ra,
hogy megszületett az első könyvem. Az pedig, hogy ezt meg merem osztani
veletek, bizonyítja, hogy valóban így van, valóban levetettem magamról az
álarcokat. Ez vagyok én, Barna Hajnalka. Magabiztos és büszke írónő. (De
furcsa ezt leírni). Mert ennek így kell lennie. Ahogy David is mondta
Catherine-nek: „Ebben a világban, hercegnőm, önbizalom nélkül felfalnak a
farkasok”. Engem pedig túl sokáig kóstolgattak ahhoz, hogy továbbra is a
könnyen levadászható, gyenge kis préda szerepében kívánjak tetszelegni.
Azoknak pedig, akik írástechnika
tanácsokat várnak tőlem, csak annyit mondhatok, hogy hallgassatok a szívetekre
és ne akarjatok egyből regényt írni. Egyszerűen csak írjátok a történetet,
végkifejlett nélkül, célok nélkül, gondolkodás nélkül! Csak hagyjátok, hogy
kiszaladjanak belőletek a szavak, az érzelmek, a megtapasztalások, minden
örömötök és bánatotok! Engedjétek, hogy általatok megszólaljanak a karakterek!
Higgyétek el, hogy a történetetek lesz olyan hálás, hogy megírja önmagát! Közben
pedig változni fogtok, fejlődni, tanulni. Ha pedig ráleltek a saját hangotokra,
könnyebben fog menni a „teremtés”, mint bármikor is hittétek volna. J
Sok szerencsét és kitartást kívánok
hozzá!
Puszi, Hajni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése